Itt egy autópálya, de minek?
Nem érdemes irigykedni, hogy Portugáliában egy lakosra kétszer annyi autópálya jut, mint Németországban, vagy négyszer annyi, mint Nagy-Britanniában. Szépek, de feleslegesek a görög, spanyol és portugál fantomkikötők, fantomrepülőterek is, amelyeket a kutya sem használ. Egy a közös bennük: EU-támogatásból épültek, és nem hoznak se hasznot, se boldogságot.
– A politikusok helyi és országos szinten is szeretnek újonnan épült utakat, épületeket átadni, mert a gazdasági növekedés és a fejlődés benyomását keltik. Függetlenül attól,hogy valóban szükség van-e ezekre az infrastruktúrákra – mondja lapunknak Pawel Swidlicki, az Open Europe londoni–brüsszeli kutatóműhely szakértője. Az uniós vezetők azért is kedvelik a nagyszabású projekteket, mert „láthatóvá” teszik az EU-t a hétköznapi emberek előtt.
Ám a végeredmény gyakran kiábrándító. Több tucat, brüsszeli forrásokból finanszírozott útépítést és -felújítást vizsgált meg tavaly az uniós pénzek elköltését ellenőrző Európai Számvevőszék. Kiderült, hogy a tagországok legtöbbször akkor is a jóval drágább – kétszer annyiba kerülő – autópályát választották, amikor a forgalom legfeljebb a gyorsforgalmi utat indokolta volna. A projekteknél általában túllépték a tervezett költségvetést és a határidőket is.
A grandiózus (bár felesleges) építkezésekhez más okból is vonzódnak az unió szegényebb tagállamai. – Sok helyen még mindig él az idejétmúlt elképzelés, hogy a nagyobb infrastruktúra a gazdasági növekedést is elősegíti. Ez talán igaz volt néhány évtizeddel ezelőtt, amikor ezek az országok még fejletlenebbek voltak, de ma már más a helyzet – magyarázza Pawel Swidlicki. Sokkal több értelme lenne a munkaerőpiacra, az emberi tőkére fordítani az EU-támogatásokat; igaz, ez kevésbé látványos eredményeket (és ezáltal kevesebb szalagátvágást) hoz.
Előszeretettel büszkélkednek a politikusok, hogy a gyorsvasúthálózat Spanyolországban már hosszabb, mint Japánban (ahol majdnem háromszor akkora a lakosság száma), és leelőzték az európai éllovasnak számító Franciaországot is (amelynek a területe nagyobb). Vajon megtérül-e az uniós forrásokból megvalósult befektetés, amikor a száguldó spanyol vonatok ötödannyi utast szállítanak, mint a franciáknál és hetedannyit, mint Japánban? Nem tűnik sokkal okosabb beruházásnak a portugál autópálya-hálózat sem: a méregdrága utak gyakran párhuzamosan, egymástól néhány kilométeres távolságra futnak.
A pénz nem boldogít szólást igazolja Görögország esete is. Egy főre számolva, ide zúdította az EU a legtöbb felzárkóztatási támogatást az elmúlt két évtizedben, a dél-európai ország mégis az államcsőd szélére sodródott. S miután már két (összesen 240 milliárd eurós) mentőövet dobtak utána, most egy harmadik mentőcsomagról szólnak a hírek.
– Amikor még jól haladt a szekér, a déli tagállamok a fontos, de fájdalmas reformok bevezetése helyett inkább az olcsó hitelre támaszkodtak. Ráadásul az EU-pénzek nagy részét infrastruktúrára költötték, és ez csak tovább növelte az ingatlanlufit: annál súlyosabb lett később a gazdasági válság hatása – idézi fel az Open Europe elemzője. Ellenpéldaként Írországot említi, ahol a nyolcvanas-kilencvenes években az uniós forrásokat ügyesebben használták fel, és szerkezeti reformok egész sorával párosították. Az ír GDP olyannyira megnőtt, hogy a legutóbbi EU-költségvetési időszakban (2007–2013) a szigetország már nem kedvezményezettje, hanem nettó befizetője lett a strukturális alapoknak... Ugyanerről a portugálok vagy a görögök egyelőre csak álmodhatnak.
