Talán február 10-ét, a holdújév beköszöntét akarta előre jelezni az a több mint hetven kínai értelmiségi, aki még a múlt év (nyugati) végén nyílt levélben hívta fel a reformok fontosságára a vezetés figyelmét: változás nélkül erőszakos forradalom következhet be az országban. A levél ugyan hetekig keringett a kínai interneten, ám a róla szóló beszámolókat a cenzorok eltávolították.

Aztán mégiscsak kitudódott a növekvő társadalmi frusztrációról, elégedetlenségről, a káosz és felfordulás veszélyéről beszámoló írás. Azzal a következtetésével együtt, hogy a Kínai Kommunista Pártnak a demokrácia felé kell mozdulnia, függetlenítenie kell a törvényhozást, és mélyítenie a piaci reformokat, mert a demokrácia, a jogállamiság és az emberi jogok tiszteletben tartása feltartóztathatatlan globális trend.

Az éppen aktuális hatalomváltás színfalai mögött alig rejtetten valóságos vita folyik, látszik, hogy a hatalom évtizedekre előre gondolkodva próbál alkalmazkodni meghatározó geopolitikai szerepéhez, már csak azért is, hogy elkerülje az Egyesült Államok példáját, amely a második világháború végén – Francois Furet szavaival – szinte patologikus módon döbben rá saját hatalmára. Óvatosan többször megszólalt az elnöki hivatalt márciusban vélhetően tíz évre átvevő Xi Jinping mostani pártfőtitkár is, aki világossá tette: semmilyen, a kommunista párt hatalmát gyengítő rendszerbeli változást nem támogat.

Ellenkezőleg: a kommunista ideológia fontosságáról beszélt, mert ha annak víziója elvész, irányt veszít a párt. Láthatóan dolgozik benne a Szovjetunió felbomlásának tapasztalata, aminek fő oka, szerinte, az eszmék és a hit megingása volt. A nihilizmus, amelyet a Szovjetunió történelmének és kommunista pártjának, Leninnek és Sztálinnak az elutasítása váltott ki. Ott lebeg a szeme előtt Mihail Gorbacsov példája, aki a saját reformjainak esett áldozatául, az általa vezetett világhatalommal egyetemben. Tehát – így a következtetés –, vannak olyan dolgok, amik még változtatásra várnak, vannak olyanok, amelyeket nem lehet és olyanok is, amelyeket sosem fognak megváltoztatni.

Amiben Xi most biztos: a reformok nem a Nyugat univerzális értékeinek irányába mutatnak, még ha mást éreznek a kínaiak, és mást mutat a gyakorlat is. Talán a leendő elnök is lelkes olvasója Alexis de Tocqueville-nak, aki a Weekly Standard és a The Economist szerint is mind népszerűbb Kínában. A XIX. századi francia gondolkodótól tanul, aki szerint a rossz kormányzat akkor sodorja magát a legnagyobb veszélybe, amikor reformokba kezd. Amit sokan úgy értelmeztek: hogy az autoriter rendszerek nem akkor gyengülnek meg, amikor a legsötétebb terrort gyakorolják, hanem amikor engedni kényszerülnek, s ezzel elárulják sebezhetőségüket, megroggyantják a saját érinthetetlenségüket övező hitet.

Oka és magyarázata ez az óvatos kínai reformlépéseknek, mint ahogyan az a tapasztalat is, hogy egy hatalmas birodalmat csak erős, konzervatív etatista módszerekkel lehet egyben tartani, azzal a gyakorlattal, amellyel Mao centralizálta az államszervezetet, miközben felszámolta a társadalom hagyományos szövetét, a megörökölt helyi autonómiákat. Meglehet, az értelmiségiek levelére volt kéretlen válasz a Kínai Kommunista Párt hivatalos szócsövének tekintett Qiushi című lap napokban megjelent írása, amely nem egyszerűen elutasítva a nyugati kapitalista modellt, mindjárt a marxista eszmék globális terjedésére alapozva jósolja beszámolók szerint – A nyugati piaci fundamentalizmus végnapjai címet viseli, és ebben a szellemben mond ítéletet: az amerikai kormány neoliberális politikával próbálta megszilárdítani hegemóniáját a világ többi része felett, de a globális pénzügyi válság miatt elvesztette erejének nagy részét.

A világgazdasági krízis a neoliberalizmus romlását hozta magával, és ideológiai válságot idézett elő a nyugati világban. A 2008-as Lehman-csőd és az azt követő globális pénzügyi válság miatt a munkanélküliség világszerte hatalmas mértéket öltött, a szegények és a gazdagok közötti szakadék pedig szélesedett. A krízis kíméletlenül leszámolt a kapitalizmusról alkotott illúziókkal. Az elitek által világszerte magasztalt amerikai modell elveszítette vonzerejét és hiteltelenné vált. A XX. századi kapitalizmus brit–amerikai modellje elavult, oszladozó modell, amely nem felel meg a XXI. század követelményeinek, és nem tartható fenn. Válaszként valóságos marxista láz söpör végig a világon, amit a Nyugat egyszerűen már nem hagyhat figyelmen kívül. Teljesen nyilvánvalóvá vált a neoliberalizmus hanyatlása és a marxizmus népszerűsége közötti kontraszt.

A marxista gondolat reneszánsza a világtörténelmi fejlődés elkerülhetetlen irányát jelöli ki – írja a lap, és akár még igaza is lehetne, ha a történelemnek volna a Marx által leírt belső logikai mozgása. Csakhogy ilyen nem létezik, a valóság ebben – legalábbis eddig – nem igazolta Marxot. Ám nem is az ideológiai pengeváltás, annak a meggyőződésnek az erőltetése, hogy a liberális demokráciák politikai modellje nem felel meg a konfuciánus társadalmaknak (mint ahogyan szolgai másolása nyilván nem felelne meg) az igazán érdekes a kínai példában. Hanem az a feszültség, amit az ideológia és a pragmatizmus ellentéte kelt ebben a vitában, hiszen Kínát nem a Nyugat politikai gyakorlata, hanem az tette világhatalommá, amit a kapitalizmus adaptálásával a nyugati technológiából alkalmazott és alkalmaz.

Furamód nemcsak a keleti, hanem a nyugati polgárok kételyeire is a technológia készül választ adni. Totális csődben haldoklik-e a Nyugat, a 2008-as válság nyomán elveszítette-e végleg a hozzá köthető illúziókat, vagy pedig az egész a kapitalizmus ciklikus öntisztulása volt-e, amely új eszközök felderítésével ismét képes lesz a bővített újratermelésre, azaz a növekedésre, a megújulásra, ami a létezés indokának elkerülhetetlen feltétele. A választ kereső, jövőn töprengők hátán alighanem végigfutott a hideg, amikor néhány napja rápillanthattak a NASA egyik friss műholdképére: már az űrből is világosan látszanak a nem konvencionális szénhidrogén-termelés melléktermékeiként elszaporodott gázfáklyák. Anélkül, hogy a Megváltót akarnánk üdvözölni, a palagáz-forradalom első fényei ezek. Nem tudni, hová vezet ez a revolúció, ha az egyáltalában, de már annak a gondolatától is megborzonghatnak az elemzők, hogy hosszú évtizedek után valamitől hirtelen teljesen fölfordulhat a világ eddigi geopolitikai egyensúlya.

Képzeljük el az új világot egy nyugati energiapiacát vesztő Oroszországgal; egy orosz olajtól függő, a reformok mértékén töprengő, de amerikai állampapírokkal zsúfolt Kínával; vagy egy új koordináták alapján átrajzolt szaúd- arábiai–amerikai viszonnyal, amely meghatározó a Közel-Keletre nézve… Egy olyan világot, amelyben Amerika nemhogy patologikus módon, de 2025-re teljesen megszabadulva az energiafüggőség béklyójától viszonyul a saját hatalmához. Vajon az a Nyugat alkonya lesz-e? Komolyan kell vennünk Aviezer Tucker texasi energetikai szakértő gondolatait a Foreign Affairs hasábjain. Tucker az olajhatalmak alkonyáról, globális geopolitikai változások bekövetkeztéről ír, miután az új technológiákkal olcsón kitermelhetővé vált a palagáz és a palaolaj, ami újrarajzolja a világ energetikai térképét. Egyáltalán nem biztos, hogy a levegőbe beszél. Az olcsó palagáz nyomában (is) az Egyesült Államokban máris jelentősen, a 2008-as csúcsot követően négy év alatt a negyedére esett a gáz ára, az olajimport a teljes fogyasztás 60 százalékáról 45-re csökkent, fél tucat szénerőmű bezárt, és ami sokkal fontosabb, megfordulni látszik a termelés kiszervezése az olcsó munkaerejű országokba: az olcsó energia számos gyárat máris hazatelepülésre késztetett a Távol-Keletről.

A PriceWaterhouse elemzése szerint 2025-ig egymillió új amerikai munkahely jöhet így létre. A „palagáz-forradalom” nagy vesztesei az olajállamok lehetnek, hiszen a kereslet visszaesése lenyomja az energiaárakat. Tucker szerint az energiapiaci átalakulás Moszkva számára a legnagyobb kihívás, mert az orosz költségvetés az energiahordozók exportbevételeire épül. Tegyük hozzá: közben mintha feledésbe ment volna Vlagyimir Putyin kétezres évek derekán elhangzott figyelmeztetése: az olajpénzeket a reálgazdaság elmaradott technológiájának a fejlesztésére kell fordítani. Tucker szerint most Moszkva igyekszik megnehezíteni az európai palamezők feltárását. Nemcsak piaci akciókkal – a Gazprom több országot érintő árcsökkentésével –, hanem azzal is, hogy Lengyelországban, Csehországban és Bulgáriában a környezetvédőket is mozgósítja a kitermelés megakadályozása, és ezzel az orosz energiaexport fenntartása érdekében, miközben az Egyesült Államok a palagáztechnológia átadásával segíti az erőforrásokban gazdag országokat, a hírek szerint még Ukrajnát is.

Akárhogyan is, a Kremlnek előbb-utóbb szembe kell néznie a bevételek drasztikus csökkenésének következményeivel. Az energiahordozók exportjából származó állami bevételek apadása ugyanis politikai átalakulást indíthat el – mondja Tucker, aki szerint a jelenlegi korrupt politikai rendszer nem lesz fenntartható, hiszen a költségvetési hiány megugrása miatt Oroszországban is megindulhat az 1990-ben hamvába holt demokratikus átalakulás, bár az orosz történelem tapasztalataiból kiindulva a nyugati modernizáció sikere meglehetősen kétséges. Kína és Oroszország, a két „ázsiai” modell előtt álló kihívások miatt érdekes igazán a magyar kormányfő etatista-autoriter politikai filozófiája, amellyel az országot éppen a nyugati modellel szembemenve építi át. Innen nézve válik érdekessé közelmúltbeli moszkvai Canossa-járása, nem az „oroszok megint a spájzban vannak” primitív logikája okán.

Orbán Putyinnak mondott szavai csak azt a magányos, tehát értelmetlen libikókázást illusztrálják, amellyel európaiként próbálkozik egy meglehetősen elgazosodott ázsiai játszótéren: „Most azért jöttem el önhöz, hogy megvitassuk, hogyan fogunk élni a válság utáni időszakban. Nyilvánvaló, hogy amikor véget ér a gazdasági-pénzügyi válság, Oroszország e tekintetben sajátos szerepet tölt majd be, és éppen ezért erre az előttünk álló időszakra jó orosz–magyar kapcsolatokat szeretnénk előkészíteni.” Nem a magyar–orosz kapcsolatok bővítésével van baj, hanem azzal a kétséggel, helyesen értelmezi-e a miniszterelnök a geopolitikai változásokat. A kormányfő ugyanis meglehetősen zavarban lehet, amikor szembesül az általa preferált, a Nyugatot temető, etatista-autokrata politikai filozófia, a mintakép „keleti” berendezkedések bizonytalanságaival, miközben rá kell ébrednie:

Magyarország területi nagysága, gazdasági potenciálja, európaisága miatt globális szemmel nézve erőltetett, autoriter orbáni önmagában értelmezhetetlen, súlytalan, politikailag ellenszenves entitás. Csak az európai közösség elkötelezett tagjaként számíthat figyelemre a globális sakkasztalon, amely fölött Moszkva, Peking, Washington és Brüsszel töpreng a következő lépéseken. Birodalmak játszanak itt, amelyeknek érdekük a lehetőség szerint kiszámíthatóvá tett világ. Ezért félreértés olyan orosz érdeket emlegetni, amely egymás ellen akarja kijátszani a tagországokat. Az meg egyenesen komikus, hogy Putyin úgy akarná magát nemzetközi szereplőként felértékeltetni, hogy magyar államkötvények felvásárlásával bevonul Magyarországra.

Ettől még Oroszországot vezérelhetik – ha nem csak azok vezérlik – pragmatikus megfontolások. Ha nem véletlen, hogy Orbán Viktor még Moszkvában jelentette be, hogy a magyar állam a tárolókkal, és ami a legfontosabb, az importtárgyalási joggal együtt megvásárolta az E.ON gázüzletágát, amihez a kormányfő a héten feledendő nemzeti retorikába csomagolva hozzátette még, hogy minden magyarországi gáztárolót államosítani akar, akkor azért megmozdulhattak itt a háttérben nagyobb súlyú érdekek is. Nem Paks, amelynek bővítése, ha nem is megvetendő, de nem is túl ingerlően nagy falat az orosz energiaiparnak. Hanem – ha már a palagáz-forradalmat említettük – talán a makói árok némelyek szerint 1500 milliárd köbméteres gázmezője, amely ugyan néhány szakértő szerint nem hagyományos palagázt rejt, s amely eddig nem tűnt gazdaságosan kitermelhetőnek, de amely az amerikai technológiai ugrásnak köszönhetően vélhetően nem sokáig marad érintetlen.

És amely iránt már érdemes érdeklődni Moszkvából is, s ami mindjárt megmagyarázhatná, mi szüksége van a magyar államnak a gáztároló-kapacitásra. Egy ilyen gazdasági távlat felvázolásával aztán a nemzeti függetlenség jegyében Magyarországon hosszú időre eldőlhetne az autoriter berendezkedés Kínában vitatott, Oroszországban billegő jövője. A kormányfő pedig végre, ha nem is ideológiai, de gazdasági társat kapna a libikókán. Ennyi volna viszonylag röviden a holdújév napjaiban a hírügynökségi jelentésekből kirajzolódó kép. Azzal a megszorítással: persze gyakran előfordult már, hogy jóslataikban az asztrológusok alaposan melléfogtak.

Holdújév