– Az emberek az utcán nem szomorkodnak, hanem beszélgetnek, énekelnek, táncolnak, egyszóval részesei egy óriási közös élménynek – jelentette a Euronews helyszíni tudósítója. A volt dél-afrikai vezető világpolitikai súlyát mutatja, hogy nemcsak Barack Obama amerikai elnök és a First Lady, Michelle Obama utazik el a keddi hivatalos gyászszertartásra, amelyet a 90 ezres sowetói stadionban tartanak, hanem egy kivételével minden élő amerikai exelnök, így Jimmy Carter, Bill Clinton és George W. Bush is.

– A húsz évvel ezelőtti dél-afrikai átmenet idején nem a demokráciát kellett feltalálni, hiszen annak többpárti keretei már ott voltak, hanem „színvakká” kellett tenni azt – idézi fel a faji megkülönböztetés felszámolását Búr Gábor Afrika-kutató, aki ekkoriban, 1994-ben maga is Dél-Afrikában tartózkodott, és könyvet is írt Nelson Mandeláról. Az ELTE docense szerint Mandelának nagy személyes szerepe volt abban, hogy az országban ne alakuljon ki „fordított apartheid”, azaz ne fosszák ki vagy űzzék el az akkor mintegy hatmilliós fehér kisebbséget.

Pedig hallatszottak olyan hangok akkoriban, hogy „a búrokat be kell szorítani a tengerbe”. A negatív térségi példa Zimbabwe (az egykori Dél-Rodézia), amely 1980-ra vívta ki függetlenségét a brit gyarmati uralom alól. Ám az ottani vagyoni újraelosztás nem a fekete lakosság széles rétegeinek gyarapodását szolgálta, aminek következtében az ország Afrika trópusi részének legfejlettebb államából idővel a világ legszegényebb országainak sorába süllyedt le, mutat rá Búr Gábor.

A sikeres politikai átmenet dacára Dél-Afrika két évtized elteltével is súlyos problémákkal küzd. Az apartheid idején elképzelhetetlenül nagyok voltak a vagyoni különbségek a dúsgazdagok és a mélyszegények között, de ma is jellemző az egyenlőtlenség. Ahogy a The New York Times vasárnapi riportjában egy dél-afrikai felszolgálónő nyilatkozik: „A szivárványnemzet álom, nem pedig valóság.”

 – A politikai hatalom pedig, olyan epizódokat leszámítva, mint a 2010-es labdarúgó-világbajnokság, eltűri a „megélhetési bűnözést” – állítja az Afrika-szakértő történész. Az apartheidellenes küzdelemből kinőtt Afrikai Nemzeti Kongresszus ugyan hatalmi monopóliumot jelentett az elmúlt két évtizedben, de sokan zúgolódnak: a felhalmozott vagyon, a vállalkozások zöme ma is a fehér kisebbség kezén van.

A rossz közbiztonságnak is betudhatóan ugyanakkor a ténylegesen az országban élő fehérek száma mintegy egy-kétmillióval csökkent. 1994-ben a fehér bevándorlás leállt, míg a szomszédos zimbabweiek negyede-ötöde átköltözött a térség mindezen nehézségek dacára is legfejlettebb országába. Nagy gondot jelentenek az „elveszett nemzedékek”. Az elmúlt tizenöt évben is egymillió ember nőtt fel és tanulta el a társadalmi szocializáció során „Soweto népének” azt a nihilista felfogását, hogy tanulni vagy akár csak a közüzemi számlákat befizetni a fehéreket támogató magatartás. Ezért tömegek nem rendelkeznek ma sem a munkaerőpiacon is hasznavehető tudással.

Búr Gábor szerint bár nem igazolódtak be a várakozások, amelyek szerint majd Dél-Afrika rántja ki a fekete kontinenst a gödörből, mégis pozitív példát mutat a földrésznek, és térségi jelentőségét is ennek megfelelően értékelik. „Nagy szerepe van Afrika elmúlt tíz-tizenöt évben bekövetkezett fejlődésében.” Így például a számottevő ipari termeléssel, know-how-val rendelkező Dél-Afrika igyekszik ellensúlyozni Kína befolyását a földrészen. Abból indul ki ugyanis, hogy nem a legkedvezőbb számára az a munkamegosztás, amelyben Afrika gyenge minőségű iparcikkekért cserébe olcsó nyersanyagot szolgáltat a világ legnépesebb – és az utóbbi években Afrikában is feltűnően aktív – országának.

Egy kislány emlékezik Mandelára