A nagy várakozás persze nem nekem szólt, hanem Ferenc pápának, aki miatt későbbre tervezett gépemet törölték, s aki aznap indult haza a Fülöp-szigetekről. Manila 14 milliós lakossága a pápai vizit alatt állítólag legalább nyolcmillióval duzzadt fel, s egy sereg embert repülőkkel szállítottak haza az egy-két órányira fekvő szigetek valamelyikére, amihez minden hadra fogható gépre szükség lehetett. Mindenesetre kacskaringós terelőutakon értünk be a belvárosba, már ha a Manilai-öböl környékét annak lehet nevezni, hiszen a főváros több, egymástól távol eső regionális központból áll, melyeket zömmel szegényes viskók tengere köt össze.
A pápai látogatást elképesztő biztonsági intézkedések kísérték, amelyek nyomait nemcsak a 23 ezer – sok esetben autópályákról kölcsönvett – elválasztó betonkorlát jelezte, hanem az is, hogy azok a helyek, ahol a rocksztárként fogadott pápa megfordult, mint például a város legfőbb zöldterülete, a Jose Rizal Park, még napokig le voltak zárva. Itt, a legendás író, újságíró és szabadsághős emlékműve mellett tartották a rekordszámú, hatmilliós hallgatóságot vonzó misét. Most minden simán lezajlott. Nem úgy, mint a korábbi pápalátogatások alkalmával: 1970-ben egy elmebeteg férfi késsel támadt rá VI. Pálra a manilai repülőtéren, 1995-ben pedig II. János Pál útvonalát lepte el akkora tömeg, hogy a pápát csak helikopterrel tudták az oltárhoz vinni.
A pápa fotója az amúgy meglehetősen lepukkadt történelmi óváros, az Intramuros minden szegletén felbukkant, s
az újságok is még napokig emlegették Ferenc szókimondó intelmét, miszerint a katolikusoknak nem kell úgy szaporodniuk, mint a nyulaknak.
A szokatlan kiszólás a százmilliós országban különösen nagy visszhangot keltett, hiszen nem ritka itt a nagyon sok gyerekes család, és a szegénység egyik forrásának sokan a szabályozatlan szaporodást tartják. Ráadásul épp a helyi egyház harcolt évekig a korszerű családtervezési törvény ellen, aminek tavalyi parlamenti elfogadása után ingyenes fogamzásgátló eszközöket osztottak a szegényeknek.
|
Kezdő a szegények között
A szerző felvétele |
Mások persze a túlnépesedés helyett a korrupciót és a maffiaszerű politikai rendszert tartják a szegénység elsődleges okának. Amerikai barátom szerint, aki Budapest után most Manilában tevékenykedik, a Fülöp-szigeteki gazdaság kilenc család kezében van, s ezt egy helyi ügyvéd ismerősöm is megerősítette. Az utcákat járva a szegénység lépten-nyomon kiszúrja a látogató szemét. Az utcán élő, alvó emberek, a viszonylag kevés turistát minduntalan megállító felnőtt és gyermek koldusok a mindennapos látvány részei, s a kormány mintha nem is igazán törekedne a régi emlékek, a spanyol hódítás idejéből származó műemlékek felújítására.
A manilai erőd éppoly elhanyagolt, mint a cebui, pedig az még Magellán itteni partraszállása és halála miatt is érdekes lehetne. A kontrasztok óriásiak. Manila egyik városrésze, az üzleti centrumnak számító Makati felhőkarcoló-erdejének közepén mintha Amerikában lennék, a Greenbelt bevásárlóközpont és környékének elegáns üzletei, éttermei és parkja közelében egyetlen szegényes külsejű helyit sem látni, viszont mintha az összes turista vagy itt dolgozó külföldi idetömörülne. Délkelet-Ázsia más városaiban, például Bangkokban is van gazdagság, felhőkarcoló is rogyásig, de ott a pénztelenség szervesen él együtt a pompával.
Itt falak nélkül is teljes az elkülönülés.
A híres Baclaran templom környéke már a való életet mutatja. Ide Custer, biológus ismerősöm hozott el, aki vasárnaponként népszerű tudományos talkshow-t vezet az egyik kereskedelmi rádióadón. Az ötvenes években épült neoromán épület igazi találkozóhelye a fiataloknak, amit az is megkönnyít, hogy az év minden napján 24 órán át várja az imádkozni vagy csak pihenni és beszélgetni vágyókat. A környék egyetlen hatalmas bazár, áruk és emberek hatalmas, nyüzsgő tömege, ahová a híres helyi olcsó közlekedési eszközzel, a jeepney-vel érkeztünk.
A második világháborús harcok nyomán rengeteg dzsip maradt az amerikaiak után, s ezeket ügyes szerelők úgy alakították át, hogy alkalmassá váljanak a tömegközlekedésre. Megnyújtották az alvázukat, az első ülések mögött a jármű két oldalára keskeny padokat helyeztek, stabil fémtetőt építettek rá, és máris kész a jeepney. A tulajdonosok aztán még mindenfélével, rácsokkal, lámpákkal, figurákkal kicsicsázzák, a legkülönbözőbb színekre festik őket, hogy kitűnjenek a többi közül, így a városok utcáin elképzelhetetlen szín orgiában nyüzsögnek a többnyire ütött-kopott járgányok.
A forgalom egyébként is kaotikus, de a jeepney-k szabályait végképp csak a helyiek ismerik.
A megállóknak nincs nevük, de utasokat a kocsik amúgy sem csak itt vesznek fel, ha elég határozottan integetünk, megállnak bárhol.
Nekem úgy tűnt, az egyik jeepney-t szinte azonnal követi a másik, mégis szörnyen zsúfolt mindegyik. A fel- és leszállás hátul történik, a viteldíjat az utasok a többieken keresztül előreadják a sofőrnek, aki ugyanígy küldi vissza az esetleges visszajárót.
Vita vagy tülekedés nincs, az angolul szinte kivétel nélkül jól beszélő filippínók amúgy is türelmesek és nagyon kedvesek. És igen kedvelik a tömegrendezvényeket, legyen az az ország kedvenc, ám európai szemmel roppant barbár sportja, a kakasviadal vagy egyházi ünnep. Nem laktam előkelő helyen, így a szállodám melletti utca kora hajnaltól zengett a kukorékolástól. Az autók között kikötött kakasok strázsáltak, ahogy sok helyütt a városban. Állítólag a kakasok értéke néha a családtagokéval vetekszik.
Igaz, ezek a jószágok soványaknak tűnnek, de roppant erősek, bár a gyilkolászást, amit 10-20 másodperc alatt végeznek ellenfelükön, a harc idejére lábukra erősített éles pengével bonyolítják. Állítólag évente 30 millió kakas veszti így az életét az e célra épített arénákban, ahol pezómilliárdok cserélnek gazdát, és valóságos maffia felügyeli a bizniszt. De nem csak kakasokat gyilkolnak a mosolygó filippínók országában. A maffiák és politikai klánok korlátlan hatalmára példa a hírhedt eset, amely hat éve történt a déli Mindanao szigeten. Az egyik helyi pártvezér elrabolta és megölette a választásokon induló vetélytárs feleségét, két testvérét és a jelölőgyűlésre érkezett 34 újságírót.
A négy évvel ezelőtt kezdődött, zárt ajtók mögött folyó perben egy muszlim klán vezette szervezet 192 tagját vádolják csaknem 60 ember, köztük újságírók kivégzésével.
A per kezdete óta négy tanút megöltek, és az ügyvédek szerint a vádlottak pénzt ajánlanak az áldozatok családjainak, hogy vonják vissza a gyilkosság vádját. Ítélet máig nincs.
Itt mintha a legszörnyűbb dolgok is következmények nélkül simulnának el. Ahogy a cipői számáról elhíresült hajdani first lady, a puccsal megbuktatott és elűzött diktátor felesége, Imelda Marcos is visszatért, és ma a parlament befolyásos tagja. A Fülöp-szigeteken – talán a hajdani spanyol uralom hatására – amolyan latin-amerikai mentalitás dívik délkelet-ázsiai csomagolásban.
Ez volt az érzésem a második legnépesebb város, Cebu legnagyobb tömegrendezvényén is, ahol tízezrek figyelték áhítattal a processzió eseményeit a Szent Nino-bazilika beállványozott homlokzata előtti, stadionszerű téren. (A bazilika harangtornya a tavalyi hatalmas földrengésben omlott le.) Sokan az utcán is palástot viselő kis szobrocskát tartottak a kezükben, amely a kis Jézust, Santo Ninót ábrázolja, többnyire sötét bőrű változatban. Ennek eredetijét állítólag az 1521-ben itt partra lépő Magellán adományozta az akkori helyi uralkodó feleségének és a sebtében megkeresztelt cebuanóknak.
|
Egy jeepney
A szerző felvétele |
Sokan a bazilika előtt a könyörgés és a hála gyertyáit égették, miközben rengetegen álltak sorba, hogy bejussanak az oltár bal oldalán elhelyezett, eredetinek vélt Santo Ninóhoz. A kegytárgynak csodatévő erőt tulajdonítanak, ugyanis a hagyomány szerint hajdan sértetlenül túlélt egy háborús tűzvészt. Szinte minden családnak van otthon róla egy-egy kisebb-nagyobb másolata. Árulják is mindenfelé ezeket. Ceburól egyórás ugrás repülővel
az apró Boracay, amelyet három éve az egyik nagy utazási magazin a világ legjobb szigetének kiáltott ki.
Kétségtelen, a strandja valóban fehérlik, a víz katalóguskék, de a csupán valamivel nagyobb, mint tíz négyzetkilométeres, a derekánál mindössze ötszáz méter széles szigeten az országba látogató külföldi turisták majd mindegyike megfordul, nem beszélve az akár csak egy hétvégére ideruccanó jobb módú filippínókról. Ebből következően a kis földdarabra, melyet csupán két kilométer választ el egy nagyobb szigettől, nyugodtan ki lehetne tenni a megtelt táblát. Minden talpalatnyi telken új és új hotelek, apartmanok épülnek, hiszen sok európai és ausztrál nyugdíjasnak ideálisak az itteni, egyébként az országos átlaghoz képest magas árak.
A hagyományos oldaltámaszos motoros csónakokkal folyamatosan szállított látogatók azonban nemcsak vásári látványossággá tették az álomszigetet, de a környezet is megszenvedte a tömegturizmust: az iparszerűen szervezett turistautakra használt leharcolt motorokból szivárgó üzemanyag miatt a még élő korallok között nagy területeken már haldoklik a tengerfenék. A part naplementekor viszont még csodálatos, azt nem lehet elrontani.
A riporthoz tartozó galériát itt tekinthetik meg.
