Az izieu-i gyerekek néhány felnőtt nevelője közül is csak egyvalaki élte túl a francia–svájci határtól nem messze fekvő menedékházon való náci rajtaütést. A gyerektúlélők között csak olyanok akadnak, akik a Gestapo odaérkezése előtt már elhagyták a tíz hónap alatt összesen 105 kis- és fiatalkorúnak menedéket adó házat. – Magyarországról ugyan senki sem származott az itt rejtegetett gyerekek közül, de voltak, akik Németországba, Csehszlovákiába, Ausztriába, sőt Észak-Afrikába valósiak voltak – mondja Hélene Waysbord.
|
Hélene Waysbord
Banczik Róbert |
Az Ain megyében található emlékházat működtető egyesület elnöknője a napokban Budapesten járt, a közös francia–magyar holokauszt-megemlékezésekkel összefüggésben, és a Francia Intézetben válaszolt kérdéseinkre. A ház Francois Mitterrand egykori köztársasági elnök rendelete alapján egyike a három hivatalos francia nemzeti holokauszt-emlékhelynek. A másik kettő az egykori párizsi Téli Kerékpárcsarnok, ahol 1942 júliusában több mint 13 ezer zsidót gyűjtöttek össze a francia hatóságok, és küldtek gyakorlatilag a halálba (nagyon kevesen élték túl a koncentrációs tábort), illetve a gursi gyűjtőtábor az ország délnyugati csücskében, a Pireneusokban.
A menedékházat a félreeső kis településen egy kelet-európai származású zsidó ellenálló házaspár, Sabine és Miron Zlatin alakította ki 1943-ban. 1942-ig ez nem volt megszállt terület, majd 1943-ig olasz ellenőrzés alatt állt. Az izieu-i gyerekek sorsa akkor pecsételődött meg, amikor a németek vették át a megszálló szerepét. Az 1944. áprilisi rajtaütéskor Sabine (Chwast) Zlatin nem tartózkodott a helyszínen. Fél évszázaddal túlélte a háborút, 1996-ban halt meg Párizsban. „Az izieu-i asszonyként” vált ismertté, és egész életében küzdött a gyerekek emlékének megőrzéséért. Férjét, Miron Zlatint viszont 1944-ben a kelet-poroszországi Revalba (azaz a mai észt fővárosba, Tallinnba) deportálták, ahol megölték.
A Maison des enfants d’Izieu ma oktató- és holokauszttudatosító központként működik. Mint pár hete, a 44 gyerek deportálásának hetvenedik évfordulóján Martin Schulz európai parlamenti elnök és Aurélie Filippetti francia kulturális miniszter jelenlétében a helyszínen elhangzott, éves átlagban 26 ezer látogatót fogadnak, köztük 13 ezer iskolást. Nehéz és aligha lehetséges szörnyűségi sorrendet felállítani a hatmillió áldozatot követelő holokauszt egyes epizódjai között. Ezzel együtt a szüleik nélkül rejtegetett, majd habozás nélkül kiirtott gyerekek sorsa alighanem a leginkább szívszorítóak közé tartozik.
– Egyszerű és puszta barbárságról tesz tanúbizonyságot, ahogyan feláldozták a gyerekeket. Az Izieu-ben történtek minden látogatóból ezt a reakciót váltják ki, még azokból is, akik egyébként nem éreznek együtt a zsidó áldozatokkal – mondja Waysbord. – Haláluk értelmetlenségéhez adalék, hogy ekkor már bizonyosság volt a nácik háborús veresége. A németek vereségre álltak a hegyekben az ellenállókkal szemben, és mégis, Barbie-nak és embereinek az volt a legnagyobb gondjuk, hogy felkutassanak 44 zsidó gyereket és a nevelőiket – teszi hozzá az elnöknő.
A negyvennégyekről teret neveztek el Párizs tizenharmadik kerületében, ahogyan emléktábla, utca őrzi Sabine és Miron Zlatin emlékét is a fővárosban, Lyonban vagy az észak-franciaországi, a belga határnál fekvő Landas-ban. Színdarab és film is készült a gyerekek sorsáról. A Párizst járó turista is beleütközik olyan emléktáblákba, amelyek, a korabeli Franciaország szerepének elismerésével, a holokauszt során megölteknek állítanak emléket egy-egy bérház falán. Ugyanakkor Franciaország sem egyik percről a másikra szembesült háborús múltjával. Izieu Klaus Barbie pere apropóján került az előtérbe.
– A világháborút követően, mint annyi más országban, nagy csend következett. Maguk a zsidók sem akartak beszélni arról, min mentek keresztül. Franciaországot lebombázták, nehéz helyzetben volt. Újjá kellett építeni, az emberek előre, nem pedig hátra tekintettek. Így tehát valóban hosszú idő volt a nagy csendet követő negyven év, de beleillik az európai képbe – mondja Waysbord asszony, hozzátéve, hogy két esemény változtatta meg annak idején a közgondolkodást. Barbie pere mellett a másik Claude Lanzmann monumentális, 613 perces holokausztfilmje, a Soá. – Nagyon fontos a nemzet számára, hogy világosan beszéljen a múltjáról.
|
| A gyermekáldozatokról elnevezett tér Párizsban |
Ez időnként nehéz dolog. Sem a háborús nemzedékhez tartozó Charles de Gaulle, sem pedig Francois Mitterrand nem akarta elismerni a franciák háborús bűnrészességét. Mivel attól tartottak, megosztják ezzel a francia társadalmat. Ők egy ilyen generációhoz tartoztak. Az áttöréshez Jacques Chirac elnökségére volt szükség. Waysbord maga is az izieu-i gyerekek között lehetett volna. Szülei lengyel származású francia zsidó kommunisták, akiket 1942–43-ban deportáltak, és megöltek. Őt egy nyugat-franciaországi, Mayenne megyei iparos fogadta be a családjával, és nevelte katolikusként.
Sorsa tehát nagyban emlékeztet Srulik Frydmanéra, a varsói gettóból megszökött, majd bujkáló keresztény fiúként túlélni próbáló zsidó gyerekhősére. Az ő igaz és egyben borzalmas történetének Pepe Danquart filmje, a nemrég a hazai mozikban is bemutatott Fuss, fiú! állít emléket. „Nincs még hatéves, még nem kell kitűznie a csillagot. Az emlékezet ingadozik ebben az életkorban, a legerősebb érzelmek nyomait rögzíti, örömökét és borzalmakét”, írja Waysbord az önéletrajzi elemekkel átszőtt, de fikciós művében, a L’Amour sans visageban (Arc nélküli szeretet).
Klaus Barbie-t, a lyoni hóhért SS-századosként érte a háború európai szakaszának vége. Bár nyomban szerepelt a keresett háborús bűnösök listáján, kalandosan alakult a sorsa. Így dolgozott, igaz, kilétét elrejtve, egy, az amerikai kémelhárítás finanszírozta hálózatnak, amelynek a feladata a francia kommunistákról való információszerzés volt. Ezzel összefüggésben a franciák az 1950-es években távollétében halálra ítélték. Ő közben kalandos úton Bolíviába jut ki 1951-ben, ahol évtizedekre meghúzta magát. A német hatóságok 1969-ben ébredtek rá, kit rejt a Klaus Altmann álnév, amikor lánya vízumot kért számára Németországba. (Van olyan álláspont, amely szerint Barbie a hatvanas években, egy rövid ideig Adler fedőnéven az NSZK hírszerzésének dolgozott.)
Beate Klarsfeld, a nácivadász már kereste, de a bolíviai Banzer-rezsim a hetvenes évekig fedezte, sőt az 1980-as puccs után sarzsit is kapott a La Paz-i hírszerzésben. Végül 1983-ban adták ki, és az 1987-es perében életfogytiglani börtönt kapott. Az ítélet külön nevesíti az izieu-i 44-ek halálában játszott szerepét. 1991-ben a lyoni börtönben halt meg, 77 évesen. Srulik Frydman (az Uri Orlev regényéből készült Fuss, fiú! Jurek Staniakja) ma nyolcvanéves. Izraelben él Joram Fridman néven, gyerekei és unokái születtek. Az Izieu-ből deportált, hetven éve halott Albert Bulka az idén 74 éves lehetne.
