|
Házudvar Xinaliqban
A szerző felvétele |
Az eldugott falvak több ezer éves mintáira. A birkapásztorok és a szerájok megható földjére. Kivéve az olajüzlet embereit. De azok meg úgyis csak a fúrókutak és a politikai feketepénz miatt vetődnek errefelé, aztán gyorsan odébbállnak. Jobb esetben megnézik az állami múzeumok szemfényvesztő kiállításait. Igen, Bakuban fényűző kirakatok vannak, luxusáruházak és szállodák épülnek a felhőkarcolók tövében. Igaz, hogy üresek. Ám ha kilépünk a fővárosból, csak pár kilométer, és elérjük a hegyeket.
Bakun túl pedig megnyílik az igazi Azerbajdzsán elzárt világa. Sajó Tamás, a Wang folyó blog szerkesztője szervezte és szerkesztette meg az utunkat, így nagy tempóban haladunk át a tengerpartról észak felé. Egy hét alatt Karabahon kívül minden irányban jártunk.
Baku
Az országba való belépésnek drága vízumkérelem volt a feltétele, de nem csak emiatt lengi be Azerbajdzsánt a feltörekvés mellett egy keserűbb, posztszovjet érzés. Komoly rendőri felügyeletet kapunk már a reptéren, sofőrünk és a buszunk ott áll mellettünk, de mire az azonosítás megtörténik, eltelik egy óra. Különben mi vagyunk az egyetlen utasuk, ahogy körülnézek. Érezni a sós levegő érdes illatát. Jólesik belélegezni.
Elindulunk végre, de mintha egy börtön kerítésének tövében utazgatnánk, a kígyó a farkába harap: a Kaszpi-tenger part menti sávja belső szögesdrótokkal választódik le, a víz és az olaj (e két legnagyobb kincs) védelmére. Kápráztatásból jeles. Baku valójában szellemváros. Olykor rossz, láthatatlan szellemek is irányítják. Mikor az esti órákban megérkezünk, a város fényárban úszik. A felesleges pénzköltés modern és monumentális határtalansága fogad minket, vagyis először csak a látványa.
|
Héber óra 1920-ban
A szerző felvétele |
Ahogy közeledünk a centrum felé, követnek minket az újabbnál újabb százméteres kőfalak, vadonatúj repülőtér, többsávos sztráda német autókkal, Mercedes, BMW, Volvo. Lerombolt kispolgári otthonok, keskeny, lelket megindító, élő utcácskák – amelyek már nem sokáig élnek. Van itt a köveken túl egy felsőbb akarat, bármerre tekintünk. Jönnek az újabb nyugatias lakóparkok a beköltöző vidéki munkaerőnek. Új fővárosi polgárok a pékségben, borbélyüzletben. Csatornázatlan falvakból érkeznek, ahol ma is nagy szó az áram, és a téli cudar azeri hidegben trágyával fűtik a kályhát.
Mozdulatlan óriáskerék, néptelen angolpark, tuják és fűszőnyeg, na és persze a személyi diktatúra jelvényei – az Alijev család monumentális szobrai és képei. A másik, az elzárt és zárkózott azeri lét persze jobban érdekel. Alig várom, hogy lemásszunk a fővárosi térképről. Ha valaki tud oroszul, könnyen eligazodik. Kivéve azt a néhány eldugott települést a Kaukázus szurdokaiban, ahol még az azeri nyelvet sem igen beszélik. (Az azeri török nyelv, melyet Azerbajdzsánon kívül Iránban és Törökországban beszélnek, valamint a volt szovjet tagállamok területén.)
|
Teázó Quba zsidó negyedében
A szerző felvétele |
Egyik úti célunk Xinaliq, a 2350 méteren fekvő település, mely ötezer éves kultúráját tükrözi mai életformáival. Másik célunk az Öt Ujj, egy mohamedán zarándokhely, ahová meddő nők járnak imádkozni. Illetve Quba, a hegyi zsidók városnegyede.
Xinaliq kövei és költői
A világ egyik legelzártabb települése felé tartunk. Qubai szállásunkról indulunk, gyönyörű hágókon és folyóvölgyön át, egy vadonatúj úton megyünk fel a faluba. Xinaliq télen sehogy, az év többi évszakában is csak többhetes úttal volt megközelíthető még a szovjet időkben is.Az új aszfaltozott utat, amin most felmegyünk, nemrég építette az azeri állam. Csupán azért, mert Alijev államfő 2006-ban tett látogatása során nagy hatást gyakorolt rá a xinaliqiak gazdag, ősi kultúrája, a táj szépsége, na meg az „elmaradottság”.
Ősi tűzimádók, egykori keresztények és mohamedánok földje ez. Amit látunk, bent tartja a levegőt. Tátott szájjal is alig bírjuk befogadni: csodálatos út, hegyvonulatok és több száz éves, elhagyott teraszok látványa fogad minket, mikor fölfelé megyünk a szerpentinen. Néha alig bírja a busz. Sárga szűrt fény váltakozik a barnás legelőkkel. A sziklás hegyvonulatot a nomád pásztorok gyalogútjai rajzolják át, melyek a hegycsúcsokra vezetnek. Oldalban birkanyáj vagy akasztófa, ahol a levágott birka vére kiásott gödörbe csorog, a friss húst szőtt pokróccal takarják be.
Ladák, Kamaz, szamarak. Teát áruló gyerekek az út szélén. A kövekből épült teraszos házak tetején gyalogolva jutunk fel a falu legrégebbi mecsetéhez. Van itt egy múzeum is, ahol versesköteteket árulnak xinaliqi nyelven, orosz fordításban. Néhány verset majd elolvasok, tényleg megkapó, ahogy Sajó Tamás mondja: a természeti környezet gazdag képei, metaforái: árad belőlük az optimizmus, kimérten adagolják az érzelmeket. Késő romantika, semmi giccs, semmi népieskedő hang.
|
Gyertyatartó a hegyi zsinagógából
A szerző felvétele |
Leszakadok a csoportról, mert hirtelen az egyik teraszon egy guggoló és vesszővel poroló nőre leszek figyelmes. Bárányszőrt válogat. Letelepszem mellé és megkérdezem, fotózhatom-e a munkáját. Szégyenlősen megengedi, mintha hozzá volna szokva. Közben lemerül a fényképezőm, ez roppant kellemetlen, Várhegyi Zsuzsa útitársam kölcsönadja az övét. Pár éve sok azeri kiránduló jár erre, talán velük szokott találkozni. Nem tudom, mert nem szeretne beszélgetni, nem úgy, mint a kötött papucsot áruló nő vagy a kendőkötöző. Porolja a gyapjúszálakat, arcán sebes csík. Aztán betömi az ágyneműt, hosszú, egész napos foglalatosság.
Megkérdezem a gyerekeket, merre van a mecset, készségesen segítenek. A lakásba simán beengednek minket. Általában négy generáció él együtt. Modern plazmatévé a szőnyegezett nappalikban, az udvarokon száradó trágya, a falon az örmény háborúban meghalt testvér képe, kézmosó, jó illatú szobák, konyha, ebédlő. Példás rend a húszrétegű dunyhán. Az egyik xinaliqi családnál bárányhúst ebédelünk, mint minden nap Azerbajdzsánban, leves vagy saslik formájában. Uborkával, paprikával, paradicsommal és lepénnyel. Másnap többeknek megy a hasa, de készültünk fertőtlenítő vodkával.
Xinaliqhoz hasonló falut még sosem láttam, és nem is nagyon láthattam volna, hiszen a világ egyik legmagasabban fekvő, magányos és kultikus településén állok. Körülbelül ötezer éves lehet a kultúrája, de a leírások is csak találgatnak. Mecsetek és tűzszentély található erődszerű falai között. Xinaliqot ma kétezren lakják, és jelenleg 380 ház áll a faluban. Nagyon látványosan tapadnak a hegyhez és egymáshoz.
Hozzávetőleg két-háromszáz éves épületek lehetnek, melyeket folyton javítgatnak. Most épp garázsokká alakítják őket, mert a megépült út miatt egyre több az autó, amik most még a háztetők útjain parkolnak vagy a tyúkudvarban, a szárított trágya melletti sávban. Az itt élők azeriül vagy oroszul szólítanak minket, sok az idős katona a faluban, örülnek, ha fényképet készítünk róluk, Budapestről érdeklődnek. Ó, az a csodás város, kiáltják. Lesütöm a szemem.
Nyelvi probléma nincs, mert nagyon könnyű az itteniekkel szóba elegyedni. Mutogatni és fejen állni ér. Akad, aki sem az oroszt, sem az azerit nem beszéli, xinaliqiul rajtuk kívül viszont senki sem ért a világon, és ez a legnagyobb kincsük: a nyelv. Felmászunk a falu legmagasabb pontjára, és egy szentélybe érünk: a zoroasztriánus szentély vagy tűzszentély ma imádkozóhely. Érdekes, hogy nincs kijelölt temetkezési helyük: a falu körül számtalan temető van, sírkövek, egy-egy család temetkezési helyei szabdalják a domboldalakat minden irányban.
Xinaliq teaházában (ami egyúttal színház is) veteránok ücsörögnek. Ostáblán játszanak, kérdezik, honnan jöttünk. A magyarok most nagy barátok, kacagnak. Hát… Pont ugyanúgy viselkednek velünk, és pont olyan különleges nyelvet beszélnek, mint a qubai zsidók. Csak ez utóbbiak juhuri nyelven szólítanak. Salam és salom.
A qubai hegyi zsidóknál
Az észak-azerbajdzsáni Quba városát a Gudial folyó választja ketté. Egyik partján találjuk a híres hegyi (vagy más néven kaukázusi) zsidók negyedét. A korábbi Szovjetunió egyik legnagyobb zsidó közössége él itt ma is. A qubai kánok egykori székhelyén, egy gazdag kereskedelmi útvonalon vagyunk, mely a XVIII. században élte virágkorát, majd orosz fennhatóság alá került. Feltehetőleg még az iszlám előtti időkben érkeztek a hegyekbe zsidó csoportok Perzsiából.
Az V. századra teszik az érkezésüket, de van forrás, mely a babiloni fogság idejére. Először Dagesztán területén telepedtek meg, majd tovább vándoroltak délre és kereskedő településeket alapítottak. Életmódjuk és különleges juhuri (a perzsával rokon) nyelvük ma is kötődik az ősi, hegyi zsidó, ortodox kultúrához. A náci megszállók egy ideig haboztak, vajon zsidónak tekintsék-e a különös kaukázusi népet, aztán 1943-ban rájuk is lesújtott a holokauszt.
A német csapatok Oszétiába, Mozdok közelébe, Bogdanovka és Menzsinszkoje környékére deportáltak és megöltek több ezer kaukázusi zsidót. Qubában nemrég emlékmű épült, melyet a zsidó negyedből származó kereskedőcsaládok finanszíroztak, hogy így emlékezzenek meg az elhurcoltakról. A 70-es években ugyan több ezer család Izraelbe vándorolt, Quba zsidó negyede azonban ma is élénk, élő kultúra. Imahellyel, üzletekkel, mikvével (rituális fürdővel), kóser teaházzal és iskolákkal.
Péntek este, miután megérkezünk, elindulunk a felújított zsinagógába az esti imára. Közben leragadunk a teaházban, ahol szívesen fogadnak minket. Kizárólag férfiak, ahogy a zsinagógában is. Férfiak és fiúgyerekek. Péntek este és egész szombaton egyetlen kislánnyal sem találkozunk, csak a kórház teraszán üldögélnek asszonyok, az egykori szülőotthonban. A teaházbeli ostáblán játszó idősebb férfiak kiválóan tudnak oroszul, és játék közben mesélnek. Akad, aki németül is beszél, mert tizenkét évet dolgozott egy szociális szolgálatnál Frankfurtban. Ő Hanuka úr, és türelmesen válaszol minden kérdésünkre.
Qubában jelenleg két működő zsinagóga van. Másnap a városból kivezető út mellett hatalmas zsidó temetőt találunk a hegyoldalban. A temető sírköveit dús növényzet fedi, kutyák őrzik, mégis bemerészkedünk. Jól látszanak a fotográfiákkal díszített század eleji sírok, héber felirattal, némelyiken szovjet jelképek, akárcsak a híres csernovici temetőben.
Másnap bejárjuk a zsidó negyedet, változatos házak és zsidó jelképek formagazdagsága, hol pléhből, hol arannyal futtatva. Gazdag kereskedőházak állnak a főutcán, soknak elvándorolt a tulajdonosa, üres a ház. Helyi vezetőnktől megtudjuk, hogy a qubai zsidók jómódú kereskedők, s a házépítés fontos számukra, akkor is, ha már nem élnek itt. Mutatós palotában éltek mindig is. Ezek a jellegzetes vidéki zsidó építészetet jegyeit őrzik. Iráni, perzsa elemeket is felfedezhetünk, a káni paloták díszítő motívumait.
Számomra a kispolgári házráépítések érdekesebbek, ott jobban látszik több idősík egymásra rakódása az épületeken. Zsidó jelképek keverednek a szovjetekkel, a hozzáépítések pedig mutatják a házak történetét. Szinte kivétel nélkül minden kisebb lakásban látok gyerekeket, itt is több generáció él együtt. Péntek estére meg is telik velük a zsinagóga, héberül imádkoznak.
Öt ujj
Harmadik nap újra Bakuból indulunk útnak. Pompás a reggeli, müzli, pirítós, datolya, füge, olajbogyó. Bár a kiszolgáló személyzet nem nagyon ér rá nekünk rántottát készíteni, a pincérlány is épp reggelizik, közben újságot olvas, utána keresztrejtvényt fejt, majd megjön a sakkpartnere. Tengeri kilátás a reggelizőből, képzeletbeli olajfoltok a sós párát árasztó Kaszpi-tenger partján. Ilham Alijev elnök diktátori szeme itt is lát minket. Alig várom, hogy megint lekerüljünk a térképről.
Amíg Baku egy szellemváros és disneyland, addig a vidék, a hegy nyúlványai és a sztyeppe az ország igazi arca. Az archoz végre nyak, test, kar és ujjak is tartoznak. És persze fegyverek meg kecskék. Háború az örményekkel. Európa játékok 2015, a sport iránti harcos szenvedély. Sovány férfiak, szovjet autók, legújabb Mercedes terepjárók. Telt, de bujkáló nők. Sárga, kiszáradt kősivatagon át haladunk. Olajfák, szúrós bogáncs a kőtengeren és egyre több ragadozó madár, ahogy közeledünk a hegyi zarándokhelyhez. Utunkat kereskedők, zöldségárusok, mézlepényesek és birkaárusok kísérik.
Mindenki kínál valami portékát, a kávéházakban selymet és szőnyeget lehet venni, akkor is, ha csak egy kád van a terem közepén. Mai úti célunk az Öt Ujj hegy, vagyis a Besbarmaq. A Kaukázus vonulata itt eléri a tengerpartot. Az Öt Ujj az azerbajdzsáni muszlimok zarándokhelye. Meddő nők másznak fel a szent hegy terméketlen szikláira, hogy áldást kérjenek. A sziklák közt rejtőző szerzetesi házban megérintik az öt ujjat, a termékenység szimbólumát. Majd térdepelve imádkoznak. Miközben egy mediátornő áldását is megkapják.
A sziklák megmászása komoly erőpróba és lelki próba is, mert a kövek közt jósnők és koldusok bújnak meg, akik áldást és átkot is szórhatnak, attól függően, hogy az ideérkező hogyan bánik velük. Tapogatnak, kővel simítják a karomat, Allahot hívják rám. De csak akkor, ha pénzt kapnak. Szorgalmasan osztogatom a manatokat. Lent a völgyben megint bárányt vágnak, egy gödörbe vér folyik, sül a saslik és forr az azeri teavíz. Miközben hatalmas ragadozó madarak keringenek a zarándokok által itt hagyott tengernyi szemét felett.
A birkák dinnyehéjat nyalnak, a szamarak legelésznek, törpelovak új utasokra várakoznak. Egy csoport fiatal azeri táncot jár, lelkesek, és mi lelkesen tapsolunk. Sofőrünk azonban felkel a nyugágyból, megszakítja egész napos telefonálgatását, legalábbis, amíg beindítja a motort. Indulunk haza.
