Fokvárostól a New York-i alkotóműhelyig
– Helyzetünket a sorsközösség jellemzi – fogalmaz lapunknak Szilágyiné Bátorfi Edit, a V4 nemzeti koordinátora, a Külügyminisztérium főosztályvezető-helyettese, akit az együttműködés eddigi mérlegéről és az idén nyáron kezdődött magyar elnökség terveiről is kérdeztünk. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a diplomata életrajzából is közép-európai életpálya rajzolódik ki. Édesapja a rendszerváltás előtt Csehszlovákiában dolgozott, a KGST-országok vasútjait koordináló központban, így Edit Prágában járt középiskolába, és ott végezte el a közgazdasági egyetemet.
A tanárok egy része fekete bárányként kezelte, hiszen 1987 előtt Magyarország Prágából nézve egészen más világnak számított – emlékszik vissza. Az egyetemen nemzetközi csoportba került, a külföldieket akkor még „elkülönítették” a helyi diákoktól. 1990 és 1995 között már a prágai magyar nagykövetség mellett működő külkereskedelmi iroda munkatársa volt, végigkövette a cseh gazdasági rendszerváltást, a magyartól gyökeresen eltérő privatizációt.
Élete egyik nagy tapasztalata volt a prágai időszak: külföldön tanulva-dolgozva toleránsabbá vált, rájött, hogy a dolgokat más szempontból is lehet nézni. Bár érzett némi távolságtartást a csehek részéről, akik a lengyeleknél hagyományosan valamivel zárkózottabbak, az adott szó mindig működött – idézi fel.
Aztán német vonalra váltott: az EU-csatlakozás előtt és alatt Berlinben dolgozott gazdasági diplomataként, ahol szinte kezdettől fogva spontán „összejött” a V4 gazdasági diplomaták csapata, együtt járták Németországot. Nem tagadja, hogy a térség államai között volt rivalizálás, ám ez szerinte hozzájárult ahhoz is, hogy mindenki a legtöbbet hozza ki magából. Az viszont korántsem volt egyértelmű, hogy a visegrádi négyek együttműködése az uniós csatlakozás után is fennmarad. Elvégre a kitűzött célokat, az euroatlanti integrációt elértük.
De akkor mind a négy ország rádöbbent, hogy idegen környezetben kell helytállnia: ekkor született döntés arról, hogy rendszerezzük az együttműködést, legyen évente rotáló elnökség és koordinátori rendszer. Ez még sokban eltér a Benelux-együttműködéstől, amelynek közös szervezeti háttere is van.
– A V4-ben minden konszenzusos alapon dől el, így hiába négyszer akkora Lengyelország, mint a másik három tagállam, nem érezhető lengyel túlsúly – magyarázza Szilágyiné Bátorfi Edit. – Fontos újdonság a régióban, hogy megtanultunk bizonyos dolgokban egyet nem érteni. Ezeket az ügyeket félre kell tenni, később újból elő lehet venni, de arra kell koncentrálni, amiben egyezségre juthatunk. A nemzeti koordinátorok évente négyszer találkoznak, ilyenkor végigbeszélik a közös ügyeket. A hivatalos nyelv az angol, noha mind a négyen beszélnek németül is.
A lengyel koordinátor folyékonyan tud magyarul, Szilágyiné Bártfai Edit pedig csehül is, így ha kell, lehet a finomabb részletekre is figyelni. A visegrádi együttműködés alapvetően pragmatikus, arra koncentrál, amiben valamit le tud tenni az asztalra – vallja a koordinátor. Egyetlen intézmény áll mögötte, a Nemzetközi Visegrádi Alap (évi 7 millió eurós kerettel), amit a négy külügyminisztérium egyenlő arányban finanszíroz. A pénzre pályázni lehet, természetesen együtt, „kvartettben”. Mond rá példát is: négy zeneiskola a négy országból összefog, és rendeznek egy közös hangversenyt. Amíg ezt megszervezik, az alatt nemcsak megismerik egymást, de megtanulnak együtt gondolkozni, kiküszöbölni a sztereotípiákat, és közösen elszámolni a pénzzel.
Ez utóbbi nem mindig könnyű. Polgármestereket is összehozott már a V4 olyan településekről, ahol nagy a roma lakosság aránya, és hasonló gondokkal küzdenek az iskoláztatás, a munkahelyteremtés terén: ilyenkor az is segít, ha ki tudják cserélni a tapasztalataikat, és ötleteket tudnak adni egymásnak. A visegrádi együttműködés különösen a kultúra és az oktatás terén aktív. Konferenciákat, fesztiválokat vagy egyetemi tanulmányokat is támogat, s nyit Kelet és Dél felé is: bevonják a keleti partnerség országaiból, vagy a Nyugat-Balkánról származó diákokat is.
November végére a magyar elnökség egy alumni (volt ösztöndíjas) találkozót szervez, amelyre eddig több mint százan regisztráltak. A gyenge pont itt is a nyelv: a közép-európai ösztöndíjprogramok jellemzően angolul folynak, mert a nemzeti nyelveket nagyon kevesen beszélik. Vannak közös művészeti programok is, ilyenkor egy intézmény irodalmárokat, képzőművészeteket, előadóművészeket fogad a másik három országból. A visegrádiak fenntartanak egy közös New York-i stúdiót is, ide persze óriási a túljelentkezés, de az itteni művészek már nemegyszer hoztak el rangos nemzetközi díjakat.
Az együttműködés távlatait pedig jól mutatja a délafrikai Fokvárosban működő Visegrád-ház. (A nagykövetségek a fővárosban, Pretoriában vannak, de a parlament Fokvárosban ülésezik, ezért fontos az itteni jelenlét.) Az épület a cseh főkonzulátusé volt, és a takarékosság jegyében született a megállapodás arról, hogy a négy ország együtt tartja fenn, és használja. Ilyenre másutt is vannak lehetőségek: minél távolabb vagyunk Európától, annál fontosabb, hogy régióként meg tudjunk jelenni. Mérföldkő volt a V4 történetében az Európai Unió 2014–2020-as pénzügyi periódusára vonatkozó közös álláspont, amelyhez sokan csatlakoztak: ebből alakult ki a kohézió barátainak csoportja, amely az EU-támogatások nettó kedvezményezettjeit hozta össze.
A nagy projektek terén viszont van még mit tanulni például a Benelux államoktól: az észak–déli közlekedési hálózat javításában kevés előrelépés történt a V4 megalapítása óta, ez most (a gázpiaci együttműködés mellett) a magyar elnökség egyik prioritása lett. Mint a magyar nemzeti koordinátor emlékeztet rá, Budapest és Krakkó között 12 órán át zakatol a vonat, ez a mai világban nonszensz. De az autópályák terén is van hova fejlődni: az infrastruktúra fejletlensége a turizmusban vagy a személyszállításban is bosszantó, az áruszállításban azonban súlyos hátrányt jelent.
A napi politikai viták kevéssé éreztetik a hatásukat, a V4 egyfajta lengéscsillapító. A cseh elnökség indította el például Az én hősöm, a te ellenséged című történészkonferenciát olyan történelmi személyiségekről és eseményekről, amelyek az egyik országban kedvező színben tűnnek fel, másutt éppen ellenkezőleg. Nem arra törekszünk, hogy mindenben megegyezzünk, hanem arra, hogy megértsük egymást – fogalmaz a főosztályvezető-helyettes.
