Észak dél ellen
A politikai feszültségeket még maguk a londoni olimpiai szervezők sem tudták figyelmen kívül hagyni, nem véletlenül költöztették az izraeli csapatot az olimpiai falu egyik, az iránit meg a másik végébe. Nyilvánvaló politikai okok játszottak közre abban is, hogy a brit és az argentin sportolók szálláshelye messze kerüljön egymástól, nehogy a bárban próbálják rendezni a Falkland-szigetek miatt fellángolt viszályt.
De a LOCOG (az olimpiai szervezőbizottság) még a legutóbbi idők politikai fejleményeit sem téveszthette szem elől. Figyelnie kellett arra is, hogy a görögök újabban tüzet fújnak a németekre abban a meggyőződésben, hogy a megroppant görög gazdaságot az EU-ban nagy befolyással rendelkező Németország kényszeríti erőn felüli megszorításokra. Aligha véletlen tehát, hogy e két nemzet fiait és lányait sem költöztette egy épületbe a figyelmes LOCOG.
Arthur Schopenhauer valamikor a XIX. század közepén írta le gyakran idézett bonmot-ját: „Minden nemzet gúnyolódik a másikon, és mindegyiknek igaza van.” Ez a megállapítás ma túl könnyednek tűnik. A nemzeti karakterének ellenpéldájaként emlegetett Mario Monti olasz miniszterelnök igen markáns véleményt fogalmazott meg a közelmúltban a Der Spiegel című hírmagazinnak adott interjújában.
A rendszerint higgadt és visszafogott közgazdászprofesszor ezúttal vészharangot kongatott, és kijelentette: a válság miatt felszínre törtek a nacionalista érzelmek, amelyeket feltétlenül meg kell fékezni ahhoz, hogy az EU képes legyen egyben maradni. Monti „lelki törésre” figyelmeztette Európát, és azt fejtegette, hogy frontvonal húzódik észak és dél között, s a kontinenst a front két oldalán kölcsönösen létező előítéletek feszítik ketté.
Hogy az észak-dél ellentét milyen riasztó formában létezik, arra egy másik olasz példát említenénk. A tavaly novemberben megbukott konzervatív miniszterelnök, Silvio Berlusconi családi tulajdonában lévő Il Giornale című lap egyik közelmúltbeli száma Angela Merkel német kancellár fotójával és a Quattro Reich (Negyedik Birodalom) címmel jelent meg. Az efféle náci párhuzam az EU köldökzsinórján tengődő Athénban hovatovább mindennapossá vált, a görög sajtó Merkelt rendszerint Hitlerként ábrázolja. Az euróövezet válságkezelése kapcsán egyre nyilvánvalóbbak a pénzügyi szolidaritás korlátai, és egyre szembeötlőbbek a tagországok közötti kulturális különbségek – nem is beszélve az eddig többnyire rejtve maradt történelmi sérelmekről –, amelyek fájdalmasan akadályozzák az EU válságkezelését.
Mint Bartha Attila, az MTA Politikatudományi Intézetének kutatója állítja: az elmúlt évtizedekben a tagállamok közötti fejlettségi különbségek makacsul fennmaradtak, és a mediterrán vagy az északi államok gazdasági szereplőinek viselkedési mintái sem változtak igazán. Ilyen különbségek mellett csak a közös politikai identitástudat működtetheti a szolidaritást. A közös európai identitás azonban sokakban ma is kétséges, sőt a válság óta még inkább az. Márpedig ennek hiányában az országok közötti szolidaritási hajlandóság is csekély marad. A válságok talán leghatékonyabb stabilizációs csatornája, a munkaerőmobilitás ma is rendkívül gyengén működik a krízis által leginkább sújtott déli régióban, ahol a nyelvi-kulturális kötöttségek sokkal erősebbek, mint azt sokan korábban feltételezték.
Azt tapasztalni, hogy a periféria országaiból nem a kedvező munkaerő-piaci kilátásokkal kecsegtető, térben és időben könnyebben elérhető Németországba vagy az övezet északi államaiba, hanem sokkal inkább az azonos nyelvi közösséghez tartozó tengerentúli országok munkaerőpiacai felé mozdulnak a dél-európai munkavállalók. Geopolitikai szakértők egyre aggasztóbbnak tartják – s az uniós álom szétesésének jeleként értelmezik – az európai nacionalizmus felerősödését, a jórészt történelmi sérelmek által tüzelt nemzetállami perlekedést. A helyzet annál is súlyosabb, mivel Oroszország megerősödésével Európa újból ütközőzónává válhat: sem Washingtonnak, sem Moszkvának nem igazán érdeke, hogy Európa mint a nemzetállamok szövetsége önálló globális hatalmi tényezővé váljon.
Ha Európa ki akar kerülni a másodrendű hatalom szerepköréből, akkor – nyilvánvalóan francia és német vezetéssel – ki kell törnie ebből az ütközőzónából, úrrá kell lennie az uniót gyengítő káoszon, s a szövetséges tagállamoknak erőiket egyesíteni s nem szétaprózni kellene. És persze ideje lenne felhagyni egymás sértegetésével, a nácizmussal történő riogatással, a nemzetállamiság gondolatának dédelgetésével, mert ez óhatatlanul a feszültségek kiéleződéséhez vezet. A „lelki törés”, ahogyan Monti mondta, már-már bekövetkezett. Jó lenne elkerülni, hogy ez politikai törésbe torkolljon.
