Az Európai Unió csak az Elbától keletre, a mai perifériáján létezik, Lengyelországgal, a balti államokkal, Bulgáriával, Horvátországgal, Romániával. A déli végeken ott az örök EU-tagjelölt hajdani Törökország, amely továbbra is végtelen türelemmel várja bebocsáttatását Európába. Kína kisajátította Görögországot, Tajvan meg adósságai fejében megvette Írországot. Svájcból egyetlen nagybank lett, Hollandia az európai közösségi látszatintézmények országa.

Európa térkép, Hétvége, térkép

Nagy-Britannia (immár a független skóciai Szoknyás Köztársaság nélkül) a duzzogó-puffogó Passzív Agresszív Királyság nevet viseli, a skandinávok pedig a jóléti állam vállvonogatásával Második Kalmari Unió néven felélesztik az 1524-ig valóságosan is volt perszonáluniót Dánia, Norvégia és Svédország között. Csehország egyszerűen „A Csehek” néven létezik, míg a hajdani Spanyolországból – ahová a Vatikán költözött – kiszakadt a Katalán Birodalom, amelynek akad egy zárványként működő ikerpárja Kelet-Közép-Európa centrumában: a Magyar Birodalom.

Ez az „őrült” térkép kering az interneten hetek óta a Boredpanda.com/Yanko Tsvetkov jóvoltából, s csak az első pillantásra hibbant rajzolat. A cinizmus vezette a karikaturista kezét, de az iróniának most is valóságos alapja van. Egy esetleges jövő kontúrjai nagyon is felismerhetők a mai európai politikában, még a magyarban is. Mert, ha jól értem a gúnyrajz ránk vonatkozó üzenetét: évtized múltán Magyarországon még mindig hatalmon lesz a Fidesz, amely végső győzelemre viszi Orbán Viktor nacionalista szabadságharcát, valóra válik a jobboldal álma, a „csak azért is” autoriter, homogén, bezárkózó nemzetállam.

Erős tollú, keserű lenyomata ez az „utókorból” annak a még csak nem is éles vitának, hanem inkább tétova huzavonának, amellyel a mai Európa keresi helyét a világban. Abban a világban – s ez lassan már elfogadott, de következményeiben valójában végig nem gondolt közhely –, amelynek globális gazdasági és politikai újrafelosztása folyik. Sokak szerint csupán annyi történik, hogy a Nyugat ötszáz éves gazdasági-politikai dominanciája után helyreállni látszik az 1500 utáni fél évezredben kibillent egyensúly az occidendális és az orientális, a keleti és a nyugati „félteke” között.

A „határon” pedig remélhetőleg békésen lehet majd megteremteni nyugati tékozlás és ázsiai takarékosság, a revitalizáló infúzióra kötött nyugati demokráciák és a keleti autoriter politikai berendezkedés együttműködő harmóniáját. Már ha békésen győz a gazdasági együttműködés kényszere. Ha Kínában elfogadottá lesz a növekvő társadalmi elégedetlenséget szedáló, harmóniát hirdető gazdasági reformpolitika, ha Oroszország legyőzi ambivalens érzéseit a Nyugattal szemben, ha Latin-Amerika, ha Afrika, ha az Egyesült Államok, mint a Nyugat vezetője, ha…

És Európa?

A térképen a harmadik út lehetséges realitásaként három új demokratikus birodalom kel életre a nemzetállamok romjain: a skandináv jóléti rendszerek, a mai uniós centrum országai és az unióba szerveződött mai EU-periféria államai. Új birodalmak, amelyek alig tíz év múltán majd azt mondják: Európának nem sikerült átcsusszannia a tű fokán, nem sikerült megszerveznie az egész földrészt egyesítő közösséget. Hogy csak részlegesen győzött a gazdasági érdek diktátuma, s az azonos fejlettségű, lehetőségű közösségek egymástól elszakadó keretek között egyesülve próbálnak meg versenyben maradni.

Azaz új európai birodalmak kora köszönt be az eldöntetlen vagy-vagy nyomán. Ez a mai mocsaras vagy-vagy: föderációs, egy központú uniót akar-e a földrész lakossága, európai akar-e lenni elsősorban, s csak azután francia, magyar vagy holland, vagy pedig megmarad fel- és megosztva az autonómiájukban pöffeszkedő nemzetállamokban, vállalva a gazdasági impotenciát, az alkalmazkodás, az innováció, a versenyképesség hiányát. Amire éppen e napokban figyelmeztetett a 87 esztendős Alan Greenspan, az amerikai központi bank szerepét betöltő Fed volt elnöke a német Welt am Sonntagban.

„Csak úgy lehet megmenteni az európai közös pénzt, ha az euróövezet országai mélyítik az integrációt, és politikai unióra lépnek” – mondta a pénzügyi szakember. Nem hisz abban, hogy tartósan működőképes lehet a közös gazdasági és valutaövezet úgy, hogy közben a 17 tagállamban 17 eltérő szociális rendszer áll fenn. (A teljes unió 28 országában mindjárt 28-féle.) „Az eurózónának teljes politikai unióra van szüksége, akár minden tagállam részvételével, akár mag-Európaként. Ez az egyedüli út, ha nem akarják, hogy szétessen az euró övezet” – teszi hozzá Greenspan, s szavai nyomán máris realitást kap az „őrült” térkép.

Greenspan pesszimista: kételkedik abban, hogy létrejön a politikai unió, bár a bankunió létrehozásával német javaslatra kiveszik a tagállami hatáskörből és európai szintre emelik a pénzügyi szabályozást és felügyeletet, ami lépés lehet egy majdani politikai unió felé. Amit talán nem véletlenül Angela Merkel kancellár sürget a leginkább, mert saját „gazdasági bőrén” érzi, hogy nemhogy az unióban, de még csak az euróövezetben sincs egyensúly, tekintve, hogy a tagországok szinte már természetes adottságként elvárják, hogy Németország állja a válság – főként a perifériáról érkező – cechét. Hosszú távon ez tarthatatlan.

Ha a világgazdaság átrendeződésével új globális egyensúly készül kialakulni, igaz ez Európára is. Ha nem elégszik meg a civilizáció skanzenjének szerepével, egyvalaminek gyorsan el kell dőlnie: a nemzethatárokat virtualizáló gazdasági egymásrautaltság centripetális – a középpont felé húzó – vagy a politikai nemzetállamok bezárkózó nemzeti gőgjének (a hajdani szovjet köztársaságok hatalomra vágyó vezetőinek 1991-es nézeteire hajazó) centrifugális – a középponttól menekülő – ereje lesz-e nagyobb. Esetleg, mind nagyobb valószínűséggel, jön a harmadik opció.

Vagy feléled a múlt. Mert az előző századfordulót követő évtizedekben egyszer már győztek a nemzetállamok a koronás, többetnikumú, birodalmi államok fölött. Pedig a világ 1901-ben gazdaságilag olyan egységes volt, mint azelőtt soha. A Nyugat dominanciájával (1900-ban a világtermelés több mint felét a Nyugat adta, a Kelet alig negyedét), a Kelet kizsákmányolt elnyomásával. JohnMaynard Keynes írja: páratlan epizód zárult le a gazdasági fejlődés szempontjából az emberiség történetében 1914 augusztusában.

A háború szó szerint elsüllyesztette a globalizációt. Az európai birodalmak világméretű hatalma, vagyis a globalizáció politikai bázisa halálos csapást szenvedett attól a meggyőződéstől, hogy a jövő a homogén nemzetállamoké. Pedig, ha egyszer az integráció megbomlik, nagyon nehéz helyreállítani, bár a józan ész felismeri: a gazdasági egymásrautaltság minden korábbinál nagyobb fejlődést eredményez. A múlt század elején azonban összeomláshoz vezetett a nemzeti identitás és a politikai államalakulatok közötti összeférhetetlenség.

Az első világháború után jött a gazdasági világválság, amelyre erős antikapitalizmussal, polgárellenességgel egy ideológiai (bolsevik) és egy faji birodalom (a hitleri III.) létrehozása volt a válasz. De: még a roosevelti Amerika New Dealjét is totalitáriusnak kiáltották ki némely republikánusok, mert a felszínen, az állami beavatkozást mint módszert tekintve valóban a náci Németországhoz és a sztálini Szovjetunióhoz hasonló eszközökkel élt a gazdaság életre keltésében. Az etatista, központosított tervgazdálkodás azonban a két európai birodalomban a szabadság rovására ment, az Egyesült Államokban viszont erősek maradtak a polgári demokrácia alapjai.

Bárhogyan izmozik is, a modern politikai nemzetállam sok politikai gondolkodó szerint történetének végső stádiumába jutott. Eminensen Európában, hiszen foszladozó erejével, néhány kivételtől eltekintve – ilyen a versenyképességét őrző Németország –, mind kevésbé tud érdemben hozzászólni a globális tőke elosztásához, a világ termelésének és fogyasztásának, a munkamegosztásnak az optimális megszervezéséhez vagy akár érvényes véleményezéséhez. Nem hogy uralni tudnák, mint a nyugati kultúra részeként tették ötszáz éven át.

A nemzetállamokra darabolt Európa politikai bizonytalanságaival csak kiszámíthatatlanná teszi a globális gazdaságot. A harmadik, több-birodalmas opció mellé aztán érkeznek más, új víziók is. Az utóbbi hetekben két tudós – a francia Pierre Manent konzervatív szkeptikus politikai filozófus és Benjamin R. Barber New York-i politológus – is temette a maga módján a nemzetállamot, és mint a Metazin.hu beszámolt róla, egyáltalán nem fáj a szívük érte. A jövő mindkettőjük szerint az újjászerveződő európai városállam.

Birodalmakról – a civilizáció átfogóbb közösségszervező hálózatáról – nem beszélnek, de a város-, régió hálózati dezintegrációt kívánatosnak tekintenék. Manent a megroggyant európai erkölccsel érvel, Barber pragmatikus okokat sorol: nem látja, hogy a nemzetállamok globális választ tudnak adni a globális gondokra a felmelegedéstől a pénzügyi buborékok kialakulásán át a közlekedési problémákig, amelyekkel magukban képtelenek megbirkózni. Szemben a megavárosokkal. New York vagy London polgármestere, a három terminus után most leköszönő Michael Bloomberg, illetve Boris Johnson a példa, aki saját politikai elkötelezettségén túllépve számos súlyos közlekedési és közbiztonsági problémát meg tudott oldani.

A városok irányításában ugyanis a bénító politikai ellentéteket a jelek szerint könnyebb félretenni, meghaladni, mint nemzetállami szinten. „Ha majd a polgármesterek irányítják a világot, akkor végre irányítva lesz” – mondja Barber. Kap is érte rendesen Alan Wolfe bostoni politológiaprofesszortól, aki a Chronicle of Higher Educationban recenzálta a két könyvet. Ellenpéldái: Amerikában a jólét kisebb mértékben írható a szövetségi állam javára, de a társadalombiztosítást nem a városok és nem is az egyes tagállamok tették lehetővé.

A feketék felszabadítását, majd egyenjogúsítását és választójogát is a szövetségi állam kényszerítette ki, s a legutóbbi pénzügyi válságot szintén nem lehetett volna állami vagy városi szinten tompítani. Wolfe maga is büszke városlakó, de fontosnak tartja, hogy amerikai és nem brazil vagy dél-afrikai. „Ma is nemzeti hozzátartozásunk, nyelvünk, művészeink és műveink határozzák meg, kik vagyunk” –mondja. Végkövetkeztetése: „Ha a nemzetállam nem elég jó, ne hallgassunk az apokaliptikus hangokra, hanem javítsunk rajta.”

Nagyjából itt tartunk. Nem tudjuk, hogy a föderális, a több-birodalmas vagy a városállamok hálózatának Európájához hogyan illeszkednek majd a kulturális nemzetállamok, hiszen erről az örökségről önmaga megsemmisítése nélkül nem mondhat le a földrész, mint ahogyan azt sem tudni, hogy ebben a jövőben hogyan tudnak majd együtt létezni monarchiák és köztársaságok. Csak annyi biztos: forr a világ. Hogy új harmónia születik-e belőle, s hogy miféle rend alakul a tömegtársadalmak lakói előtt egyelőre még meglehetősen rejtett mai káoszból – meglátjuk.