Közeledik az amerikai örök álom?
Amerikai elnök nem is igazán mondhatna mást. Az ország kivételes képessé geibe, vezető szerepébe vetett hit mélyen gyökerezik az amerikai lélekben. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Obama a fent említett beszéd előtt újságíróknak hoszszú perceken át dicsérte Robert Kagan alig két héttel korábban, a The New Republic magazinban megjelent terjedelmes írását. A tekintélyes Brookings Institution elemzője a cikkben hosszan érvel amellett, hogy Amerika továbbra is a világ első számú hatalma. Az, hogy a Foreign Policy című lap szerint az elnök szinte bekezdésről bekezdésre tudta idézni a cikket, azért volt igazán érdekes, mert Kagan éppenséggel Mitt Romney, a republikánus elnökjelölt külpolitikai tanácsadója.
Természetesen Romney is megszólalt a témában. – Ez egy amerikai évszázad kell, hogy legyen. Egy amerikai évszázadban Amerika a szabad világ vezetője, a szabad világ pedig az egész világot vezeti – mondta Obama kihívója egy januári beszédében. Talán nem érezte volna mindkét politikus olyan fontosnak, hogy Amerika erejét bizonygassa, ha nem folyna már évek óta vita arról, hogy veszít-e jelentőségéből, vezető szerepéből az Egyesült Államok, illetve az egész nyugati világ. Az egyik oldal szélén az Obama és Romney által is dicsért Robert Kagan áll, aki szerint Amerika most van ereje és hatalma csúcsán. A The New Republicban megjelent cikke szerint az Egyesült Államok továbbra is a világ leggazdagabb országa, vezető gazdasági hatalma.
Katonai ereje utolérhetetlen, ráadásul minderre arányaiban keveset költ, a GDP csupán négy százalékát (a nyolcvanas években ez még hét százalék volt). Érvei szerint mindezt más országok, így Kína felemelkedése sem változtatja meg, hiszen ez alapvetően Japán és az Európai Unió világgazdasági súlyát csökkentette, nem Amerikáét (utóbbi változatlanul a világ GDP-jének körülbelül negyedét termeli meg). Az amerikai politikai írásokban sokszor csupán „a többiek” névvel illetett országok erősödése Kagan szerint nem is fontos: Brazília, India, Törökország és Dél-Amerika ugyanis alapvetően szövetségese Amerikának. Egyedül Kína felemelkedését tartja aggasztónak, ám szerinte ez sem nagyobb kihívás, mint a hidegháború volt.
Kagan szerint az sem igaz, hogy Amerikának ma már kisebb a befolyása a világon, mint korábban, ahogy az sem, hogy kevésbé népszerű és már nem tartják a világ más részein követendő példának. EgyenesenKagannak címezi válaszát, és pontról pontra cáfolja mindezt Charles E. Kupchan a The Atlantic című magazinban megjelent írásában. A Georgetown Egyetem nemzetközi tanulmányok tanszékének professzora szerint Amerika valóban vezette a világot az utóbbi évtizedekben, de nem egyedül, hanem szövetségesei nek élén. Ez azt jelenti, hogy Európa és Japán gazdasági szerepének visszaszorulása rá is hatással van. Szerinte az sem egyértelmű, hogy a gazdagodó „többiek” szó nélkül beállnak majd Amerika mögé, és elképzelhetetlennek tartja, hogy ne akarnák később politikai hatalomra váltani gazdasági erejüket.
Kupchan szerint elkerülhetetlen, hogy a világon a hatalom eloszlása radikálisan megváltozik. A „többiek” felemelkedését ennél is sokkal fontosabbnak tartja Fareed Zakaria, aki szerint fel kell készülni egy „posztamerikai” világra. Az ismert indiai-amerika újságíró, külpolitikai kommentátor könyve szerint az a tény, hogy egyre több állam erősödik meg, átrendezi a világ hatalmi viszonyait és erre az Egyesült Államoknak is reagálnia kell. Zakaria három nagy korszakot különböztet meg: az első a nyugati világ felemelkedése, amely a XV. században kezdődött. A második szakasz az Egyesült Államoknak a XIX. század végén kezdődött megerősödésével indult. Szerinte az USA dominanciája az elmúlt húsz évben ért a csúcsára, a hidegháború végével már rivális nélkül uralta az egész világot. Ám ennek mára vége, most alakul a posztamerikai korszak.
Az Egyesült Államok politikai és katonai hatalma továbbra is elsődleges marad, ám ipari, pénzügyi, szociális és kulturális értelemben megszűnik az amerikai egyeduralom. A legfontosabb változás, hogy a világot ezentúl több helyről, több nép irányítja majd. Amerika különlegességét és egyediségét Zakaria sem kérdőjelezi meg egyébként: szerinte a „többiek” felemelkedését épp az Egyesült Államok által biztosított és vezetett gazdasági fejlődés, jólét tette lehetővé. Mint azt az amerikai közrádiónak, az NPR-nek elmondta: az országgal magával nincs nagy gond, hiszen a vezető nagyvállalatok, a vállalkozókedv, a jó oktatási rendszer, a dinamikus társadalom, a fejlett ipar továbbra is az USA mellett szól. Egyetlen nagy problémát lát: hogy az egyre bénultabb politikai rendszer képtelen megbirkózni a költségvetési hiánnyal.
Pedig épp a belső kihívások, többek közt a hatalmas deficit az, ami más szakértők szerint az ország hanyatlásához fog vezetni. Thomas L. Friedman, a háromszoros Pulitzer-díjas kommentátor, a The New York Times újságírója és Michael Mandelbaum a Foreign Policy magazinban tavaly novemberben megjelent cikkükben leírják: az Egyesült Államok oktatási rendszere nem tudja felkészíteni a fiatal munkavállalókat a globalizált világ kihívásaira és az információs robbanásra. Nincs meg a politikai akarat a szövetségi, állami és helyi kormányzati szinteken felhalmozott adósság kezelésére, és az ország nem tett lépéseket afelé, hogy csökkentse energiafüggőségét a szénhidrogénektől.
Friedman és Mandelbaum hangsúlyozzák: optimisták, szerintük van rá esély, hogy az ország megbirkózik a fenti kihívásokkal. Persze szerintük ezt nem a megosztott és cselekvésre képtelen politikai elit fogja véghezvinni, hanem az amerikai nép. Az ország kultúrája ugyanis továbbra is támogatja az innovációt, az egyéni kezdeményezéseket, a kockázatvállalást. A gazdaság rugalmas, az amerikai üzleti kultúra és jogi környezet pedig továbbra is a siker legjobb receptje. A legsötétebb képet a brit történész, a jelenleg aHarvardon tanító Niall Ferguson festi. Szerinte a nagyhatalmak nem hosszú folyamatok következtében, lassan hanyatlanak, hanem hirtelen omlanak össze.
Szerinte ez történt többek között a római vagy a brit birodalommal is, de a leglátványosabban a Szovjetunióval. Ferguson elmélete szerint a nagyhatalmak (legyenek azok demokráciák vagy diktatúrák), komplex rendszerek, amelyek folyamatosan változnak, alkalmazkodnak a környezetükhöz. Nem stabilak, mint az egyiptomi piramisok, hanem inkább olyanok, mint egy termeszvár. Évszázadokon át tűnhetnek erősnek, majd egyetlen apró változás, amely először nem is tűnik komolynak, felborítja kényes egyensúlyt. A Foreign Affairs magazinban 2010-ben megjelent cikkének címe is az: Birodalmak a káosz szélén. Ferguson szerint a hirtelen bukásnak legtöbbször valamilyen pénzügyi válság az oka.
Emiatt véli úgy, hogy ha nem történik radikális változás az Egyesült Államok költségvetésében, akkor az ország elbukik. A demográfiai trendek, az elöregedő társadalom ugyanis olyan terhet ró az államra, amely hamarosan nem lesz fenntartható. Ha semmi sem változik, akkor az amerikai állam egyszerűen belefullad az egészségügyi és a nyugdíjkiadásokba. Ám mivel a világ továbbra is úgy gondolja, hogy az USA valahogy megoldja a gondjait, és ezért hajlandó neki hitelezni, a politikusokon nincs elegendő nyomás, hogy rendbe tegyék a költségvetést, azaz adót emeljenek vagy csökkentsék a kiadásokat.
Kérdés, hogy ez meddig lesz elég: Fergusonnak egy Ausztráliában elmondott, az interneten elérhető beszédében idézett adatok szerint 2050-re az adóbevételek 85 százaléka az államadósság kamataira fog elmenni. Ferguson szerint pedig egyértelmű: ha a bevétel már a kamatok fizetésére sem elég egy országban, akkor ott a játék vége, azaz game over.
