Jó-e nekünk, ha Szerbia tagja lesz az uniónak? Erre a kérdésre is lehet nemmel válaszolni. Tudom előre, milyen szövegek fröccsennek elő. Például a szerbek magyarellenességéről, az 1944–45-ös vajdasági vérengzésekről, s egyáltalában az együttélés és a nemzeti alá- és fölérendelés sérelmeiről.

Mivel magyarok és délszlávok legalább ezer éve vannak szomszédsági és együttélési kapcsolatban, az érveknek és ellenérveknek egész könyvtára van. Nincs ideális szomszédság, nincs tökéletes nemzetiségi együttélés Európában. De azt sem lenne képes bárki bizonyítani, hogy ezer éve egymás mellett élő két nép között csak az ellenségesség létezhetne.

Túl kellene lépni ezeken az ügyeken, kicsinyességeken és múltba révedésen. Így ugyanis semmit nem lehet „elintézni”. Szerbiában is igen erős a „történelempolitika”. Jó példa volt erre a törvény, amely kizárta volna a kárpótlásból azokat, akiknek családtagjai a „megszálló erők” katonái voltak. Nyilvánvaló, hogy leginkább bácskai, bánsági magyarokat sújtott volna. A magyar kormány határozott fellépésével megakadályozta az igazságtalanság becikkelyezését, fellépett a történelempolitikai általánosítás ellen. Meg lehetett oldani.

Elemi érdekünk, hogy szomszédaink uniós tagállamok legyenek. A határok minden értelemben való átjárhatósága, a közös normák és politikai civilizáció érvényesülése gazdasági és kulturális fennmaradásunk egyik záloga. És a vajdasági magyarok is az unión belül találhatják meg a legegyszerűbb utat az anyanemzethez. Azt már látjuk, hogy a Schengen-zóna önmagában nem mosta el a határokat, de az életünket mindenképpen kényelmesebbé tette. A délszláv háborúk, a Milosevics-rezsim évei alatt tapasztaltuk azt is, hogy egy nacionalizmusba zárkózó rendszer miféle veszélyt jelent a szomszédaira.

Épp a jelenlegi magyar esetek bizonyítják, hogy az unió fellép normái védelmében. Így tenne Szerbiában is. Kicsit bizarr történet, hogy a szerb tagjelöltséget épp a románok hátráltatták, a vlachnak (oláh) nevezett kisebbség védelmében. Román iskolát, román ortodox papokat és garanciákat követeltek nekik. Jó történet ez, még ha a bukaresti kisebbségvédelmi felismerés feltehetően valamilyen alku (Schengen-zóna?) eszköze is. Helyes, hogy a magyar kormány ilyen trükkökkel nem él.

A bonyolult nemzetiségi, vallási szövedékű Délvidéken, a történelem által zilált Szerbiában ennek csak rossz visszhangja lehet. Magyarországnak szövetségesekre van szüksége a térségben: jó üzleti partnerekre, rendőri együttműködésre, hogy határainktól messze megállítsák a drogszállítmányokat, és elvágják az emberkereskedelem útvonalát. A szerb tagjelöltségnek egyik alapfeltétele volt, hogy Belgrád találjon valamilyen formulát az együttélésre a koszovói kormányzattal.

Borisz Tadics elnök csapata, ha fogvicsorgatva is, de előrelépett ebben a számukra tragikus nemzeti ügyben. Még nincs megoldás, de Európához közelebb jutottak.