Egy éve rekedtek a mélyben a chilei bányászok
A harminchármak - ahogy emlegetik őket - mozgalmas évet tudhatnak maguk mögött, szárnyára kapta őket a hírnév, de a rossz emlékek nem tűnnek el. Van közöttük, aki soha nem akar visszatérni a föld alá, de olyan is akad, aki hajlandó lenne visszatérni. Hatvankilenc nap, amely reményt és összefogást hozott.
Háromszáz méteres mélységben beomlott egy arany- és rézbánya Chile északi részén, az Atacama-sivatag régiójában, legalább 33-an föld alatt rekedtek. A baleset a fővárostól, Santiagótól 834 kilométerrel északra, Copiapó város közelében történt - szóltak az első hírek. A vájárok állapotáról akkor még semmit sem lehetett tudni, csak annyi volt ismert, hogy a mélységben rendelkezésükre áll egy menedékhely és szűkös felszerelés a túléléshez. Sebastian Pinera chilei elnök a szerencsétlenség után bizakodóan úgy fogalmazott, feltételezhető hogy a bányászok még életben vannak.
Életben maradtak
Aztán a bányaomlás után 17 nappal bizonyossá vált, hogy a munkásoknak sikerült lejutniuk a 700 méter mélyen lévő, 50 négyzetméteres menedékhelyhez és életben maradtak, egy munkagép akkumulátorainak segítségével világították meg a helyiséget, illetve töltötték fel fejlámpáikat. Szellőzőrendszeren friss levegőt is kaptak. Sikerült üzenetet rögzíteniük egy fúrófejre, a papírdarabkára piros tollal annyit írtak: "Jól vagyunk a menedékhelyen mind a 33-an". A bánya körül több mint két hete várakozó családtagok örömujjongásban törtek ki a jó hírek hallatán. "Idelent mindent jól megszerveztünk. Minden nap összeülünk és tervezgetünk. Itt imádkozunk. Van dominónk is" - mondták később videoüzenetükben.
De hamarosan világossá vált, a mentés akár négy hónapot is felemészthet, a legnagyobb kockázatot az jelenti, hogy a beomlott bányában a föld nem stabil. Erről azonban nem tájékoztatták a harminchármakat. A mentőalakulatok először csupán vizet, élelmiszert, lámpákat és kommunikációs eszközöket próbáltak lejuttatni a mélybe.
Ezt követően láttak hozzá egy alig 70 centiméter átmérőjű alagútjárat fúrásához, amelyen keresztül fel akarták hozni a bányászokat. Távkapcsolat segítségével orvos is beszélt velük, és bár tűrhető testi és lelki állapotban voltak, 18 nap alatt 8-9 kilót fogytak. Kitartásuk jeléül elénekelték a chilei himnuszt, miután kapcsolatba tudtak lépni a felszínen lévőkkel. A bányához azért pszichológusokat és pszichiátereket rendeltek.
Később viszont kiderült, a bányászok egy része alkohol-elvonási tünetekkel küzd, sokuk azért nyúlt a pohárhoz, hogy leküzdje a mélyben végzett munkával járó félelmet. Noha a hirtelen elvonásnak is megvan a veszélye, a mentési művelet felelősei úgy döntöttek, a vájárok nem kapnak sem alkoholt, sem pedig dohányt. Föld alatti raboskodásuk alatt a meleg, párás levegő hatására bőrbetegségeket kaptak. Nem is csoda, hisz 30 Celsius-fokos hőmérsékletben és a 88 százalékos páratartalomban volt részük. Az egyik bányásznak cukorbetegsége kezelésére inzulint kellett lejuttatni.
2010. augusztus 31-én aztán megkezdődött a mentőakció, a fúrási munkálatok első szakaszát egy különleges ausztrál fúróberendezéssel végezték. Az a fúrófej az első 15 méterrel birkózott csak meg, majd egy hasonló német szerkezet vette át a stafétát. Bányabiztonsági szakértők példátlan kihívásnak nevezték a küldetést, ilyen méretű mentési akcióra korábban nem került sor. A bányászokra is nagy feladat hárult: mintegy 3000 tonna lezúduló kőtömeget kellett eltávolítaniuk, a feljutáshoz elengedhetetlen volt ennek eltávolítása. Vagyis döntőnek bizonyult a vájárok mentális állapota is.
A pápa, az amerikai elnök, David Villa és Pelé
Ekkorra már az egész világ a vájárokért szorított: Chilébe repült az 1972-es andoki repülőgép-balesetet túlélő 16 uruguayi rögbi játékos közül négy, hogy lelket öntsön a 33 bányászba és hozzátartozóikba. A sportolók gépe chilei területen zuhant le évtizedekkel ezelőtt, a túlélők kénytelenek voltak meghalt társaik húsát enni. Megpróbáltatásaik 72 napig tartottak.
David Villa, az FC Barcelona világ- és Európa-bajnok labdarúgója, aki bányászcsaládból származik, üzenetet és mezt küldött a mélyben rekedt chilei bányászoknak, és próbált lelket önteni a szerencsétlenül járt emberekbe. Példáját Pelé is követte: "Drága barátaim, imádkozom értetek" - üzente a vájároknak, köztük Franklin Lobos korábbi chilei futballistának. Imádkozott értük a pápa, jókívánságait fejezte ki az amerikai elnök.
A bányászok története már fogságuk alatt megihlette a filmszakmát is, elsőként Rodrigo Ortuzar chilei rendező jelentette be, hogy valóságot és fikciót ötvöző produkciót akar készíteni róluk. Brad Pitt cége is ringbe szállt a megfilmesítésért, de a mű mögött végül a Fekete hattyú és a Viharsziget című kasszasikerek producere, Mike Medavoy áll majd.
Szeptember közepén igazi örömben volt része az akkor már bő egy hónapja a föld alatt lévő bányászok egyikének, akinek kislánya született. Ariel Ticona vájár felesége, Elizabeth Segovia a bányához közeli Copiapóban császármetszéssel hozta világra a kislányt, aki az Esperanza, vagyis a Remény nevet kapta.
Milyen emberként jönnek felszínre?
Aztán 2010. október 9-én az egyik fúrószerkezet elérte a bányászok menedékhelyét, a "remény táborában" autókürtök és szirénák zúgása, harsány füttykoncert hangzott fel a jó hír hallatán, miközben az aggódó családtagok könnyekben törtek ki a megkönnyebbüléstől. Két nappal később már minden készen állt a mentéshez, amely hamarosan meg is kezdődött.
Pszichológusok azonban hangsúlyozták, komoly jellemváltozásra lehet számítani a felszínre hozott vájároknál. Az augusztus 5-i tárnaomlás után még nem is sejtették, mi vár rájuk, egyáltalán túlélik-e a szerencsétlenséget, arra pedig végképp nem számítottak, hogy az egész világ megismeri majd őket, és valóságos "sztárként", hősként tekint rájuk. Az új élet nagy próbatétel lehet számukra - mondták a szakemberek.
A harminchármakat végül egyesével, mindössze 71 centis vájaton keresztül egy fémkabinban hozták fel, a mentést óvatos becslések szerint is egymilliárd ember követte a tévéképernyők előtt. Október 14-én már mindannyian fent voltak, 69 napi fogság ellenére kielégítő állapotban. Szemüveg védte őket a napfénytől, így fotózták le őket a copiapói kórházban, amint pizsamában és köntösben ülnek az elnök társaságában.
Tizenhárom vájár négy nappal később már újra a bányánál volt: istentiszteleten vettek részt a bánya bejáratánál. A bányaomlásban nem érintett társaik viszont eközben elmaradt bérükért tüntettek.
Közben nemcsak a bányászokat, a mentéshez készített kabinok egyikét is szárnyra kapta a hírnév, a szerkezetet a sanghaji világkiállításra szállították.
Chilében a mentés után néhány nappal kiderült, a 33 bányász már a tárnaomlás bekövetkezte előtt három órával tudott arról, hogy fokozottan kockázatos a mélyben tartózkodni, a munkálatok irányítója azonban nem engedte őket a felszínre jönni.
A nagyvilág azonban mintha csak jobb dolgokra akarta volna terelni a vájárok figyelmét, mindent megtett azért, hogy "elnyerje kegyeiket". Izrael meghívását elfogadva karácsonykor családjukkal együtt a Szentföldre
látogattak, költségeiket az izraeli kormány állta. Részt vettek a Manchester United-Arsenal futballrangadón, megismerkedhettek Alex Ferguson vezetőedzővel és a játékosokkal. A Yale Egyetemnek az év legjobb idézeteit tartalmazó gyűjteményében az ötödik helyre került szólamuk, a "Chi! Chi!Chi! Le! Le! Le! Los mineros de Chile!". Az egyik bányász, Edison Pena részt vett a New York-i és a tokiói maratoni futáson, ő a bányában is napi 9-11 kilométert futott az egyik járatban, míg a tárna be nem omlott.
A harminchármak már tavaly decemberben bejelentették, részvénytársaságot hoznak létre történetük jogainak értékesítésére, filmes, könyves és előadási jogaik biztosítására. A bevételek 80 százaléka kerül hozzájuk, 20 százalék képviselőiknél marad.
A bányászok azonban nem felejtenek. Vannak közöttük olyanok, akik nehezen teszik túl magukat a történteken. Néhányan semmi pénzért nem mennének újra a föld alá, de van aki hajlandó lenne visszamenni, ha biztonságosabb lenne a munka. 2011 júliusában 14-en méltányossági nyugdíjat kértek a chilei kormánytól, ügyükben még nem született döntés. Harmincegy vájár bűnös hanyagság miatt pert indított a chilei állam ellen arra hivatkozva, hogy a hatóság emberei a baleset előtt nem ellenőrizték a biztonsági feltételeket.
A bányászok azt szeretnék, ha elismernék mindazt a szenvedést, amelyen ők és családtagjaik keresztülmentek a szerencsétlenség során. A 31 bányász fejenként 540 ezer dollárnak megfelelő kártérítést szeretne kapni.
A chilei állam pedig a mentőakció csaknem 20 millió dolláros költségének megtérítéséért indított pert a bányatársaság ellen.
