Diego Garcia, "a szégyen szigete"
Az amerikai "szégyen szigete" - kiabál a hatalmas, sárga cím a járókelőre az (igényesebb) amerikai újságos standokon. A világ egyik legtekintélyesebb könyvszemléje, a The New York Review of Books legfrissebb számának vezető recenziójaként ugyanis Jonathan Freedland kritikánál jóval több "bennfentes riportja" olvasható egy, az Indiai-óceánon fekvő Diego Garcia bázis történetéről most megjelent kötet kapcsán. A könyv nem szokványos történelmi mű: a "Szégyensziget: a Diego Garcia-i amerikai katonai támaszpont titkos története" szerzője, David Vine a védelem felkért antropológus-szakértője egy jelenleg is zajló, Londonból Strasbourgba áthelyezett perben.
A The Sunday Times ugyan már 1975-ben így cikkezett: "A szigetlakók, akiket Nagy-Britannia eladott", a szavak és a tettek ugyanakkor a titkos CIA-telepek kapcsán is érintett Diego Garcia jelenkori történetében kerülnek igazán orwelli ellentmondásba. Hiszen, mint Vine forrásközléseiből kiderül, a 2003-as iraki invázióban és az afganisztáni Tartós Szabadság hadműveletben is fontos logisztikai szerepet betöltő korallzátonygyűrű lakóit megdöbbentő módon űzték el a 60-as, 70-es évek fordulóján. "(A könyv) azt részletezi: hogyan szervezkedett London és Washington inkább a XVIII.-XIX. századot, semmint a XX. záró évtizedeit idézve egy népességeltávolítási programra. Feljegyzésről feljegyzésre építi fel, hogyan tervelték ezt ki, hajtották végre, majd tagadták hazugságokkal a politikusok és a közvélemény előtt" - írja Freedland.
Diego Garcia kulcsfontosságú helyen, a nagy konfliktuszónák összeköttetésében fekszik. Robert Kaplan a Foreign Affairs tavaszi számában írja: "a XXI. század globális harcait az Indiai-óceánon vívják meg." Az USA ehhez képest idejekorán kinézte magának a szigetet, amelynek "átadás-átvétele" egybeesett a brit birodalom végóráival. London 3 millió fonttal lényegében megzsarolta Mauritiust, hogy függetlenségéért cserébe mondjon le Diego Garciáról. Az ezt 1971-ben átvevő amerikaiak ragaszkodtak az ún. Chagos-szigetlakók - mintegy kétezer fő - elűzéséhez. - Teljesen el kell tűnniük! - közölte róluk Elmo Zumwalt tengernagy egy feljegyzésben, amelyet Vine közöl. A támaszpont öszvérjellegét ma is mutatja, hogy az Egyesült Királyság külső területeként brit lobogó ékesíti, de közlekedési rendje az amerikai szabványnak felel meg. A britek által adott 650 ezer font kárpótlást Mauritius nem fizette ki a szigetlakóknak, és nem is telepítette le őket. Sokuk Nagy-Britanniában él; a "Chagos Island" ma alacsony osztályú angol futballcsapat.
A strasbourgi Európai Emberjogi Bíróság egy hónapon belül várja London azzal kapcsolatos véleményét, miért hátráltatja a Chagos-szigetlakók repatriálását. (Amely természetesen lehetetlen, amíg ott az amerikai bázis, de az arról szóló, már így is megszegett szerződést 2016-tal bármelyik fél egyoldalúan felmondhatja.) Ügyük brit földön az utolsó akadályon bukott el. Két ítélet után végül a legfelsőbb bíróság jogkörében eljáró Lordok Háza az ősszel egyetlen szavazattal érvénytelenítette hazatelepítésüket. - A törvény adja, a törvény elveheti - mondta a szülőföldön maradás jogáról a többségi álláspont képviseletében Lord Hoffmann.
Az ügy a westminsteri alsóházban is vihart kavart, képviselők megoldást sürgetnek. David Miliband brit külügyminiszter elismerte: utántöltésre igénybe vették a szigetet (az amerikaiak) a guantánamói titkos fogolyszállításokhoz. Az USA egyelőre ott tart: ha számos egybehangzó, tekintélyes lapokban is idézett forrásnak hinni lehet, itt is működött CIA-telep, amelyet Barack Obama elnök rendelete értelmében bezárnak.
