Change, azaz változás – ezzel a jelszóval nyerte meg az elnökválasztást 2008-ban Barack Obama. Elnöksége sok tekintetben változást hozott az ország életében, ám a külpolitikában, a világhoz való viszonyban talán kevesebbet, mint azt sokan remélték. Amerika nagy, egyik napról a másikra az ellenkező irányba nem kormányozható, ezért 2012-ben sem várható hatalmas változás abban, milyen szerepet tölt be az USA a világban. Legfeljebb a hangsúlyok és a retorika változnak, ha republikánus költözik a Fehér Házba. Obama hiába rendelte el első intézkedéseként például a guantánamói fogolytábor bezárását, az a mai napig működik, nem sikerült ugyanis egyezségre jutni arról, hová kerüljenek onnan a fogvatartottak. Afganisztánból és Irakból sem lehetett egyik napról a másikra visszavonulni, meg kellett vívnia az elődjétől örökölt háborúkat. A hangsúlyok azonban megváltoztak: Obama realistának vallja magát a külpolitikában, aki ideológiai és morális indokok helyett az ország érdekei és a helyzet racionális értékelése alapján cselekszik. Igaz, a New Yorkerben néhány hónapja megjelent, az elnök külpolitikai fejlődését bemutató írás szerint ez változott időközben, kialakulóban van egy „Obama-doktrína”, amelynek első jele a Kadhafi-rezsim elleni líbiai nemzetközi akcióban mutatkozott meg. A szerző egy fehér házi tanácsadóra hivatkozva ezt úgy fogalmazza meg: a háttérből vezetni, azaz másokkal karöltve, alapvetően vezető szerepet vállalva (a munka oroszlánrészét az amerikaiak végezték el Líbia légterében), ám nem az előtérbe furakodva.

Obama újraválasztása esetén ennek az „egyensúlyozó” politikának a folytatása várható: morális alapon nem indít „demokráciaexportot”, ám ha az országa érdekei úgy kívánják, egy nemzetközi koalícióban hajlandó hangsúlyos szerepet vállalni. „Ez egy másfajta vezetés, mint amiről Amerika ismert, mert azon a két ki nem mondott gondolaton alapul, hogy egyrészt Amerika relatív hatalma csökken, miközben olyan riválisok, mint Kína, felemelkednek, másrészt azon, hogy az USA-t a világ sok részén bírálják. Érdekeink védelme és eszményeink terjesztése ezért nemcsak haderőt, hanem diszkréciót és szerénységet is igényel” – írja Ryan Lizza terjedelmes elemzésében.

De mi történne, ha valamelyik republikánus jelölt legyőzné Obamát? Nos, ha eddigi megszólalásaikból külpolitikai irányultságuk nem is vezethető le egyértelműen, egyvalami biztos: a „háttérből vezetés” nem az ő stílusuk. A külpolitikai témákban folytatott két tévévitájuk után csak azt tudni, hogy egyetértenek: Amerika kivételes, Obama pedig a „háttérből vezetéssel” az ország nagyságát és önbizalmát rombolja, mert azt mutatja, Amerika csak egy a többi ország közül.

Ezenkívül azonban kevés köztük a közös pont: a sajtó is leginkább arra koncentrált, hogy melyik elnökjelölt-aspiráns mekkora hibát vétett, és milyen butaságot mondott a kamerák előtt. Az elemzések szerint nemcsak a jelöltek, hanem az egész republikánus párt egyre megosztottabb külpolitikai kérdésekben.

Michele Bachmann minnesotai képviselőnő szerint például a kínzás hatékony és helyes eszköz információszerzésre, míg a texasi Ron Paul kongresszusi képviselő szerint ez erkölcstelen és nem is hatékony. Mitt Romney volt massachussettsi kormányzó, Rick Perry texasi kormányzó és Rick Santorum volt kormányzó „héjaként” erősebb jelenlétet tartana szükségesnek Afganisztánban, míg Ron Paul és Jon Huntsman szerint csökkenteni kell az amerikai jelenlétet, mert az ott befektetett pénz és energia nem térül meg. Egy kérdésben látszanak egyetérteni: kritizálták Obamát, amiért szerintük nem támogatja elég határozottan Izraelt.

Az azonban bebizonyosodott: Huntsman kivételével, aki nagykövet volt Kínában, külpolitikai téren jelenleg egyik jelölt sem ér Obama nyomába. Ám elnökként hamar találnának néhány tapasztalt tanácsadót, így előbb-utóbb ők is felkészülten állnának az Amerika előtt tornyosuló feladatok, a Kína, Pakisztán/Afganisztán, az euróválság, Oroszország, illetve az arab tavasz okozta kihívások elé.

Barack Obama