Tízezerre becsülhető azoknak a legkülönbözőbb korú nőknek a száma, akik 1922 és 1996 között az Ír Köztársaság területén található dologházakban megfordultak. Az ENSZ kínzás elleni bizottságának 2011 júniusában nyilvánosságra hozott jelentése indította el azt a vizsgálatot, amelynek eredményét a héten hozták nyilvánosságra Dublinban, majd az ír parlament alsóháza, a Dáil is megtárgyalta.

A másfél évig tartó helyzetfelmérést végző bizottságot Martin McAleese szenátor, a korábbi ír elnök asszony, Mary McAleese férje vezette, aki annak lezárását követően vissza is vonul a felsőházból. Az 1400 oldalas összefoglaló Enda Kenny kormányfő szerint „szívszaggató” olvasmány. A katolikus apácák vezette – és Mária Magdolnáról elnevezett – Magdolna-mosodákba a társadalom kivetettjei kerültek: árvák, elhanyagolt, családon belüli erőszaknak kitett, nevelőszüleik által elutasított lányok, illetve többnyire kevésbé súlyos bűncselekményeket, például kisebb lopásokat elkövetett felnőttek. De ahhoz, hogy a szerencsétlen lányok-asszonyok a dologházakban kössenek ki, elég volt akár jegy nélkül utazniuk a vonaton, mint ahogyan ide jutottak az iskolakerülők vagy akár a tanulmányaikat tizenhatodik évük betöltése előtt félbeszakított fiatalok és törvénytelen gyermekeknek életet adó nők is.

Martin McAleese megállapításaiból egyértelműen kiderült, hogy a lényegében rabokat dolgoztató intézményeket az egyház és az állam szoros összefonódása tette lehetővé. A kutakodásból kiszűrt pozitívumok közé tartozik, hogy nem találtak bizonyítékot a nők fizikai és szexuális bántalmazására. Ez megnyugtató ellentétben áll a négy évvel ezelőtt kirobbant botránnyal, amikor napvilágra került, hogy a katolikus egyház által működtetett írországi intézményekben – árvaházakban és javítóintézetekben – papok és apácák évtizedeken át több ezer fiút és lányt terrorizáltak, testi fenyítésnek tettek ki, szexuálisan zaklattak, megrontottak és megaláztak. Nem találtak bizonyítékot arra, hogy a Magdolna-mosodákba prostituáltakat utaltak volna be, vagy ott gyermekek születtek volna. Az esetek többségében a kényszermunka nem tartott tovább hét hónapnál.

A vizsgálat által felszínre hozott legsúlyosabb negatívum, hogy a dologházakban kikötött nők bizonytalanságban, elszigeteltségben és félelemben éltek. A tapasztalat kitörölhetetlen nyomokat hagyott személyiségükön, és egy életre szóló stigma maradt rajtuk. Szégyenletes módon az állam ugyan anyagilag vonzó szerződéseket kötött a mosodákkal – kórházaknak, szállodáknak, éttermeknek, sőt a fegyveres erőknek dolgoztak –, a dolgozók nem részesültek fizetésben, és az intézmények nem tettek eleget a társadalombiztosítással kapcsolatos előírásoknak sem. A mosodákból megszökött nők ellen a rendőrség körözést indított és visszavitte őket az intézményekbe.

Az Együtt Magdolna Túlélői szervezet dublini sajtóértekezletén bemutattak egy dokumentumot is, amely a mosodai számlázásba enged bepillantást. Az árak ír fontban vannak feltüntetve.

Az ír kormányfő, Kenny egyelőre nem jött jól ki az ügyből. Az ellenzéki Fianna Fáil párt, a média, de legfőképpen a vizsgálat során tanúként meghallgatott áldozatok súlyosan sérelmezték, hogy az állam nyilvánvaló felelőssége ellenére ajkait nem hagyta el a „bocsánatkérés” szó. Parlamenti felszólalásában csak sajnálkozását fejezte ki a „szégyenfolt és a nehéz körülmények” miatt. Ígéretet tett rá, hogy elmélyed a jelentés részleteiben, és két hét múlva megfelelő választ ad majd. Alan Shatter igazságügy-miniszter is csak a rendelkezésre álló információk alapos tanulmányozása után lát lehetőséget arra, hogy a kormány segítséget nyújtson a meghurcolt nőknek.