Hitelbe vett jövő

Politikai szimpátia és meggyőződés

És – feltehetően egy kivétellel – mind Obamára szavaznak. Annak ellenére, hogy pontosan látják, továbbra is milyen nehéz az ország helyzete. – Én valamiféle anomália vagyok. Washingtonban lakom, jó állásom van, megélek és a diákhitelemet is tudom fizetni – mondja a német származású, 27 éves Kassandra, aki az USA Holokauszt Múzeumában dolgozik. Azután érkezett az amerikai fővárosba szerencsét próbálni, hogy elege lett abból, hogy diplomával a kezében egész nap ruhákat hajtogat egy áruházban otthon, Massachusettsben. – A barátaim még mindig hasonló munkakörökben dolgoznak, csak néhányan jutottak valamivel feljebb – mondja a halk szavú, fekete hajú lány.

– Washington egy buborék, itt van sok állás. De a Középnyugaton, ahonnét én jövök, nincs munka. A barátaim olyan állásokban dolgoznak, amelyeknek közük sincs az érdeklődési körükhöz vagy a diplomájukhoz. Kávézókban szolgálnak fel, vagy hamburgert sütnek – mondja a 25 éves, vörös hajú Mackenzie, aki egy politikai kutatóintézetnél dolgozik. Diploma után rövid időre ő is hazatért idahói otthonába, de rájött, hogy gyorsan el kell jönnie onnan, ha jó állást akar.

A 26 éves Catherine, aki diplomáciát tanul, ennél opitimistább. Szerinte az ország, ha lassan is, de kifelé halad a válságból. Ő azért szavaz az elnökre, mert egyetért az egészségbiztosítási reformjával, illetve a nők és a melegek egyenjogúsága felé tett lépéseivel. Azt sem helyeselné, ha diplomáciai lépések helyett fegyverrel próbálná az Egyesült Államok megállítani Irán nukleáris törekvéseit.

Ki hordja el az adóssághegyet? Fotó: REUTERS – Kevin Lamarque

A 25 éves, közpolitikát tanuló Travis már le is adta szavazatát dél-dakotai otthonában. A szőke, szigorú arcú fiatalember is próbál kitérni a válaszadás elől, de később bevallja: azért választotta az elnököt, mert szerinte jobb munkát végezne a következő négy évben, mint Romney tenné. Korábban szimpatikusak voltak számára a republikánusok is, de Dél-Dakotában jelentősen megkurtították az oktatásra fordított forrásokat azért, hogy „mindenféle hülyeséget finanszírozzanak belőle”. Azóta eléggé keserű szájízzel gondolok rájuk – teszi hozzá.

A 29 éves, egy virginiai galériának dolgozó Bonnie pedig korábban politikai aktivista volt. George W. Bush elnökségét ellenezte annyira, hogy megbuktatásáért is hajlandó volt dolgozni. Szimpatikus neki Obama, de azért sem tudna Romney-ra szavazni, mert számára a republikánusok még mindig a Bush-éra pártja.

A titokzatoskodó Andres szerint az ország előtt álló legnagyobb kihívás a hatalmas adósság lefaragása, hogy ne a mai fiataloknak kelljen kifizetnie az előző generációk hiteleit. Ehhez bátor lépésekre lesz szükség, ám szerinte ezt egyik jelölt sem lesz képes megtenni. „De csak kell választani egyet közülük” – sóhajt. Szerinte egyébként még a republikánus alelnökjelölt, Paul Ryan költségcsökkentési terve sem olyan ijesztő, mint azt sokan gondolják. – Egy törvényjavaslat sem megy úgy át, ahogyan beterjesztik. Az is sokat finomodna, mert kompromisszumokra lenne szükség, hogy elfogadják. De végre el kell fogadnunk, hogy nem költhetünk annyit, mint eddig – mondja.

Később felmerül, hogy szívesen szavaznának esetleg egy republikánus jelöltre is, ha „lenne megfelelő induló,” aki pénzügyekben konzervatív, de társadalmi kérdésekben liberális. A lányokat ugyanis a gazdaságnál sokkal jobban foglalkoztatják a szociális és kulturális kérdések.

Kassandra szerint választóvonal előtt áll az ország: november 6-án eldől, hogy előre megy-e Amerika és csatlakozik a modernebb gondolkodású Nyugat-Európához, vagy foglya marad az egyre kisebb, de annál nagyobb befolyással rendelkező konzervatív, vallásos jobboldalnak. Ezzel Catherine is egyetért; őt leginkább a nők jogai aggasztják, attól fél, hogy a fogamzásgátlás és az abortusz lehetőségeit jelentősen szűkítené egy republikánus kormány.

Útban felfelé a szegénynegyedeken át

REUTERS – Jonathan Ernst

Különösen szerencsések – mondják a bárban egy asztalnál ülve mind a hatan. Sikerült a „nagy ugrás”, immár Washingtonban tanulnak vagy dolgoznak, a saját szakmájukban. Ám az idevezető út korántsem volt zökkenőmentes. Többségük három hónapos, fizetetlen gyakornoki munkával a zsebében érkezett a fővárosba néhány éve, miután megelégelte az otthoni gazdasági helyzetet. Pénzük másra nem volt, hát egy diákszállón találtak helyet maguknak.

Emeletes ágyakon laktak, hatan egy szobában, folyamatosan cserélődő, „őrültebbnél is őrültebb” emberek között. És még ezért is havi hatszáz dollárt, közel 130 ezer forintot kellett fizetniük. Ma már szétszéledtek a városban, elég ritkán találkoznak. – Washingtonban mindig nagy a jövés-menés, valaki vagy hamar kiesik és hazamegy, vagy gyorsan halad felfelé a ranglétrán. Munkát találni tehát viszonylag könnyű, csak utána megtartani nem – mondja Mackenzie, akinek a második fizetetlen gyakornoki helyén végül teljes állást ajánlottak. – Nagy a verseny és a stressz, mindenki csak a saját karrierjére koncentrál, és nem érdekli, kit tapos el – mondja kissé keserűen. Hiányzik neki Idaho, a Középnyugat, ahol „az emberek segítenek egymásnak.”

Catherine azért jött a fővárosba, mert külpolitikai területen akart dolgozni, és arra Kaliforniában nem sok lehetősége lenne. Ő is több fizetés nélküli gyakornoki munka után találta meg a helyét. Kassandra is gyakornoki állások sora után kapott munkát. Az azonban eszébe sem jutott, hogy az első végeztével hazamenjen, átmenetileg inkább napi 15 órát dolgozott, hogy meg tudjon élni. – Az életminőségem már attól óriásit javult, hogy nem otthon voltam és azt a lélekölő munkát csináltam a ruhaboltban. Ezért nem voltam hajlandó az első három hónap után hazamenni.

A fiúk elmondásuk szerint valamivel könnyebben vették az akadályokat. – Racionális döntés ide jönni, hiszen itt van munka. És ráadásul itt mindenki ismer mindenkit, kapcsolatokkal nagyon hamar előre lehet jutni – mondja Andres. Szerinte egyébként azoknak, akik nem a nemzetbiztonság vagy a külpolitika területén akarnak dolgozni, egy idő után haza kellene térniük, hogy saját közösségüket szolgálják. Szerinte túl sok tehetséget szív el a főváros.

Az első év nehézségei után tehát mindegyiküknek sikerült megvetnie a lábát Washingtonban. Akik még tanulnak, azoknak is jól fizető gyakornoki helyük van az iskola mellett. Olyannyira jó helyük van, hogy egy kivétellel mind megkérnek, hogy inkább ne írjam le, hol dolgoznak. Baj nem lehet belőle, de „jobb az óvatosság.”

A jól kereső, a külvárosokban lakó washingtoni elit életszínvonalától azonban még messze vannak. Hét közben pedig inkább csomagolnak maguknak ebédet a vacsora maradékából. Lakást a gyorsan emelkedő színvonalú, ám még a szegénység nyomait viselő belső negyedek egyikében tudnak kivenni, ahol olcsó a bérleti díj, és a környék is egyre biztonságosabb, bár éjjel még mindig nem ajánlatos egyedül jönni-menni. De hétköznap esténként egyébként sem járnak el sehová, munka után fáradtan érnek haza, és inkább csak a tévé előtt fújják ki magukat, mielőtt aludni mennének.

A szombat este persze a szórakozásé, de jól meg kell gondolniuk, ilyenkor mennyit költenek. A hozzájuk hasonló, tanult fiatalok beáramlása a korábban nagyon szegény és veszélyes városrészek képét is rohamosan átfesti. A szegényebb negyedekből kiszorulnak a korábban ott lakók. De a hatszázezres város kicsi, egymás mellett élnek itt az új és a régi lakosok. Lopás és rablás a gazdagabb környékeken, a jobb szórakozóhelyek környékén is előfordul. – Olyan társadalmi rétegek, csoportok találkoznak itt hirtelen egymással, akik addig nem érintkeztek egymással. És ebből sok a konfliktus – mondja Kassandra.

Kölcsönre inkább diplomát, mint műtétet

A kampány másik fontos témája, az Obama-féle egészségbiztosítási reform mindegyikük számára könnyebbséget és megnyugvást hozott. – Van egy gyerekkoromból hozott, komoly kezelést igénylő betegségem. Rossz érzés volt, amikor kiderült, hogy felnőtt koromban emiatt lehet, hogy egyetlen biztosító sem fog velem szerződni. A szüleim folyton azt hajtogatták, hogy nagyon jó munkát kell találnom, amelyik fizeti a jó és drága biztosítást, különben bajban leszek – meséli Catherine.

Az új törvény arra kötelezi a biztosítókat, hogy mindenkivel kössenek szerződést. Hatalmas megkönnyebbülés volt ez az egész család számára. Mind egyetértenek abban, hogy nagy biztonságot ad számukra az új szabályozás, és egymás szavába vágva sorolják a szűk családi körben átélt horrortörténeteket. – Édesapám néhány éve felmondta a biztosítását, majd hirtelen komoly műtétre volt szüksége. Bár külön éltek, édesanyám biztosítója kifizette. Igaz, az önrészt még a mai napig törleszti – mondja Kassandra.Mackenzie-nek fogászati problémái vannak, amelyeket a biztosítója nem volt hajlandó fizetni. A számla vége több mint húszezer dollár volt. Van, akinek az ismerősével azért nem szerződött egy biztosító sem, mert gyermekkora óta asztmás, gyógyszerezésre szorul.

– A Obama-törvény nagy kérdése, hogy így hogyan lehet megállítani a költségek növekedését. Olyan ez, mint mikor az ember szíve és esze harcol. A lépés helyes, de az elöregedő társadalom miatt így el fognak szállni a költségek – mondja a konzervatív értékeket valló Andres.

Ám az egészségügyi költségeknél is nagyobb terhet jelent most számukra a főiskolai és egyetemi tandíj. Barack Obama az elmúlt négy évben sokat tett azért, hogy minél több rászoruló diák kaphasson kedvezményes kamatozású állami hitelt, hogy főiskolára mehessen. Négy év alatt hatmillióról tízmillióra emelte a támogatásban részesülők körét, és a pályázati feltételeket is megkönnyítette.

A program olyan népszerű, hogy korábbi állításaival ellentétben az első elnökjelölti vitában már Mitt Romney is azt ígérte, hogy nem nyúl az úgynevezett Pell-ösztöndíjakhoz. A legújabb adatok szerint egy átlagos amerikai diák így is 26 500 dolláros (közel hatmillió forintos) adóssággal lép ki a főiskola kapuján.

– Az én szüleim az átlagnál jobban keresnek, támogatott hitelre nem voltam jogosult, ezért magánhitelt kellett felvennem. A részleteket most ők fizetik, mert megígérték, hogy állják a diplomámat. De lelkiismeret-furdalásom van amiatt, hogy ha nem kellett volna emiatt hitelt felvenniük, most, a hatvanas éveikben már a nyugdíjat élvezhetnék, és nem kellene dolgozniuk – mondja Mackenzie.

Kassandra maga fizeti a tandíjhitel részleteit. – Anyukám 1998-ban szerzett mesterfokozatot, még mindig azt a hitelt fizeti vissza. Így esély sem volt rá, hogy ő fizesse a tandíjamat, de szerencsére én kaptam állami hiteleket. – Mindkét lány szeretne továbbtanulni, mesterszakra menni, ám egyelőre elriasztja őket, hogy ahhoz újabb hiteleket kellene felvenniük. Catherine már elhatározta magát, és épp kölcsönöket keres.

– Tudom, hogy megéri befektetni a tanulásba, és hogy jó állásom lesz utána, de akkor is iszonyúan ijesztő feladat – mondja. A két, már mesterdiplomáján dolgozó fiú most is hidegebb fejjel gondolkodik. –Túlértékeltek ma a diplomák. Több szakképzésre lenne szükség inkább – mondja Travis. Andres is bevallja, nem kevés hitele van. Ám ezt nem bánja. – Miért kellene, hogy minden könnyű legyen ebben az életben? Ez egy befektetés a jövőmbe, és nem is akarnám, hogy bárki más fizesse ki helyettem a hiteleimet.

Ám a lányok szerint ez nem ilyen egyszerű: a többség kevésbé szerencsés, és nem talál munkát, amiből visszafizethetné a kölcsönt. Ha családot, házat, kocsit szeretnének, akkor csak tovább halmozódnak a tartozások. – Az a legrosszabb ebben az egészben, hogy a szüleink és a tanáraink is azt mondták mindig, hogy ha tanulunk és jók a jegyeink, akkor minden jó lesz és a helyére kerül – mondja Kassandra. – És ez most egyáltalán nincs így.

Washington, 2012. október