A ruházati ipar a dél-ázsiai országban olyan gyors ütemben növekszik, hogy a város képtelen felkészülni a szerencsétlenségek elhárítására. Jellemző az állapotokra, hogy Delowar Hussein, a Tazreen gyár tulajdonosa azt nyilatkozta, hogy amikor 2009-ben felhúzott még három emeletet egy régi raktárházra, eszébe sem jutott, hogy külső vészkijáratot, menekülőlépcsőket kellene építeni. A tragédiát ez okozta: az üzemben elektromos hiba miatt tűz ütött ki, a füst elárasztotta a lépcsőket, a zsúfolt üzemben rekedt munkásnők elevenen égtek meg. 2005 óta hétszáz, ruházati ipari dolgozó halt meg munkahelyi balesetekben nemzetközi források szerint.

A tragikus eset után tömegtüntetések voltak, sztrájkot is szerveztek, és a világ legnagyobb cége, az amerikai Wal-Mart áruházlánc pedig közleményt adott ki, amely szerint a Tazreen gyár nem is volt hivatalos szállítója. A világ ugyanis arról értesült, hogy a bangladesi munkásnők a Wal-Mart saját márkás termékein dolgoztak.

Az utóbbi néhány évben Banglades lett a világ egyik fő ruhaipari szállítója. Az ok az emelkedő kínai munkabérekben keresendő. Kínában ugyanis a textiliparban a bérek havi 150-250 dollár körül vannak, Indiában 87 dollár az átlagfizetés, míg a bangladesi munkások csak havi 43 dollárt visznek haza. A minimálbér Bangladesben 18 dollár, és van, aki csak ennyit kap. Az olyan óriáscégek, mint a Wal-Mart és a Sears alvállalkozóikon keresztül átirányították megrendeléseiket Bangladesbe, ahol a helyi tulajdonban lévő üzemek termelése tíz év alatt megháromszorozódott, és most évi 18-20 milliárd dollárra becsült ruházati termékkel árasztják el a világot. A termékek 60 százaléka az EU piacára érkezik, 28 százalékot az USA-ba és Kanadába exportálnak.

Szakszervezeti források szerint egész Ázsiában 100 millió munkás állítja elő a világ ruházati szükségletének 60 százalékát. Ők pedig a bolti árnak csupán három százalékát kapják. Ezenkívül alig kapnak mást: a legtöbb országban nincs nyugdíjrendszer, szociális-egészségügyi ellátás, bármikor önkényesen elbocsáthatják a munkásokat, és a legtöbb országban tilos a szakszervezetek létrehozása.

Bangladesben nem csak a munkakörülmények rettenetesek. A béreket tartósan alacsonyan tartják, s minden megmozdulást eltipornak. A legtöbb munkahelyen tilos szakszervezetet létrehozni, s ahol sikerül, ott sem veszélytelen a szervezők dolga. Többüket is megölték az elmúlt években, és szakszervezeti források tudni vélik, hogy ezekben az akciókban a rendőrség is részt vesz. Az ázsiai ruházati ipari munkások szakszervezeti szövetségének honlapján található a történet, mely szerint egy Dakka környéki cérnagyár vezetői foglyul ejtették az iparági szakszervezet elnökét és főtitkárát, akik bértárgyalásra érkeztek a céghez. Elvették a telefonjukat, bezárták őket, s csak akkor engedték el őket, amikor a szakszervezeti tagok tájékoztatták a helyi sajtót kollégáik eltűnéséről. A cérnagyárban a munkások havi 18,9 dollár bért kaptak, ami az éhenhaláshoz is kevés.

Sok esélyük egyébként nincs a munkásoknak. Az ország 5000 textilüzem-tulajdonosának elképesztő a befolyása a kormányzatra. Kezükben tartják a politikusokat és a média jelentős részét is. A parlamenti képviselők kétharmada tagja valamilyen üzletember-szervezetnek. Legalább harminc gyártulajdonos, vagy közvetlen hozzátartozója maga is parlamenti képviselő. Dr. Iftekharuzzaman, a helyi Transparency International igazgatója szerint a hatalomban lévők és a nagytőkések a legszorosabb koalícióban vannak: a kormány törvénytelennek nyilvánítja a sztrájkokat és gyakran rendőri erővel veri le. „A politika és az üzlet megkülönböztethetetlen, annyira összenőttek.”

Bangladesi textilgyári munkás pihen az otthonául szolgáló kunyhóban egy nyomornegyedben