Az egyik zsebembe tettem ezt a cetlit, hogy az út végén majd ismét elővegyem, és levonjam a következtetést, mi érvényes még ebből. (Akkor úgy gondoltam, biztos semmi, a háború, az azóta is – ha már nem is annyira agresszíven, de érezhetően – jelenlévő etnikai konfliktus sok mindent megenged, de a vendégszeretetet nem.) Miután elindultunk - két autóval, összesen nyolcan, minden szempontból vegyes, egymás számára ismeretlen társaság -, a téma elég gyorsan előkerült: ha valamit irigyelni lehet ettől a térségtől, az az emberek nyitottsága, ez az, amiért érdemes odamenni.
– Mi nem turistákat akarunk Koszovóba vinni, hanem vendégeket
– mondja Szikra Csaba, a Balkan Calling Egyesület egyik alapítója, és hozzáteszi, hogy a turizmus még nagyon gyerekcipőben jár, nem igazán adottak ehhez a feltételek. - A félelem viszont megvan bennem, hogy elturistásodik az ország, Boszniában és Montenegróban már jelen van a tömegturizmus, társadalmilag és környezetvédelmileg negatív, gazdaságilag pozitív hatásaival együtt. Koszovót illetően nem is a turizmus a legjobb szó, inkább a vendéglátás.
|
Ferizaj. A nagyobb városokban egymást érik a grillesek
Kurucz Ágnes |
Az első megállónk még Szerbiában - a Tito étterem után - Krusevac, ahol az egyik helyi vendéglő állandó állomás a koszovói utak során. - Tízszer voltam eddig Koszovóban – meséli Huszty Zoltán, az egyesület másik alapítója. - Tizenöt éve járok a Balkánra. Először csak ránéztem a térképre, és ellátogattam oda, ami megtetszett. Érdekes, különleges helyeket kerestem, de 2011-ig Koszovóban nem voltam. Viszont nagyon érdekelt, és el kezdtem útitársakat keresni. Nem volt könnyű, mert az emberek nem túl nyitottak erre a vidékre. Az interneten keresztül ismerkedtünk meg Csabával, aki évekkel korábban már foglalkozott koszovói menekültekkel és sokat hallott az országról. Ekkor szerveztünk egy nagyon sűrű öt napos túrát és egy kullában ülve döntöttük el, hogy ezt meg akarjuk mutatni másoknak is. Így először kialakult egy baráti társaság - az Experience Balkan -, majd hivatalos formát adtunk a dolognak, így született meg a Balkan Calling Egyesület – meséli, és hozzáteszi: már itthon is szerveztek alternatív városnéző túrákat. Ez igazából a mai napig tart, habár most már inkább a Magyarországon élő, különböző nemzetiségek nyomaira koncentrálnak, szerveztek már programokat például Tökölre és Pomázra is.
|
Bazársor Djakovában
Fotó: Kurucz Ágnes |
Prishtina, Ferizaj, Sar-hegység, Prizren, Mamusa, Velica Hoca, Rahovec, Koszovszka Mitrovica, Junik, Pec, Rugova-völgy, Dranoc, oda-vissza úttal bruttó hat nap, nettó négy, négy és fél. Ami egy ilyen sűrű program után megmarad, egy flash, egy darabjaiban hol jobban, hol kevésbé passzoló mozaik, olyan, mint az ország maga. Hogy pár órán belül ittunk kávét albánoknál, szerbeknél, törököknél, utóbbiaknál pont nem török kávét, azt a főzetet, ami után finom szemcsés zacc marad a csésze alján. Hogy már reggel az utcán érezni a grillezőkből áradó hús és füst illatát (minden második üzlet grilles), hogy szálanként is lehet venni cigarettát, mert
dohányozni szinte kötelező,
és hogy a prishtinai piacon nem tudjuk eldönteni: ki a nagyobb látványosság. Valószínűleg az árusok számára mi. Az egyik árus szerint nem igazán járnak erre magyarok, eddig csak eggyel találkozott. Bárhová megyünk, utánunk kiáltanak, honnan jöttünk: - Áha, Hungarez! - és nem tudom eldönteni, mit jelent a hangsúly. Van, akinek elsőként az év eleji incidensek jutnak eszébe, hogy mi voltunk azok, akik nem akarták a szerencsét próbáló koszovóiakat tovább engedni. De még ekkor is örömmel fogadnak, úgy, hogy az jut eszembe: ismerjük már valahonnan egymást?
|
Ruhaboltból is rengeteg van
Fotó: Kurucz Ágnes |
A túrát „interkulturális élménytréningként” hirdették, ami ebben az esetben az utazás egy alternatív formáját jelenti egy olyan tájra, amelyet a magunkétól nagyon különbözőnek vélünk, valójában nem annyira az. Jobban zsibog, mozog és alakul, ahol a másikat nem lehet nem létezővé tenni, mert ott van a zászló hat csillagában és ő a szomszéd. Ezért nem is feszültségmentes (de nem is erőszakos) ez a viszony albánok, szerbek, törökök, bosnyákok, gorániak és romák között. A tréning része nem csak abból áll, hogy beszédbe elegyedünk azokkal, akik itt élnek, hanem jórészt abból, hogy a saját percepciónkat formáljuk át, folyamatosan reflektáljunk a látottakra, azaz szó szerint gyakorlás, ami az élménypedagógia egyik legfontosabb eleme.
|
A kullafalu Dranoc
Fotó: Kurucz Ágnes |
- Nem igazán tudom máshogy megközelíteni ezt a problémát – mondja Szikra Csaba, aki egyébként interkulturális tréner, és időről időre feladatok ad a csapatnak. - Nem hiszem, hogy valaki úgy jön ide, hogy nem nyitott erre a világra, amely azért annyira nem különbözik a miénktől. Muszlimok vagy keresztények az itt élők, de többnyire nem szélsőségesen vallásosak, és nagyjából úgy élnek, mint mi. Ha valaki nem nyitott arra, hogy itt van olyasmi is, amiről máshogy gondolkodnak, akkor nem fogja itt jól érezni jól magát. De azért is vagyunk mi, hogy ebben segítsünk. Az is a célunk, hogy az ide látogatók önmagukban is változzanak – mondja, és hozzáteszi, kulturális különbségekből fakadó konfliktusba a helyiekkel még sosem keveredtek, habár olyan már
történt, hogy az utastársak közötti konfliktus miatt volt szükség inkább a képzett kíséretre.
- Olyan is előfordult, hogy az egyik utastársunk cukorkát osztogatott gyerekeknek, akik egyre többen lettek. Ekkor el kellett neki magyarázni, hogy ez miért nem szerencsés, a gyerekek, a helyi közösség és a mi szempontunkból. Az más, amikor adományt viszünk például egy tanodának, együtt veszik át a gyerekek, a szüleik, az oktatók, majd együtt kerül felhasználásra.
|
Prizren
Fotó: Kurucz Ágnes |
Magunkon kívül nem igazán látunk utazókat, csak párat (a külföldi turisták többsége egyébként nyugat-európai), talán ezért is van az, hogy az ismerkedés nem okoz nagy nehézséget, főleg a kisebb településeken. A török faluban, Mamusában egy útkereszteződésnél van a főtér, egy pedánsan rendben tartott mecset és egy kávézó, ahonnan azonnal mindenki felpattan, amint kiszállunk a kocsiból. Nem telik el pár perc, néhány idős úr már be is szállt velünk a játékba: török szavak, magyar-török kapcsolatok, a koszovói török közösség története.
A kommunikáció nem nehéz, szinte mindenki tud többé-kevésbé németül. Majd a kávézó egész bútorzatát kipakolják az épület elé, hogy le tudjunk ülni. Velika Hocában, a szerb enklávék egyikében ugyanígy fogadnak minket,
az egyik helyi bortermelővel pedig később már ismerősként találkozunk a KFOR-katonák által őrzött Decani kolostorban, ahová csak az útlevél leadásával lehet bejutni. Az utóbbi években nem érik már támadások a Koszovó területén lévő szerb kolostorokat, azonban éppen ott létünkkor (elsősorban politikai) indulatokat váltott ki a lehetőség, hogy Koszovót felveszik az UNESCO-ba, így a szerb örökséget a koszovói hatóságok gondoznák. (Koszovó végül nem lett tag – a szerk.)
Ismeretséget kötni nem nehéz itt, az évek során a Balkan Calling is létrehozott egy kapcsolati hálót, elsősorban kis vállalkozásokkal. A fenntarthatóság az egyik fő szempont a balkáni utak során, ami elsősorban azt jelenti, hogy mindent csak helyiektől vesznek igénybe. (A szálláshelyeket tekintve ez nem túl nehéz, főleg családi panziókat találni országszerte, a nagy szállodaláncok hiányoznak.) A rahoveci Daka pincészettel már évek óta tartják a kapcsolatot, bármi történik, itt mindig megállnak. „Daka bácsi”, folyton így emlegették, minket azonban egy tizenéves fiú fogad, aki még kisgyerek volt, mikor először találkoztak vele. Tizenhét éves, Tiranába megy tanulni, borász lesz.
|
Hentesüzlet Prizrenben
Fotó: Kurucz Ágnes |
- Sem a környezeti, sem a társadalmi, sem a gazdasági viszonyokba nem szólunk bele romboló módon. Helyi közösségeket, vállalkozókat támogatunk, próbálunk a vendéglátóinknak örömet okozni azzal, hogy ott vagyunk, nem rongáljuk azt, amire ők büszkék. Kicsiben ez például úgy néz ki, hogy egyszer tanítottak nekünk albán táncokat, a velünk jövő tánctanár pedig tanított magyar táncokat az albán vendéglátóinknak. Illetve önkénteskedünk is, ha tehetjük, adományt hozunk, de nem szociális turizmusról van szó. Igyekszünk a koszovói társadalom minél több szegmensét meglátogatni – mondja Szikra Csaba, aki szerint az is fontos, hogy ha csak néhány napra is, de úgy éljünk, mint a helyiek. Amibe persze nemcsak a kisközösségek, hanem a nagyvárosi élet is beletartozik.
Ezt leginkább Prizrenben lehet megtapasztalni, amelyet úgy emlegetnek, mint ami félúton van Isztambul és Velence között. Történelmileg kettős város: a középkorban szerb királyi székhely volt, a 19. század végén pedig a Prizreni Liga, az albán nacionalista mozgalom központja. A Kalaja erődből szinte megszámlálhatatlan minaretet látni, és a Bisztricát, amelyen nyaranta egy traktor gumin raftingolnak végig, egészen le a városig a Bunar Fesztivál versenyzői. Ami amúgy egy környezetvédelmi fesztivál, az esemény résztvevői ugyanis meg is tisztítják a folyót. Itt a városi élet szerves része a sport, pontosabban a kosárlabda: ottlétünkkor éppen Prizren játszott Prishtina ellen.
|
Őrzik a háború nyomait
Fotó: Urbán Csilla |
Itt éjjel-nappal tele van a korzó. Fiatalokkal. A függetlenségét 2008-ban kikiáltó Koszovó ugyanis abban az értelemben is Európa legfiatalabb állama, hogy a népesség fele 27 éven aluli. Ennek persze nemcsak az a következménye, hogy este tele van a korzó,
ez a kivándorlás egyik motorja is:
a népességrobbanást csak az egymást érő esküvőiruha boltok és a bölcsőárusok tudták lekövetni, a gazdaság nem. Ez van részben a pezsgő városi élet mögött is: itt nappal is tele vannak a magyar árakhoz képest jóval olcsóbb kávézók, nem turistákkal, hanem leginkább a nem dolgozó helyiekkel, munkalehetőség ugyanis kevés van (a munkanélküliségi ráta 30 százalék), illetve sokan dolgoznak vállalkozóként.
Prizren igazán „multikulti", ami nem jellemző minden koszovói településre, a különböző etnikumok és kulturális tradíciók hol vegyülnek, hol egymás mellé kerülnek, és van, ahol élesen szétválnak. Az albán közösségi identitás és a nagyalbán nacionalizmus jelképeivel - vagy az ellenük való tiltakozással –, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) harcosainak kőbe vésett arcképeivel, a háború nyomaival (a szétlőtt kocsik, az emlékeztetőként meghagyott lerombolt házfalak gyakran az emlékművek részei) azonban tele vannak pöttyözve a közösségi terek. A fekete, kétfejű sas vörös háttérrel megjelenik mindenen, a bazársoron ezeket a jelképeket hiányukban nem a külföldi turistáknak, hanem a belföldieknek ajánlják.
 |
Mecset és ortodox templom Ferizajban
Fotó: Kurucz Ágnes |
Az egymás mellett élés egyik jelképe például Ferizajban van, ahol ugyanazon a telken található egy mecset és egy ortodox templom, az albán-szerb ellentét és ennek képi megnyilvánulásai pedig legszélsőségesebben a kettéosztott városban, Koszovszka Mitrovicában vannak jelen. A szerbek lakta északi részen szinte nincs olyan házfal, ahol ne lenne a Szerbiához való tartozás vágyát kifejező graffiti, a szuveníresnél pedig a legnépszerűbb alak a kétfejű fehér sas és Vlagyimir Putyin.
A város két részét elválasztó hídon nem nagy a gyalogos forgalom, a szerbek állítólag gyakrabban járnak délre, mint az albánok északra. Kísérőink egyik albán ismerőse sem szívesen megy át északra, szerb barátai azonban rendszeresen átjárnak hozzá délre, és együtt szerveznek több fesztivált is. Jelentős összetűzések pedig már egyáltalán nincsenek. Veszélyben amúgy sehol sem éreztük magunkat, és talán csak azért figyeltünk erre igazán, mert ezt a reakciót kaptuk, mikor elmondtuk, ide indulunk. - Amikor koszovói menekültekkel foglalkoztam, a háborúról nem igazán beszéltek.
Azt mondták, ez egy szép ország, ahol sokáig békében éltek az emberek.
És ha egyszer nyugalom lesz, akkor menjek el. De nem találtam senkit, aki eljött volna velem, én nem féltem, de mások igen. Hogy őszinte legyek, én az első utam előtt búcsúbulit szerveztem magamnak, mert mindenki ijesztgetett. De onnantól, hogy átértünk a határon, éreztem, hogy itt nem lesz baj – meséli Csaba és Zoltán hozzáteszi: - Nem volt semmilyen atrocitás. Robbant már le autónk, és mindenki odajött segíteni.
Könnygázas törvényhozás
Tojásdobálás, fütyülés, könnygáz - a koszovói ellenzéki pártok szeptember óta ilyen módszerekkel próbálták akadályozni a parlament munkáját, a prishtinai utcákon pedig időről időre tüntetők csaptak össze a rendőrökkel. Így akarták elérni, hogy Isa Mustafa kormányfő vonja vissza aláírását arról a Szerbiával kötött megállapodásról, amely lehetővé teszi a kisebbségi szerb önkormányzatok közösségének megalakulását Koszovóban. A dokumentumot ugyan nem hozták nyilvánosságra, az ellenzék mégis azt állította, hogy túl sok jogot biztosít a koszovói szerbeknek. December végén a koszovói alkotmánybíróság közölte, a Brüsszelben kötött, novemberben felfüggesztett megállapodás összeegyeztethető az alaptörvénnyel, így alkalmazni lehet azt.
A gazdasági reformok bevezetését késleltető politikai helyzet miatt korábban aggodalmát fejezte ki Jacques Miniane, az IMF misszió vezetője (a Nemzetközi Valutaalappal Koszovó egy 185 millió euróról szóló hitel-megállapodásról egyezett meg júniusban), illetve Greg Delawie, az Egyesült Államok Prishtinába akkreditált nagykövete is. Az instabil politikai és a kiszámíthatatlan gazdasági környezet miatt a külföldi befektetők kezdik elhagyni az országot a koszovói központi bank jelentése szerint. A kormány ennek az ellenkezőjét állítja, szakértők azonban megjegyzik, ha valóban jelentős lenne a külföldi befektetők száma, akkor az meglátszódna a gazdasági mutatókon is.
Az infrastrukturális hiányosságok az idegenforgalomnak sem kedveznek, a helyzetet pedig súlyosbítja, hogy a külföldi bürokraták, akik nagy mértékben igénybe vették a szolgáltatásokat, kezdik elhagyni az országot. Egy-két ellenpélda a befektetők eltávozására azért akad: francia cégek tavasszal bejelentették, 400 millió eurót fektetnek a brezovicai síközpont kiépítésébe.
Koszovó számára nagy kihívást jelent a szélsőségesekkel szembeni küzdelem is. John Kerry amerikai külügyminiszter december elején azt kérte a kormányfőtől, hogy mozgósítsanak nagyobb erőt az iszlám szélsőségesek toborzó tevékenységének megállítására. Eddig a koszovói belügyminisztérium statisztikái szerint körülbelül 300 koszovói csatlakozott a dzsihádistákhoz Szíriában és Irakban, körülbelül ötvenen közülük meghaltak, 120-an pedig visszatértek az országba, ami komoly terrorveszélyt is jelenthet.
Az etnikai konfliktus és a függetlenségi háború mementói a lerombolt kullák is, a hagyományos albán lakóépületek. Néhány megmaradt kulla vendégházzá alakult, egy ilyen épület közös hálótermében szálltunk meg Junikban. Azt tudtuk, hogy jönnek majd zenészek, és a hálóterem, az oda előtti ismertető szövegből próbáltuk megfejteni, hogy
a tűz melyik oldalára kell ülnünk, illetve azt, hogy kik is vagyunk most: a vendégek, vagy a vendéglátó házigazdák.
Egy magyar nő, Eszter házasodott Koszovóba, az ő révén ismerkedtünk meg férjével és két barátjával.
- Olyan a hangulat, mintha a családommal lennék – mondta egyikük és valóban, a vendégszeretet – bárki részéről is – talán itt érte el a csúcspontját. Junik ellentéte például Dranoc, ahol nemcsak mutatóban maradt fenn egy-két erődítményszerű épület. Egy igazi kullafalu, ahol az egyik udvarba betévedve egy olyan idős férfival is találkoztunk, aki tökéletesen beszélt franciául. A kivándorlók ugyanis gyakran visszatérnek Koszovóba, vannak, akik csal nyaralni, mások, ha elég pénzt gyűjtöttek, vállalkozást indítanak. Például egy grillezőt.
De nemcsak újonnan nyílt étteremből és kávézóból van rengeteg, hanem új lakóházakból is, a nagyobb településeken úgy tűnik, mintha minden most épülne. Félkész, mint maga az ország. A külföldön dolgozók sok pénzt áramoltatnak az országba, a koszovói diaszpóra 700-800 ezresre tehető, ami elég jelentős szám az ország 1,8 millió lakosához képest.
|
Félkész, mint maga az ország
Fotó: Kurucz Ágnes |
Pristinából indultunk és az utolsó előtti napon szakadó esőben ide is érkeztünk vissza. Sűrű köd van, mikor utoljára még elsétálunk az ország megszületését jelképező Newborn emlékműhöz, és még egyszer körüljárjuk Ibrahim Rugova, Koszovó első, 2002-ben megválasztott elnökének és az albán nemzeti hős, Szkander bégnek egymással szemben magasodó szobrát, amelyek között szemmel láthatóan csak pár méter van, valójában a kettő között a térség több évszázadnyi történelme feszül. Kivételesen a korzó üres, csak néhány cigiárus kínálgatja a portékáját, és természetesen a lemezboltos. Leginkább a mulatós popzene, az úgynevezett turbofolk megy, este az utcán is üvölt, de bármit be lehet szerezni: amikor egyikünk még az első nap a Jericho nevű prishtinai rockbanda lemezét kereste, a boltos biztosította arról, ha másnap visszajön, kiírja neki. Visszamentünk az utolsó napon, és ott volt már a pult alatt.
A visszafelé úton az egyik útitársunk annyit mondott, sokat utazik, és
először érzi úgy, most igazán eljutott valahova.
Ez nem azt a hamis autenticitást jelentheti, amelyet a tömegturizmus nyújt a helyek valamilyenségének a hangsúlyozásával, hanem azt is, hogy a hely, ahol járunk, nyomot hagy. Nemcsak ismeretet ad, hanem tudást is vesz el: előítéleteket lök félre, látószöget mozdít el, beállítódást ingat meg. És mielőtt a szerb-magyar határon a vámőr hitetlenül néz, mikor a kérdésre, hogy mit is csináltunk mi Koszovóban azt a választ adjuk, hogy kirándultunk, Belgrád környékén - nem vicc - még egyszer ránk integet az autópályán a Velika Hoca-i borász.
