A bestseller nemcsak az elit egyetem életébe és pár kirándulás révén az észak-koreai „valóságba” nyújt betekintést. Suki meglepő őszinteséggel ír magáról, valamint családjáról. A magánéletét is „kiteregeti”, így azt, hogy a Phenjanban töltött hónapok alatt mennyire hiányzott New Yorkban élő szerelme. Mennyire szenvedett attól, hogy – inkognitója megőrzése érdekében – mindenfajta intimitást nélkülöző, sivár és semleges stílusban tudott a férfival alkalmanként elektronikus levelet váltani. – Olyan őszinte próbáltam lenni az olvasóval, amennyire csak lehetett. Azt akartam, hogy más is átérezze azt, amin átmentem – hangoztatta az 1970-ben Szöulban született, de családjával tizenhárom éves korában az Egyesült Államokba kivándorolt szerző.
|
| Fotó: eknős Miklós / Népszabadság |
A kivándorlás nem a legtalálóbb kifejezés. Suki menekülésről beszél. Dél-Korea akkor meglehetősen viharos gazdasági időket élt át. Apja vállalkozásai bedőltek, a csőd miatt a papát bírósági eljárás, börtön fenyegette.
– Egy éjszaka leforgása alatt elveszítettem az otthonomat. És az identitásomat is. Amerikában szembesültem azzal, hogy ázsiai vagyok, egy kisebbséghez tartozom, hogy sárga a bőröm
– idézte fel hányatott, folyamatos költözésekkel tarkított kamaszkorát Kim. Az egyetem után látszólag céltalanul bolyongott össze-vissza Amerikában meg Európában. Valójában az otthonát kereste. Szöulban már nem találja meg. New York ugyan kényelmes, de bonyolult világ.
Észak-Korea iránti vonzódását is a folyamatos otthonkereséssel magyarázza. Meg a családi tragédiákkal. A koreai háború, a több ezer éves múltra visszatekintő egykori monarchia megosztottsága őket sem hagyta érintetlenül. Anyai nagyanyja például 1950-ben elveszítette akkor tizenhét éves nagyfiát. A kommunisták elől menekülő asszony csak négy gyerekével fért fel a zsúfolt teherautóra. A nagyfiú maradt, valószínűleg északra hurcolták a vörösök, sorsa ismeretlen. Suki mindig írni akart. Első regénye 2003-ban jelent meg.
A The Interpreter (A tolmács) első pillantásra bűnügyi történetnek tűnik. A koreai-angol igazságügyi tolmácsként dolgozó fiatal nő, Suzy Park szülei brutális gyilkosság áldozatai lesznek, s a főhős szeretné felderíteni az okokat. – New Yorkban magam is dolgoztam tolmácsként. Ebben a szakmában oda-vissza ingázol, ide-oda sodródsz a két világ között. Amikor megérkezel az egyikbe, a másikból távozol, s ez jócskán megviseli az ember lelkét – magyarázta belső vívódásait Suki, aki szerint Suzy azt próbálja megérteni, hogy ki ő. Koreai, amerikai vagy mindkettő? Felnőttként is még mindig bevándorló?
|
Jó reggelt, úriemberek! Suki Kim angolórát tart a Phenjani Műszaki Egyetemen
Forrás: www.sukikim.com |
Mielőtt tanítani ment volna, háromszor járt Észak-Koreában. A könyv után többé valószínűleg nem fog. Újságíróként elkísérte a New York-i Filharmonikusokat 2008-as phenjani vendégjátékukra. Aztán elkezdett Ázsiában utazni, Kínától kezdve Mongólián és Thaiföldön át Dél-Koreáig mindenütt észak-koreai disszidenseket interjúvolt. Tisztában van a rezsim elnyomó természetével, a büntetőtáborokkal, de azt tapasztalta, hogy a disszidensek gyakran eltúlozzák szenvedéseiket. Ezen Kim nem csodálkozik, mert az egész rendszer hazugságokra épül, a PME-n a diákjai is folyamatosan hazudtak neki.
A disszidensek azonban tudják, hogy a nyugati sajtót csak akkor érdekli a történetük, ha valami iszonyatossal, szörnyűségessel állnak elő.
Az angoltanári ténykedését is áthatotta a folyamatos gyanakvás.Hogyan bízhat meg a diákjaiban, akik minden bizonnyal jelentettek róla. Az egyenruhás nők által őrzött PME-n szigorú öltözködési-viselkedési szabályok uralkodtak, emellett hosszú listán rögzítették, mi mindenről nem szabad beszélni. A dinasztiaalapító Kim Ir Szen nevét tilos volt kiejteni. Miután tudta, hogy holmiját és szobáját rendszeresen átkutatják, jegyzeteit pendrive-okra mentette és azokat mindig magával hordta.
Amikor a diákok Amerikáról faggatták, például arról, hogy ott miért kell fizetni az elektromos áramért és az egészségbiztosításért, nehezen tudta eldönteni, hogy az érdeklődés őszinte volt-e vagy tesztelni, provokálni akarták. Meglepte, hogy az észak-koreai elit fiúgyermekei milyen keveset tudnak a világról. Tanultak ugyan számítástechnikát, de (2011-ben!) fogalmuk sem volt az internetről, a Google-ről vagy a Facebookról. Bill Gates neve ugyanúgy semmit sem mondott nekik, mint Mark Zuckerbergé.
Azt hitték, hogy a számítógépet a XIX. század második felében találták fel. Nem ismerték fel az egyiptomi piramisokat és az Eiffeltornyot sem. Viszont felragyogott az arcuk az amerikai profi kosárlabdaliga, az NBA és a korábbi szupersztár, Michael Jordan neve hallatán.
Az angolszász világból származó tanároknak mindent jóvá kellett hagyatniuk a „szaktársakkal”, az észak-koreai tanfelügyelőkkel. Suki egyik legnagyobb eredményének azt tartja, hogy levetíthette a Harry Potter és az azkabani fogoly című filmet.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
A felsőbbrendűség, annak folyamatos hangoztatása mindig megdöbbentette. A „jobbak, szebbek, okosabbak vagyunk mindenkinél” felfogás az ételekre is kiterjedt. A 19-20 éves fiúk abban a hitben éltek, hogy az egész világ irigyli tőlük az erjesztett zöldségekből készült kimcshit, aminek északi változata természetesen összehasonlíthatatlanul finomabb, mint a dél-koreai. Változásra Suki semmilyen esélyt sem lát. Azért sem, mert a phenjani rezsimet életben tartó Peking, de Szöul is retteg attól, hogy ha kinyílnak a határok, mit kezdenek a rájuk zúduló 24 milliós kiéhezett, agymosott embertömeggel.
A személyi kultuszt államvallássá emelő katonai diktatúra a gyerekeit a „bűzlő férgek”, az amerikaiak és a dél-koreaiak eltaposására, kiirtására buzdítja.
Viszont az elit angolra taníttatja a gyermekeit, mert a sarokba szorított anti-Atlantisz csak így képes túlélni. Például azzal, hogy üzletel és szemérmetlenül lenyúlja a segélyszervezeteken keresztül érkező pénzeket – így jellemezte Kim a maffiaállamnak nevezett rezsim működését.
A PME-n mégis voltak pillanatok, amikor úgy érezte: a diákok megnyíltak előtte, emberi érzelmeket mutattak. Aztán az utolsó napon, december végén minden illúzió ja elszállt. Miután bemondták a televízió ban, hogy meghalt a legfőbb állami és pártvezető, Kim Dzsong Il, a fiatalok robot üzemmódba váltottak. Sírva, de üres tekintettel gyászolták a Kedves Vezetőt. Pár órával korábban még a maguk módján körüludvarolták Sukit. A halálhír után egy pillantásra sem méltatták.
