És ami azt illeti, Kullman Five-nak igaza van. Bár Ben Ali bukása után Tunézia a demokratizálódás útjára lépett – a konzervatív Ennahda (a pánarab Muzulmán Testvériség helyi szervezete) került hatalomra, az új alkotmány megírásáig és a 2014 januárjában tartott választásokig irányítva az országot, most pedig egy szekuláris vezetésű egységkormány van hatalmon –, a Bardo múzeum elleni márciusi terrortámadás és a júniusi szúszai tengerparti vérfürdő is ékesszólóan jelzi, hogy nincs minden rendben. (Iszlamista merényletre évek óta van példa. 2013-ban két ellenzéki politikus, Sokri Belaid és Mohamed Brahmi is gyilkosság áldozata lett.)
Tunéziában 2010. december 17-én Szidi al-Bouzid városban felgyújtotta magát Mohamed Bouazizi, egy utcai gyümölcs- és zöldségárus, akinek a hatóság elkobozta a standját, mert nem volt engedélye. Az incidens utáni tüntetések forradalommá nőtték ki magukat, elsöpörve a Zín el-Ábidín ben Ali elnök 23 éve hatalomban lévő rezsimjét. A tunéziai „jázminos forradalom” nyomán 2011-ben több más országban – Líbiában, Egyiptomban és Jemenben – is kitört a forradalom, a líbiai diktátor, Moammer Kadhafi, az egyiptomi elnök, Hoszni Mubarak és a jemeni államfő, Ali Abdullah Száleh is megbukott. (Ben Ali Szaúd-Arábiába menekült, ahol azóta is száműzetésben él. Líbiában és Jemenben a káosz az úr, Egyiptomban pedig egy Mubarakéhoz hasonló rezsim került hatalomra a Mohamed Murszi exállamfő fémjelezte iszlamista közjáték után.)
Bouzazit 2011-ben az Európai Parlament posztumusz a maga békedíjával, a Szaharov-díjjal tüntette ki, a brit The Times pedig őt választotta meg Az év emberének.
|
Szakszervezeti tagok és rendőrök összetűzése Tuniszban. Még nincs minden rendben
Zohra Bensemra / Reuters |
A tunéziai kvartett elismerése meglepetésnek számít. Korábban a megfigyelők és a fogadóirodák Ferenc pápát, Angela Merkel német kancellárt, illetve John Kerry amerikai és Mohamed Dzsavad Zarif iráni külügyminisztert tartották esélyesnek, Kerryt és Zarifot az iráni nukleáris programról szóló megállapodásért.
Tavaly egyébként a norvég Nobel-bizottságban 114 év alatt példátlan puccsal leváltották a bizottságot 2009 óta vezető Thorbjørn Jagland volt norvég miniszterelnököt és külügyminisztert. A munkáspárti politikust a jobboldali Konzervatív Párt mozdította el pozíciójából. Jaglandet, aki további hat évig tagja marad a bizottságnak, korábbi helyettese, a konzervatív párti Kullmann Five váltotta.
2014-ben, még Jagland elnöksége alatt a pakisztáni emberi jogi aktivista, Malala Juszufzaj kapta volt a Nobel-díjat, de ehhez a népszerű lépéshez képest a politikus korábbi tevékenységét ellentmondásosnak értékelik. 2012-ben az Európai Unió díjazása váltott ki vitákat, többek között azért, mert egy évvel korábban több tagja – Franciaország és Nagy-Britannia – is beavatkozott Líbiában a Kadhafi-ellenes felkelők oldalán, de a legtöbbet kritizált döntés Barack Obama amerikai elnök 2009-es békedíja volt. Ezt sokan azért bírálták, mert az Egyesült Államok akkor még nyakig benne volt az iraki és az afganisztáni háborúban is, a most szeptemberben megjelent memoárjában pedig Geil Lundestad, a Nobel Intézet vezetője is elismerte, hogy a 2009-ben hivatalba lépett amerikai elnöknek inkább biankóra, semmint beváltott ígéretekre adták oda az elismerést. Ezzel egyébként maga Obama is tisztában van. Többször viccelt vele, egy vacsorán, amelyen Henry Kissingerrel vett részt, így nyilatkozott: „Sok a közös vonás bennünk. Ő a vietnami háború befejezéséért megkapta a Nobel-békedíjat, én meg az enyémet a… miért is?”
