Észre sem veszik az EP-képviselők, milyen elképesztő szervezés és háttérmunka kell egy efféle rendszer működtetéséhez – amíg a rendszer el nem romlik. A Direct Matin francia napilap mindjárt fel is idéz egy bakit. Noha Dalia Grybauskaite litván elnök kiválóan beszél angolul, ez év elején egy strasbourgi sajtótájékoztatón az anyanyelvén válaszolt egy litván újságíró kérdésére. Csakhogy a legtöbben egy kukkot sem értettek a válaszból: litvánul tudó tolmácsról nem gondoskodtak… Mire Martin Schulz EP-elnök felfortyant: „Tűrhetetlen, hogy a vendégek ne tudjanak a saját nyelvükön felszólalni!”

Schulz túlzottan szigorú volt, a kisebb nyelveket (például magyart) beszélő politikusok pedig nem árt, ha tudják, mikor használhatják az anyanyelvüket. Grybauskaite a plenáris ülésen aligha ütközött volna hasonló akadályba, ám egy sajtóértekezleten nem olyan egyszerű minden nyelv „képviseletét” biztosítani.

Olyan tolmács nyilvánvalóan nincs, aki 23 uniós nyelvből tudna a saját anyanyelvére fordítani – így néha a relézés módszerét kell alkalmazni (két nyelv között egy harmadik nyelv közvetítésével végzett tolmácsolás). Amelyik tolmács nem ért litvánul, átkapcsol egy másik tolmácskabinra, ahol egy kolléga litvánról valamelyik közvetítő nyelvre (angol, német, francia, olasz, spanyol) ülteti át az elmondottakat. Az ominózus eseményen ez a lehetőség hiányzott.

Nem lenne könnyebb, ha mindenki angolul beszélne? Ez a megoldás természetesen másnak is eszébe jutott – az Európai Parlament adatai szerint a plenáris üléseken az angol a leggyakrabban használt nyelv. Olga Koszmidu, az EP   tolmácsszolgálatának görög nemzetiségű vezetője a The Guardian napilapban úgy vélte: ennek fő oka, hogy az Európai Bizottság tagjai angolul szólalnak fel a parlamentben. A plenárison folytatott viták többsége valamely jogszabállyal kapcsolatos, márpedig a jogalkotáshoz fűződő dokumentumokat a bizottság mindig angolul terjeszti be – így tényleg az a legegyszerűbb, ha ezen a nyelven egyeztetnek a továbbiakról.

A gyakorlatias szemlélet győz tehát az Európai Parlamentben is, ahol amúgy a nyelvek egyenlősége az alapszabály (ezért a rengeteg tolmács és tolmácskabin). Annak ellenére, hogy az EP-képviselőknél nem munkaköri követelmény a nyelvtudás. Az Európai Bizottság viszont három munkanyelvvel (angol, francia, német) dolgozik, de a valóságban inkább csak kettővel (angol, francia), sőt a házon belüli egyeztetések és levelezések nagy része egy nyelven (angolul) zajlik. S az angol dominanciája óhatatlanul továbbgyűrűzik az EP-be is.

Persze nemzeti büszkeség is van a világon, és a kisebb tagállamok politikusai időnként szeretnek az anyanyelvükön megszólalni a strasbourgi–brüsszeli törvényhozásban. Tudják ugyanakkor, hogy tolmácsok közvetítésével kommunikálni kevésbé hatékony – nem csoda, hogy a kis nyelvek jelenléte elenyésző. A parlament adatai szerint az olyan „marginális” nyelveket, mint a lett vagy az észt, egy év alatt egy óránál is kevesebbet használják a plenáris üléseken. Ez jelentősen megkönnyíti tolmácsok dolgát, hiszen a 24 hivatalos nyelv összesen 552 tolmácsolási kombinációt tesz lehetővé (24 nyelvből 23 irányba lehetséges fordítani, azaz 24×23 = 552).

Ha (majdnem) mindenki beszél angolul, nem lehetne ezt megtenni közös nyelvvé az Európai Parlamentben is? A válasz egyértelmű nem, két okból is. Amikor összetett politikai és jogi kérdésekről kell – szóban és írásban – egyezkedni, a nem angol anyanyelvűek mindenképpen hátrányba kerülnek az angol ajkúakkal szemben: ha bármit félreértenek, vagy nem tudnak elég meggyőzően érvelni, máris alulmaradtak a vitában. Meg aztán, ott van egy másik – inkább lelki, de legalább olyan leküzdhetetlen – akadály. Ha az angolnak hivatalosan is kiemelt státuszt próbálnának adni, a franciák lennének az elsők, akik ezt megvétóznák. Erről még franciául sem lehetne lebeszélni őket.