Ukrán szomszédok
Az ártatlan skanzenlakókat leöldösték, a falut pedig felgyújtották. Történelmet imitáltak, ahogy másutt középkori csatákat vagy lovagjátékokat mutatnak be egyenruhába öltözött lelkes önkéntesek. Itt a volhíniai vérengzést játszották el egy Przemyslben élő lelkes férfi intenciói alapján. Évforduló van ugyanis, s ez elég oka arra, hogy felidézzék a rettenetet. A dátum félig-meddig stimmelt: a lengyelek elleni népirtás ugyan legalább másfél éven át tartott 1943 januárjától 1945 májusáig, de most hetven éve júliusban vagy száz falucskát pusztítottak el lakóikkal együtt. A tettesek az Ukrán Felkelő Hadsereg emberei voltak, illetve a lengyelek ukrán szomszédai.
Immár több, mint egy évtizede része a lengyel történelmi politikai vitának Jedwabne (és sok más hasonló történetű lengyel település) tragédiája. Az esetet Jan Tomasz Gross USA-ban élő történész tárta fel. Jedwabnéban, ahol 1939 augusztusa és 1941. június 22-e között szovjet megszállás volt, az oroszok távozása után a falusiak kegyetlenül legyilkolták zsidó szomszédaikat. Sokukat egy csűrbe űzték és rágyújtották azt a családokra, aztán kirabolták a maradék vagyont. A tragédiáról szóló színdarabot a Mi osztályunk címmel játsszák a Katona József Színházban. A radmynói horror szervezői felismerték: szezonja van a történetnek, az emberek buknak a népirtás témára, a nemzeti mártíromságnak ez olyan fejezete, amelyet annyira sem dolgozott fel a nemzeti emlékezet, mint más korábbi fehér foltokat.
De valójában mit is tett az UPA Volhíniában és Kelet-Galíciában? És miért tudunk mi olyan keveset erről a véres történetről? A magyar szóhasználatban Volhíniának nevezett területet az ukránok és a lengyelek is Volinynak hívják. Ez az eredetileg keleti szlávok lakta föld a középkorban került a Lengyel Királysághoz, majd a nemesi köztársasághoz, 1795 óta az Orosz Birodalom része volt. A lakosság többsége ukrán volt, mellettük lengyelek, zsidók, oroszok és németek is éltek itt. A vérengzések másik fő terepe a magyarok által sokkal jobban ismert Kelet-Galícia. Az OUN és az UPA vezetői is innen kerültek ki. A legtöbben görög katolikus középosztályból származtak. Az ukrán nemzettudat kialakulásának Galícia volt a fő központja. Az első világháború után Ukrajna nyugati területei a lengyel államhoz kerültek, a keleti rész szovjet lett.
Az ukrán értelmiség ezt az állapotot elviselhetetlennek tartotta, és több illegális szervezetet hoztak létre. A lengyelek is elismerik, az ukránok helyzete a két háború közötti Lengyelországban rosszabb volt, mint a Habsburg Birodalomban. (Eközben az ukrán pártok képviselői ott ültek a lengyel szejmben, sőt az egyik alelnököt is ők adták.)
A harmincas évektől felülkerekedtek az ukrán mozgalomban a szélsőséges nacionalista, fasiszta elemek, terrorakciókat is végrehajtottak lengyel területen. A harmincas évektől együttműködtek a nácikkal Lengyelország, illetve Csehszlovákia ellen. A háború kitörése után próbálkoztak az ukrán függetlenség kikiáltásával, de ezt a nácik nem tűrték, és az OUN vezetőjét, Sztepan Banderát Berlinbe szállították, majd bezárták a sachsenhauseni koncentrációs tábor luxusbarakkjába. 1944 szeptemberében kiengedték, abban reménykedve, hogy képes lesz mozgósítani az ukránokat a szovjetek ellen. Banderát 1958-ban Münchenben ölte meg a KGB.
Aligha van kiegyensúlyozott, mindenki által hitelesnek elfogadott történelme Ukrajnának, amelyben úgy írják le oroszokkal, hogy azt általános konszenzus övezné. A volhíniai vérengzés talán kivétel lehetne ez alól? A tömeggyilkosságokat (nevezzük őket így) partizánok hajtották végre: főleg ukránok lengyel parasztok ellen, néha a lengyel földalatti állam hadseregeként fellépő Honi Hadsereg (AK) osztagai, néha a szovjet partizánok, akik lehettek oroszok, ukránok, lengyelek, vagy éppen zsidók. A bűntényt ki lehet nyomozni. Az elmúlt évtizedekben sok levéltár megnyílt, köztük az állambiztonsági archívumok is. A lengyel történészek hozzájutottak az orosz és az ukrán levéltárakhoz, ahol rengeteg dokumentumot, jegyzőkönyvet, kihallgatási iratokat, operatív utasításokat is őriztek.
Ezekből következtettek arra, hogy a volhíniai és kelet-galíciai lengyel parasztok tömeges kiirtását az OUN és az UPA vezérei alapos megfontolás után, jól tervezetten hajtották végre. Kisebb akciók korábban is voltak, a népirtásnak nevezett tömeggyilkosságok azonban a németek sztálingrádi veresége után indultak be. Az ukrán nacionalisták ekkor jutottak arra a következtetésre, hogy Hitler elveszíti a háborút, ám úgy gondolták, hogy Sztálin Szovjetuniója is kivérzik. Stratégiai elképzelésük az volt, hogy a jövő ukrán államát „etnikailag tisztává” teszik a háború végére. Ehhez kellett lengyelteleníteni a területet. Az ott élő zsidók tízezreit az előző évben a németek az ukrán rendőrség közreműködésével legyilkolták. 1943 elejére viszont ötezer, addig német szolgálatban állt ukrán rendőr „elvonult az erdőbe”. Ők lettek a vérengzés fő végrehajtói.
Úgy jártak el, ahogy német irányítással tették a zsidókkal. Az UPA először azt képzelte, elég lesz egy-egy falu lakosságát legyilkolni, és a lengyelek félelmükben maguktól elmenekülnek. Ez nem így történt. A lengyelek nem mentek el a városokból, a falvakban is önvédelmi osztagokat szerveztek. A német megszállók is taktikát változtattak, fegyvert adtak a lengyeleknek, sőt egy-két ezer férfit rendőrnek fogadtak fel, a megszállt Lengyelország más részeiből is vittek Volhíniába fegyvereseket. Ezek után döntött úgy az UPA vezérkara, hogy kiirtja a lengyeleket a majdani ukrán államból. A gyilkosságok csúcspontja 1943. július 11-e volt, amikor a történészek szerint a fegyveresek és az általuk odahajtott ukrán parasztok 99 lengyel falu lakosságát gyilkolták le és a gyújtották fel a településeket. Pontos instrukciókat hagytak: ne maradjon semmi nyoma annak, hogy ott lengyelek éltek, pusztítsák a templomot, temetőket, irtsák ki a gyümölcsösöket.
Voltak ugyan vonakodó UPA-parancsnokok, de a szervezet megerősítette és jóváhagyta az akciókat. A kisebbségben lévő, gyengébb lengyelek is visszavágtak. A történészek feljegyzik, hogy a szovjet csapatok előrenyomulásával egy időben az UPA és az AK megpróbált kibékülni, egyeztettek, de ezzel együtt még 1945 május közepén is gyilkoltak az ukrán halálosztagok. A lengyel történészek szerint Volhíniában, Kelet-Galíciában (tehát a mai Ukrajna területén) és a mai Kelet-Lengyelországban legalább százezer lengyelt öltek meg. 300 és 500 ezer között lehet azoknak a lengyeleknek a száma, akik elmenekültek lakóhelyükről. Az ukrán lakosság veszteségét 12 és 20 ezer közöttire becsülik a lengyel történészek. Az ukrán kutatók sokszor egészen más számokat valószínűsítenek, s másképpen látják az események menetét és kibontakozását.
Sokkal inkább második ukrán–lengyel háborúról írnak és arról, hogy a vérengzések lényegében a helyi ukránság spontán bosszúakciói voltak a lengyelek ellen, különösen az állami segédlettel létrehozott lengyel telepek lakóit támadták. Valahogy úgy, ahogy a XVII–XVIII. században támadtak a kozákok a lengyelekre. Az ukrán értékelések egyrészt kicsinyítik az áldozatok számát, másrészt pedig jogos önvédelemként, sőt jogos válaszcsapásként írják le az ártatlan fegyvertelen emberek elleni brutális támadásokat. A háború után a Szovjetunió és Lengyelország között lakosságcserét hajtottak végre. A szülőföldjükön maradt ukránokra újabb megpróbáltatások vártak, az UPA ugyanis a délkelet-lengyelországi területen tovább harcolt a lengyel hatóságok ellen. 1947-ben indították be a Visztula (Wisla) műveletet: a területen élő ukránokat kényszerrel deportálták az akkor Lengyelországhoz csatolt nyugati (visszaszerzettnek nevezett) területekre. Ma ukrán identitású emberek főleg nem a Kárpátokban, hanem Sziléziában és Pomerániában laknak Lengyelországban.
Az utóbbi húsz évben a történetről újra beszélnek, az állami szervek elítélik az elhallgatott terrort, bocsánatot kérnek az áldozatoktól. Egyre több tényt lehet tudni az eseményekről, egyre ismertebbek azok a személyek, akik részt vettek az akkori ügyekben. Mégis, Lengyelországban az utóbbi évtizedekben sokan – elsősorban a mai Ukrajna területéről kitelepítettek, elmenekültek – úgy érezték, hogy ez a történet nincs kibeszélve, az áldozatok nem kaptak elégtételt, miközben Ukrajnában dicsőítik a gyilkosokat. Ukrajnában ezt másként látják, az UPA harcosainak emlékműveket állítanak. Banderának 23 emlékműve és öt múzeuma van Ukrajnában a Wikipédia szerint. Van olyan ukrán interpretáció, amely a szovjet titkoszszolgálatot hibáztatja a vérontásért: az NKVD emberei öltöztek be UPA-partizánoknak, hogy így gyilkoljanak. Erre azonban nincs bizonyíték. Éppen ez az elem, tehát az, hogy a rendszerváltás utáni lengyel politika éppen azokkal akart megállapodni, akik szellemi elődüknek, hősi példájuknak tartották ezeket az embereket, éppen ez indokolhatta a relatív csendet az ügyben.
A tisztázás továbbra sem megy könnyen. A lengyel parlament most hozott ugyan egy határozatot, amelyben elítélte a rettenetes bűnöket, de elkerülték a „népirtás” szót. Ha kimondják, akkor – tarthattak tőle – sok évre tovább romlik a viszony az ukránokkal, s – ami még rosszabb – megerősödik Ukrajnában az a tábor, amely mindig is fasisztának tartotta Banderáékat. Na de ezek most is Oroszország barátai! Van még két fájdalmas elem. Az egyik a nép részvétele a népirtásban. A tartós történelmi narratíva szerint a népek jók, kijönnek a szomszéddal, vigyáznak egymás gyerekére, még ha más vallású, más nyelvű is. A történetben azonban állandóan felbukkan az ukrán parasztok részvétele. Sokszor előjön a kényszer. Az UPA emberei megtorolták a vonakodást, példát statuáltak, ha valaki nem akart gyilkolni. Az ukrán nácik a gyilkosságot személyessé, szinte intimmé tették: fejszével, vasvillával kellett leölniük szomszédaikat az ukránoknak.
Így sikerült sokakat bevonni, még többeket kompromittálni. A fasizmusnak ez alaptaktikája. De nagyon sokan voltak önfeláldozó ukrán parasztok is, akik elrejtették szomszédaikat, elbújtatták a véletlenül életben maradt kisgyerekeket. Azt hiszem, hogy a lengyel–ukrán megbékélés csak az ő példájuk által fog valamikor megvalósulni. Akkor lesz Ukrajna Európára érett. Nincs kiegyensúlyozott fejlődés, ha az országok nem vállalják a múltjukat. Azt be kell vallani, és nem lehet diktátorok, tömeggyilkosok, náci segéderők, etnikai tisztogatáshoz asszisztáló papok példáján demokratákat nevelni. A történelem bevallása keserves. Ki szereti elismerni, hogy a „magafajtája” ilyen történelmet produkált? De szerencsére voltak „igazak” ebben a szennyes történetben is.
