Nyomozni a hajléktalanságot
Első regénye, a Szentek hárfája komoly szakmai sikert ért el. Megkapta érte a Rotary Irodalmi Díjat is. Nehéz ilyenkor belevágni a következőbe?
Nem, egyáltalán nem volt nehéz: mire a Szentek hárfája megjelent, már rég benne jártam A harmadik híd előmunkálataiban. A regényírás nagyon erős drog, hamar világos lett, hogy függővé váltam. Nem akartam nélkülözni ezt az élvezetet, ez a standardvágy jóval erősebb volt az elismerés keltette átmeneti szorongásnál.
A történelmi regény és az intellektuális krimi kereszteződése volt a Szentek hárfája. S bizony A harmadik hídban is feltűnik egy kanadai emigráns, aki éppenséggel nyomozó.
A felmérések azt mutatják, hogy egyre kevesebben olvasnak, ők is elsősorban kommersz műfajokban utaznak: az olvasó emberek túlnyomó többsége ezekben járatos. Nádasnál, a Párhuzamos történetekben is feltűnnek efféle szálak, én sem tartok kínosnak semmi effélét: otthonosan ismerős narratív keretek mindannyiunk számára. A regény ötlete egyébként félálomban merült fel egy váratlan címötlet kapcsán: Sherlock Homeless.
És hogyan lett a szóviccből osztálytalálkozós regény?
A 25 éves osztálytalálkozónkon valóban felbukkant egy fiú Kanadából, aki annak idején nem volt az osztálytársunk. Volt viszont egy osztálytársunk, akiről senki sem tudott semmit, csak én voltam bizonyos benne, hogy Szegeden él, hajléktalan jellegű életet. Ezen felül pedig volt egy hajléktalan barátom, akivel öt éven át minden nap találkoztam, tárgyait cserélte be nálam pénzre, figyelhettem, hogyan csúszik napról napra egyre lejjebb. Egy idő után már egyszerűen nem értettem, miért nem hal meg, mi tartja még mindig életben. A regényt azért írtam, hogy választ találjak erre a kérdésre. Ennyiben a két regényem szorosan összetartozik: az egyik azt kérdezi, hogy miért érdemes meghalni, a másik azt, hogy miért érdemes élni.
Nemcsak az optimistább megközelítés miatt tűnik olvasmányosabbnak ez a regény, hanem a letisztultsága miatt is. A korábbiban valahogy jobban látszott az író, a kihúzott, mégis meghagyott részek trükkjeiben, a csavarosabb szerkezetben. Itt viszont szinte maguktól gördülnek a mondatok.
Sugár Dénes egy ponton azt mondja, hogy egy jelentős ember dicsőséges halála erős érv lehet az egyéni halhatatlanságról szóló gyermeteg álmodozások ellenében. Szerintem nem teljesen biztos, hogy a meghalás értelmességére vonatkozó kérdés optimistább az élet értelmességére vonatkozó kérdésnél. A nyelvi letisztulás viszont az anyag hatására talán valóban bekövetkezett. Az első regényben daloltam, mint egy színes énekesmadár. A második esetében szépen lassan bele kellett tanulnom az alázatba.
Tanulható ez egyáltalán? Az olvasó valahogy mindig úgy képzeli, hogy az író önmagát teremti varázsütésre.
Hát, talán tényleg magát teremti, de semmiképpen sem varázsütésre. A nagy Rubin Szilárd azt mondja egy helyütt, hogy a prózában egy-egy szó olyan, akár az átlátszó üveg: a pőre jelenségre látunk rá általa. Ezt kellett megtanulnom. Mármint hogy a nyelvem csak alkalom a vizsgálódásra. Nem kell fontoskodni. Teremts esélyt, de húzódj háttérbe.
Említette, hogy az olvasók többsége a kommersz műfajokban járatos. Ezért manapság nagyon sok kortárs író keresi az átjárókat a szépirodalom és a lektűr között. Hisz abban, hogy lehet olvasókat szerezni a „másik oldalról”?
Jaj, dehogy hiszek! Nem lehet olvasókat szerezni arról az oldalról. Én csak azt mondom, hogy egy olyan kultúrában, ahol az emberek 90 százaléka egynél kevesebb könyvet olvas el évente, a maradék tíznek pedig a kilencven százaléka kizárólag Wass Albertet és Danielle Steelt vesz a kezébe, vagyis maximum százezer olvasóért folyik a küzdelem, szóval ott nem érdemes finnyáskodni az egyébként is szeretetre méltóan kommersz, egyben mégis metafizikus narratív kereteken. A szavak, mondatok, bekezdések, fejezetek ritmusa a lényeg. John Le Carré pedig ezek miatt – kommersz szempontból – akkor is olvashatatlan, ha végeredményben mindig kémregényt ír.
Nemcsak műveli, tanítja is az irodalmat. A frontvonalban áll, hogy úgy mondjam. Jelent valamit ez a tapasztalat az írással kapcsolatban?
A szegedi bölcsészkaron tanítok, szövegértelmezést és kreatív írást, és úgy látom, a helyzet ebben a környezetben kulturális tekintetben nem annyira sötét, ahogy gondolni szokás. Megváltoztak a médiumok, tombol a digitalitás, de éppen ezért – mint Gutenberg után a kéziratos kódexek –hirtelen felértékelődtek a könyvtárgyak: újra trend lett könyveket venni, írásos szöveget papíralapú hordozón birtokolni. S éppen azért, mert a hallgatók az átlagnál járatosabbak a képi információforgalmazás világában is, jobban értik, hogy mit nem tudnak elmondani a képek. Igénylik a szöveget, és ez jót tesz az írásnak.
E tekintetben tényleg inkább a pesszimizmus a divat. Sorvad a kultúra, ami pedig megmarad, arra rátelepszik a politika. Mit érzékel az utóbbiból?
Azt mondják, a kultúra fogyasztása, a skandináv államok kivételével, egész Európában visszaszorulóban van. Ez azonban, egyelőre, talán, nem jelenti a kultúra termelésének sorvadását is. Ha pedig a politika rátelepedési kedvének talán nem is, de rátelepedési képességeinek, hála istennek, mindenképpen megvannak a maga határai. Nem tud például tehetséget tojni. És egyelőre, úgy látom, nem tudott befurakodni a szellős regényszerkezetekbe sem. Kívül rekedt, szegényke.
És az írás vagy képzelet szabadságába se nagyon van beleszólása. Ha jól sejtem, akkor is Szeged-regényeket írna, ha éppen egy cellában vagy New Yorkban élne.
Gondolom, olyan dolgokról tudunk írni, amiket ismerünk. Mivel azonban az írás elsősorban megismerés, egy fellelt anyag mélyre hatoló feltárása, a szépirodalom valójában a régről ismertnek vélt dolgok újra történő megismerése. Az első könyv békéscsabai volt, ez a második szegedi. De szívesen megismerném New Yorkot vagy egy intézmény celláját is annyira, hogy írni tudjak róla. Hogy megpróbáljam újraérteni.
