Nők és nők

NOL

„Amikor a nők a férfiak világába léptek, új követelményeket állítottak maguk elé, és több stressznek tették ki magukat”– magyarázza Maureen Dowd a New York Timesban azokat a statisztikákat, amelyek szerint az elmúlt három és fél évtizedben egyre csökkent az amerikai nők „boldogságszintje”.

Mint a Metazinban már olvasható volt, a kutatók az élettel való elégedettséget értik boldogságon. Igaz ez a harminchat évet felölelő felmérésre is, amelyre Dowd hivatkozik. A General Social Survey keretében minden évben 1500 fős reprezentatív mintán kérdezik az amerikaiakat arról, mennyire elégedettek életükkel, és válaszukat egy háromfokú skálán kell megadniuk. A módszer igen egyszerű, de több évtizedes távlatból nyilván figyelemre méltónak tekinthető, hogy a nők egyenletesen csökkenő, a férfiak ellenben egyenletesen növekvő mértékben elégedettek életükkel.

A szóban forgó korszak egybeesik a nők egyenjogúsításának évtizedeivel. A feminizmus ebben az időben nemcsak a közéletben és a munkahelyen teremtett nagyobb egyenlőséget a nemek között, hanem még azt a korábban elképzelhetetlennek hitt gyakorlatot is bevezette, hogy a férfi maradjon otthon a kisgyermekkel a születést követő legelső hetek után.

Igaz, az ismert svédországi példát kivéve ez még inkább csak elméleti lehetőség. Nemcsak azért, mert az apák többsége nem ambicionálja az anyaszerepet, hanem azért sem, mert a férfiak és a nők keresete között igen nagy a különbség, tehát az apa otthon maradása általában súlyos anyagi veszteséget jelentene a családnak.

A korszak kezdetén a nők még jóval elégedettebbek voltak sorukkal, mint a férfiak. Paradox módon tehát az egyenlőség kivívása során egyre boldogtalanabbá váltak. Érdekes, hogy a boldogságmutató a nők lényegében minden kategóriájában süllyed. A házasok körében éppúgy, mint az egyedülállók esetében, s függetlenül attól, hogy mennyi a jövedelmük, s az Egyesült Államok mely részén laknak. Egyetlen kivétel van csak: a fekete nők egy kicsit boldogabbak, mint harminchat éve, de annyira nem elégedettek, mint a fekete férfiak.

Marcus Buckingham szociológus, akinek több millió példányban keltek el a nők helyzetével foglalkozó művei, arra hívja fel a figyelmet, hogy életpályájuk kezdetén a nők még boldogabbak a férfiaknál. Valahol az életút közepén keresztezi egymást a nők elégedettségét jelző süllyedő, illetve a férfiakét megjelenítő emelkedő vonal.

Az adatok azt mutatják, hogy a gyermekes nők elégedetlenebbnek mondják magukat. Eszerint az elégedettség mégsem lehet azonos a boldogsággal, és Dowd ezt tekinti a leginkább paradox adatnak, hiszen a gyermek a nők boldogságának legfőbb forrása. Viszont a szorongásának is forrása lehet, ugyanúgy, mint az összes új feladat, amelyet az emancipációval magára vállalt. A férfiak ellenben felszabadultak a felelősség egy része alól: már nem csupán az ő felelősségük a család fenntartása.

Ráadásul nőtől elvárják, hogy hatvanöt éves korában egy húszéves lány küllemét plasztikáztassa magára, a férfitól viszont nem. Az eredmény egy generációnyi boldogtalan „Frankenstein-Barbie-baba”.

Kapcsolódó cikkek: Egyenlőtlen egyenlőség | Az államkapitalizmus visszatér? | Chirac után a kisszerűség | A jó szóból is megárt a sok | Nemzetközi brigád Chávez szolgálatában