Idomeniben, a 14 ezres tömegben elvesznek az egyéni tragédiák, túlélésért küzdő embermasszává válik a tábor. Néha eszünkbe jut, milyen szerencse, hogy Magyarországon a háborút nem, csak a háborús retorikát ismerjük.
hirdetés
Az Orbán-kormány világához ugyanis hozzánőtt a sok kis „háború” és a sok nagy harc. Hol az Európai Unió az ellenség, hol néhány ezer menekült, mindig akad valaki, aki veszélyezteti a magyarok munkáját, kultúráját, országát. Az örökös ellenségkép víziója lassan az életünk részévé vált. Olyannyira, hogy már szükség van rá, mint a mindennapi kenyérre: kapóra jött hát a menekültek sokasága. Szidják őket buszon, piacon, vonaton, a magán- és a közbeszédben, gyűlölködés nélkül nem telhet el nap. De ezek az emberek látják-e a szakadó esőben mezítláb játszó hároméves kislányt vagy a hideg vízben gyermekét mosdató asszonyt, kezet fognának-e bárkivel a menekültek közül, meghallgatnák-e a problémáikat?
Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság
A görög–macedón határ vasútállomásának épületét szinte teljesen elfoglalták már a menekültek. Az állomásfőnök utolsó bástyája az egykori konyha. Ott tölti mindennapjait. Épp a kávéját szürcsölgeti a nyolcvanas évekből itt maradt műbőr fotelben, és unottan bámul maga elé. Nincs sok dolga.
– Naponta körülbelül tízszer fordul a két mozdony a görögországi Idomeni és a macedón Gevgelija között. Már csak teherforgalom van a két falu között – mondja, majd hozzáteszi:
nem bánja, hogy a gyerekes családok beköltöztek az egykor szebb napokat is látott épület szolgálati helyiségeibe.
– Legalább nem áznak – mutat a feje fölé. A vonatok már csak egyetlen sínpárt tudnak használni. A többin menekültek sátoroznak. Akárcsak az állomásépület szobáiban.
A lépcsőházat és a folyosókat szemét és sár borítja, az ajtókat már rég eltüzelték, most kartonlapok és pokrócok óvnak a kíváncsi tekintetektől. Az egyik helyiségben él a hároméves Mayar és családja immár második hónapja. A padló tiszta, cipővel senki sem mehet be, az egyik asztalon katonás rendben sorakoznak az adományok, a gyerekek nyugodtan játszanak a helyiektől kapott plüssmackóval. Míg az anya felöltözteti a kicsiket és beveti a segélyszervezetektől kapott ágyakat, addig az apa tüzet gyújt a teraszon, a mosott ruhák alatt. Elkoszolódott plédet, ázott kartont és műanyag zacskót dob a nyirkos ágak közé, hátha valamelyik lángra kap.
– Óriási szerencse, hogy itt lehetünk, mert itt például folyik víz a csapból, azt forraljuk fel mosdáshoz, abban mosunk – nyitja ki lelkesen a csapot Ahidz, Mayar édesanyja. A pulton gyümölcsök és gyógyszerek sorakoznak. – Az egyik gyerek köhög, az mind az övé – bök ujjával a kilónyi narancsra, majd elmondja, hogy mindig kell lennie valakinek a szobában, mert abban a pillanatban, hogy kiteszik onnan a lábukat, beköltözik más.
Ez az idomeni menekülttábor Rózsadombja, hiába borítja a környéket ürülék, hiába bűzlik a lépcsőház, hiába életveszélyes az egész, az itt élő családok hálásak azért, hogy nem áznak, és ha csak egy hajszálnyival is, de emberibb körülmények között élhetnek, mint azok, akik a szabad ég alatt alszanak.
Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság
A könnyebbség csupán ennyi. Mindennapos küzdelmeik nem különböznek a többi emberétől.
Ételosztáskor másfél órát állnak sorban két szelet sajtos kenyérért és fél liter vízért, ölben cipelve vagy plédbe csavarva húzzák be az eső áztatta tűzifát a szántóföldről, ölre menő harcot vívnak az adományokért, és kilométereket sétálnak, hogy ne azoktól vásároljanak gyümölcsöt, akik a bolti ár többszöröséért próbálják rájuk sózni.
A környék vállalkozói ugyanis üzletet látnak a migránsokban. Egész szolgáltatói iparág épült az ellátásukra. A fodrász, a zöldséges, a drogériás és a nem vényköteles gyógyszerekkel seftelő árus mind Idomeni egyik utcájába költözött, de akad itt fánkot és baromfitermékeket árusító nő is. – Egy kiló egy euró, három kiló két euró. Olcsó – kiabálja egyikük. A környék nagyobb városaiban azonban öt kiló narancsot adnak fél euróért. Tehát a haszon – bárhogy nézzük is – jelentős.
hirdetés
Nyáron még Idomeni közelébe se mentek a migránsok, hanem az onnan egy kilométerre fekvő vasúti határátkelőnél próbáltak átjutni Macedóniába. A földeken akkor még napraforgó és kukorica termett, most sátrak állnak egymás mellett,
nem terem ott már semmi, talán a föld tulajdonosa sem megy arra.
Szemét borít mindent, amerre a szem ellát, pocsolyákban és bokáig érő sárban gázol mindenki. Nagyon kevés az élelem és a tiszta ruha, tisztálkodni nem tudnak, mert a zuhanyzókat fekália borítja, a mobil vécék is mocskosak, mindenki köhög, fáradt és kimerült.
Nem könnyű türelmesnek maradni, amikor kérnek, amikor benéznek a kocsi csomagtartójába, kinyitják a fotós táskáját, hátha van benne élelmiszer vagy pénz, amikor a vasúti sínekről felszedett kővel megdobnak, mert nincs rajtam fejkendő, amikor a cipőnkre köpnek, és amikor a fáradtságtól ingerülten kiabálnak velünk.
Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság
Hevesen kezdte a társalgást Mahmet is, akinek Aleppóban volt egykor étterme. Elkerget magától, de amikor megtudja, hogy magyarokkal akadt dolga, azonnal hangnemet vált. – Ismeri a barátom éttermét Budapesten, a központban? Ismeri? Kebabot árul meg mindenfélét – nevet is említ, és mesél a közös gyerekkorukról, majd folytatja.
– Mi, szírek nem haragszunk a magyarokra. Nem haragszunk a kerítés miatt sem, ezt mondja meg otthon, el ne felejtse, ez fontos. De az önök vezetője túlságosan bele akar szólni a mi életünkbe. Ellenünk fordít sok embert, pedig mi szeretjük a magyarokat.
Egy Európa-térkép előtt találkozunk vele, több férfival közösen tervezik az útvonalat Albánián és Olaszországon keresztül a kontinens belseje felé. – Ez itt a pokol, nem maradhatunk már itt sokáig, bárhogy is, de el kell mennünk – búcsúzik, és elsétál a tábortüzek felé az idomeni éjszakában. Többé nem találkozunk vele.
Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság
A tábor összetétele napról napra változik. Ahányan elmennek, legalább annyian érkeznek is. A hónapokkal ezelőtt kitaposott vándorlási útvonalon mindig találkozni két-három 10-20 fős, hátizsákos csoporttal. Ők Evzoni benzinkútjáról indulnak. Oda pedig Szalonikiből érkeznek taxikkal vagy buszokkal. Az út menti benzinkutakon minden helyet elfoglalnak a sátrak, a shopokban menekültek ülnek, a kutak tulajdonosai pedig azt árulják, amire kéretlen vendégeiknek szükségük van. Melegítőruha, zokni és pulóver került a chipsek és az ablaktörlők helyére. Azért, hogy itt lehessenek, megkérik az árat: a vécé és a zuhanyzó használata alkalmanként két euró, egy szendvics pedig öt euró a bisztróban.
A Polykastro kútjának parkolójában álló sátrak közötti pocsolyákból lapátolja a vizet Jaszin, a 14 éves iraki fiú, aki édesapjával és két testvérével vágott neki Európának. A gyerek tökéletes angolsággal mesél az eddig megtett útról. Mint mondja, értelmiségi családból származik, az apja egy minisztériumban dolgozott, ő tanította meg az angol nyelvet az egész családnak.
– Még két hetet várunk, hogy kinyitják-e a határt, ha nem, akkor visszamegyünk Törökországba, mert ott legalább konténervárosban laktunk, nem sátrakban – mutat a mindent körülvevő sárra.
– Édesapámnak még van annyi pénze, hogy ki tudja fizetni a visszautat. Ha azt itt mind elköltjük, amíg várunk a határnyitásra, akkor saját magunkat ejtjük csapdába – teszi hozzá, majd megragadja a lapátot és tovább dolgozik.
A kisváros egykori katonai repterének kifutópályáján most végeláthatatlan sorban állnak a 20 fős sátrak. Látszik, hosszú távra készülnek, a görög–macedón határ mellett sorra nőnek ki a sátorvárosok a semmiből. A hadsereg által védett létesítményekben szigorú a rend. Ez pedig többeknek nem tetszik. Ezért gyakori látvány az úton menetelő és kiabáló embertömeg. „Open the border!” – harsogja a tömeg, miközben rendőrök fordítják őket vissza.
Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság
– Mi csak élni akarunk és folytatni az utunkat Európába – mondja egyikük. – De a határt lezárták. Nem tudjuk finanszírozni az ittlétet. A legtöbben pont annyi pénzzel indultunk el, amennyi az útra kell, de itt muszáj vásárolnunk, mert az önkéntesektől kapott étel nem elég, legyengülünk, ha folyton csak kenyeret eszünk. Bárhogy is, de továbbmegyünk, meglátják! – állítja ingerülten.
Az elszántsággal vegyes elkeseredés nemcsak az északi határ közelébe jutottakon érződik, hanem már a görög fővárosban is. A menekültek folyamatosan érkeznek a szigetekről Athénba. A pireuszi kompkikötőbe reggel és este fut be a komp Leszboszról, arról a görög szigetről, amely a török partokhoz legközelebb fekszik, és ahova gumicsónakokon érkeznek a migránsok a tengeren keresztül. Minden egyes hajón több ezer menekült várja, hogy lenyíljon a rámpa és kiléphessen a szárazföldre.
Hatalmas csomagokkal a vállukon sétálnak ki a kompból, a mólón önkéntes segítők, egy mentőautó és taxis hiénák várják őket. A legtöbben ezen a helyen szembesülnek azzal, hogy a határt lezárták.
Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság
Pár nappal a határzár után már érezhető Athénban, hogy a görög kormány és az önkéntesek rövidesen nem tudnak mit kezdeni a menekültáradattal. A kikötő összes – erre a célra alkalmas – raktára és szerelőműhelye megtelt menekültekkel, százak élnek az olajfoltos betonon, bezsúfolva csarnokokba. A kikötő üzemeltetői az információs irodát is odaadták nekik, érdeklődni máshol, egy szállítási cég bázisán lehet. Néhányan az épületek mellett, sátrakban várják azt, hogy felszabaduljon odabent hely.
– Nem megyek innen sehova, amíg nem tudom, hogy tovább lehet menni – mondja Amir, az iraki kamasz, aki leginkább a tenger bámulásával tölti mindennapjait. Nem áll be a kisebbek közé, akik kordonokból építettek focikaput, és a betonon játszanak. Csak vár. Hogy meddig, azt nem tudja. Terve sincs. Ráér – mondja.
Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság
A görög főváros parkjai is megtelnek újra és újra. Néhány menekült család hostelekben száll meg, többen a Viktoria parkban vernek tanyát. Idehozzák őket a taxik a kikötőből. Itt aztán választhatnak, menekülttáborba mennek vagy a pályaudvarra, ahonnan Szalonikibe indulnak a vonatok.
– A legnagyobb baj, hogy minden menekültszállás megtelt, családok maradnak rendszeres étkezés és orvosi segítség nélkül, kisgyerekek alszanak a padokon – mutat körbe Abiola, a nigériai önkéntes hölgy, aki teát és meleg takarót hozott a parkban rekedt migránsoknak.
A monoton hétköznapok idegőrlőek mindenki számára. A gyerekek hangosan sírnak, a férfiak dohányoznak, a nők az adományként kapott élelmiszert próbálják beosztani.
Ébredés, várakozás, alvás. Így telik minden nap. Néha elmegy egy-két család, de a helyükre azonnal érkeznek újabbak. Azt, hogy Európa kapuja zárva van számukra, hogy innen egyelőre nincs tovább, még nem mindenki fogta fel. A remény tartja itt és ugyanez a remény indítja útnak őket.
Érdekes, hogy Athén lakói milyen könnyedén kezelik a kialakult helyzetet, nincs feszültség a helyiek és a menekültek között. Ahogy az is érdekes, hogy ezzel ellentétben Magyarország mennyire elutasító a migránsokkal szemben.
Pedig az esztelenül gyűlölködők egy része életében nem találkozott még személyesen menekülttel, nem is kíváncsi rájuk, de zsigerből utálja őket csak azért, mert valaki azt mondta: ők az aktuális ellenség. Ugyanakkor ez az ember gondolkodás nélkül térne be a körúti kebaboshoz, aki – évekkel ezelőtt – szintén Szíriából menekült, és aki a legjobb gyerekkori barátja annak a Mahmetnek, aki Albánián keresztül akarja folytatni az útját, és csak az a remény hajtja, hogy egyszer majd ő is kebabot árulhat azoknak, akik most emberszámba sem veszik.
Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság
A migránsok között vannak értelmiségiek, orvosok, mérnökök, tanárok, és igen, van köztük földönfutó is, akit utcára tett a háború és gazdasági okokból indult útnak. De egyvalami biztosan közös bennük és a világ összes emberében: szeretik a gyerekeiket és mindent megtennének azért, hogy ne háborúban nőjenek fel. Hogy annak a több ezer kisgyereknek, aki jelenleg is valamelyik athéni vagy épp az idomeni táborban él, felnőtt korában majd ne a gyűlölet és a háború legyen a válasza mindenre.
