1991. augusztus 24.: a puccskísérlet vége. Jelcin, az orosz elnök pár hónapra még visszaadja a hatalmat Mihail Gorbacsovnak, a Szovjetunió utolsó elnökének

MTI - Cseke Csilla

- Milyen személyes emlékei vannak az 1991 decemberéről, amikor megszűnt létezni a korábban rettegett kommunista világbirodalom?

- Éppen Moszkvában, egy nagyszabású konferencián vettem részt, amikor megtörtént a jogi aktus. Azaz 1991. december 7-8.-án, Belavezsszkaja Puscsában a három szláv szovjet tagköztársaság, Oroszország, Ukrajna, Fehéroroszország vezetői aláírták a Szovjetunió felbomlásáról szóló dokumentumot – kezdte a beszélgetést Sz. Bíró Zoltán. A konferenciára Mihail Gorbacsov és Borisz Jelcin is hivatalos volt, akik persze – tekintettel a helyzetre – nem jöttek el, de eljött Alekszandr Ruckoj, Jelcin alelnöke, aki azzal kezdte, hogy ő személyesen a rádióból értesült a Szovjetunió felbomlásáról. Azt hiszem, ez önmagáért beszél.

- Sokan azt mondják, hogy már az augusztusi puccs is megpecsételte a Szovjetunió sorsát. Van-e a felbomlásnak „morális dátuma”?

- Igen, sőt, kettő is van. A Gorbacsov elleni augusztus 18-21.-i puccs szerintem azért szakaszhatár, mert a hatalmat gyakorolni akaró Rendkívüli Állami Bizottság dokumentumaiban egyetlen alkalommal sem hivatkoztak a szocialista rendszer megőrzésére és nem használták sem a „kommunista”, sem a „szocialista” jelzőt. Fellépésüket végig a szovjet államkeret megvédésével indokolták. A szovjet elit puccsot megkísérlő része ezzel is kifejezte, a szocializmus - mint társadalmi rendszer - számukra megszűnt létezni. A másik időpont december 25-e, Gorbacsov emlékezetes tévébeszédében ekkor tette le az első számú vezetői posztot. S ezen a napon vonták le a Kremlről a szovjet zászlót és húzták fel az önálló Oroszország lobogóját.

- Tegyünk egy kis időutazást. Mikor kezdődött el a Szovjetunió szétesése? Egyesek szerint Leonyid Brezsnyev SZKP-főtitkár uralkodásának végével, mások úgy látják Gorbacsov és a peresztrojka 1985-ös megjelenésével.

- Szerintem a széthullási folyamat az 1970-es évek közepén, a szovjet gazdaság teljesítményében bekövetkezett fordulóponttal indult el. A hivatalos adatok ekkor azt mutatták ki, hogy a szovjet gazdasági növekedés dinamikája lelassult – annak ellenére, hogy a kőolajár-robbanás következtében a Szovjetunió nagyon jelentős extra-bevételekre tett szert. Az adatokat látva a legfelső vezetés azzal bízta meg Vlagyimir Kirillin miniszterelnök-helyettest, hogy adjon hiteles képet a szovjet gazdaság állapotáról, s tegyen megoldási javaslatokat. A nagyon kritikus, komoly strukturális változásokat sürgető anyagot azonban a Politikai Bizottság levette a napirendről, Kirillint pedig nyugdíjazták. Az eset jól mutatja: az elöregedő rendszerben még ott volt a képesség, hogy többé-kevésbé pontosan leírja a tényleges helyzetet és megfogalmazza a szükséges változtatásokat, de a megvalósításukhoz nélkülözhetetlen politikai akarat már nem volt meg. Persze a Kirillin-terv megvalósulása is csak elodázta volna bajokat. Számos kényszer terelte az eseményeket a Szovjetunió felbomlása, a szovjet típusú társadalmi berendezkedés megszűnése felé.

- Mik voltak ezek a kényszerek? A közvélekedés azt tartja, hogy a Ronald Reagan féle csillagháború kényszerítette gazdaságilag is térdre a Szovjetuniót.

- A fegyverkezési verseny kétség kívül fontos, de nem egyedüli ok. Az 1970-es évek közepére - vagyis még jóval a Reagan-korszak előtt - a szovjet gazdaság önmagához képest is lassúbb növekedést mutatott és kezdett leszakadni a nyugati államok gazdasági teljesítménye mögött. Ez azért is érdekes fejlemény, mert a Szovjetunió éppen az 1970-es évek derekán kerül a legközelebb az amerikai gazdaság erejéhez. A hetvenes évek második felétől azonban olyan terhek szakadtak a Szovjetunióra, amibe belerokkant. Ilyen volt az afganisztáni beavatkozás, majd a lengyelországi helyzet kezelése. Maga Jurij Andropov SZKP-főtitkár mondta egy PB-ülésen, hogy „kimerült az intervenciós kvóta”. Miután Lengyelországban nem lehet katonai úton beavatkozni, nem maradt más, mint jelentős pénzügyi segéllyel stabilizálni a Jaruzelski-rezsimet. Tetemes pluszköltséget jelent a csernobili atomerőmű-katasztrófa következményeinek felszámolása is.

Sz. Bíró Zoltán
Népszabadság - Móricz Simon - S akkor jön a végső tőrdöfés, a kőolajár drasztikus zuhanása 1985-1986 fordulóján.

- Pontosan, ekkor a kőolaj ára fél év leforgása alatt a hordónkénti harminc dollárról 10-12 dollárra zuhant. A frissen hatalomra került Gorbacsov reformpolitikája ezzel meg is pecsételődött, mert eltűntek a „nemes célok” megvalósításhoz szükséges anyagi források. Ráadásul a gorbacsovi politika már nagyon korán felébresztette a remények és az igények „forradalmát”. Gorbacsov és környezete ugyanis világosan látta: a szocializmus gazdaságilag nem elég hatékony és – önképével szemben – nem elég humánus. Ezen a helyzeten változtatni akartak, de azzal, hogy hozzányúltak a tervutasításos rendszer abroncsához, teret adtak a személyes kezdeményezésnek és a versenynek, az egyik legfontosabb összetartó elemet kezdték ki. A másik, a rendszer lebomlásához hozzájáruló fontos tényező a Szovjetunió Kommunista Pártja vezető szerepének fokozatos háttérbe tolása volt. Gorbacsov1988-tól a párt helyett mindinkább a szovjetekre, az államhatalom intézményeire kezdte áthelyezni a hatalom súlypontját, vagyis az SZKP-adta kötőelem is kezdett kiperegni a rendszerből.
Hadd utaljak még egy kényszerűségre. A Szovjetunió az 1960-as évektől éles konfliktusba került Kínával. Moszkva az 1970-es években építette ki azt a katonai infrastruktúrát a Távol-Keleten, ami csaknem egyenértékű volt a kelet-európaival. A két olajárrobbanásból származó pótlólagos bevételeket jelentős részben elszívta e katonai infrastruktúra kiépítése és fenntartása. Ráadásul a szovjet mezőgazdaság továbbra is képtelennek bizonyult az ország alapvető élelmiszerekkel történő ellátására, folyamatosan jelentős gabonaimportra szorult. Akadtak évek, amikor szükségletének 40 százalékát volt kénytelen külső piacokról beszerezni.

- Ezek szerint a Szovjetunió menthetetlen volt.

Ha fenn is maradt volna a Szovjetunió, akkor szembetalálta volna magát az 1990-es évek kommunikációs forradalmának kihívásaival és azokat már aligha tudta volna kezelni. A szovjet rendszer ugyan zárt világ volt, de másképp, mint a kínai, épp ezért erősen kérdéses, hogy a tiltás és a represszió eszközeivel meg tudott volna-e birkózni eme új kihívással.

- Hogyan reagált a szovjet társadalom a bomlási folyamatra?

- Gorbacsovot az első években gyarapodó rokonszenv kísérte, bár nagyon szerencsétlen módon belekezdett egy alkoholizmus elleni kampányba, ami – valljuk be – az orosz közegben nem keltett általános elragadtatást, sőt a büdzsén is nagy lyukat ütött. A fiatal főtitkár személyében ugyanakkor egy olyan új típusú vezető jelent meg, aki szóba állt az utca emberével. Bár e „rögtönzött beszélgetéseket” újrahallgatva megállapítható, hogy többnyire nem a kérdésekre válaszolt, hanem szabályos kiselőadásokat tartott, de ez mégis sokkal emberibb volt, mint az őt megelőző agg pártvezetők hosszú és unalmas tirádái. Az értelmiségi körökön túl is sokaknak imponált, hogy papír nélkül tudott érdekesen beszélni.

A peresztrojkával és a gyorsítással (uszkárényije) felébresztettek számos fogyasztói vágyat is. Nagyon gyorsan meghirdették a Lakás 2000 programot, amely azt célozta, hogy az ezredfordulóra minden családnak legyen önálló lakása. Erről aztán gyorsan kiderült, hogy nincs rá pénz, ahogy az egészségügy, a szociális ellátások javítására sem. A teljesületlen vágyak egy idő után csalódást keltettek és e csalódások Gorbacsov ellen fordultak, különösen, hogy 1989-től egyre átfogóbb áruhiány alakult ki még a nagyvárosokban is. Ez a késői Brezsnyev-korszakhoz képest teljesen új jelenség volt. A gorbacsovi időszak végén gyakran már se cukrot, se szappant, se teát nem lehetett kapni, a boltok pedig teljesen kiürültek. Ekkor bukkantak fel a tüntetéseken olyan keserű jelszavak, hogy „részt vennék a peresztrojkában, ha lenne zoknim”.

A közélet pezsgése viszont nem csillapodott. Az emberek elkezdték nézni, gyakran hajnalba nyúlóan a népképviselők kongresszusát, a lapok és folyóiratok példányszáma pedig elképesztően megugrott. Az Argumenti i Fakti című hetilap például – amelyben olvasói kérdésekre szakemberek válaszoltak – 27 millió (!) példányban jelent meg népszerűségének csúcsán. Megkezdődött a kiretusált történelem helyreállítása, többek között olyan korábban tiltott szerzők műveinek közreadásával, mint Szolzsenyicin és Gyenyikin. Az ő „visszatérésük” is hozzájárult e közéleti reneszánszhoz, a lehazudott történelem visszavételéhez.

- Mennyire lepte meg a bomlási folyamat a Nyugatot?

Ameddig csak lehetett, a Nyugat és az Egyesült Államok Gorbacsovra tett, merthogy megbízható partnernek találta a stratégiai stabilitás fenntartásában. Gorbacsov a kezdetektől érdekelt volt a leszerelésben. Egyik legkomolyabb sikerét ezen a téren 1991. július végén, mindössze két héttel az ellene irányuló puccskísérlet előtt érte el, amikor Moszkvában az idősebb George W. Bush amerikai elnökkel aláírta a Start-1 megállapodást. Azt a szerződést, ami már nem felső határokat szabott a nukleáris képességeknek, hanem a meglévő atomarzenált kezdte lebontani. Gorbacsov fontos partner volt Kelet-Közép-Európa elengedése, a német újraegyesítés szempontjából is. Az idősebb Bush és környezete, elsősorban Brent Scowcroft nemzetbiztonsági főtanácsadó az utolsó pillanatokig arra próbálta rávenni az ukránokat, hogy ne nagyon forszírozzák a kiválást. Az amerikaiak számára ugyanis az volt a legfontosabb, hogy a világ stratégiai atomfegyver-arzenáljának durván felét birtokló Szovjetunió hadászati eszközei megbízható ellenőrzés alatt maradjanak. Washington mindent megtett azért, hogy a szovjet felbomlás nyomán atomfegyverekhez jutó három új állam – Ukrajna, Fehéroroszország és Kazahsztán – lemondjon atomhatalmi státuszáról, az eszközöket pedig átszállítsák Oroszországba.

- Pénzt azonban nem adtak Gorbacsovnak.

- Egyetlen centet sem invesztáltak már bele. Ez Gorbacsov számára a G7-es csoport 1991 júniusi londoni ülésén vált világossá. Ez volt az a találkozó, amikor első számú moszkvai vezető először kapott meghívást a világ legfejlettebb országait tömörítő csúcsértekezletre. Gorbacsov alaposan felkészülve, óriási várakozásokkal ment Londonba, ahol azonban csak jó tanácsokat kapott.

Az utca tiltakozik a puccskísérlet ellen
MTI/EPA - Ebből sem értette meg, hogy a játszmának tulajdonképpen vége.

- Gorbacsov az utolsó pillanatig hitt mind a szocialista rendszer, mind a szovjet államkeret megújíthatóságában. Mindvégig a szocialista paradigma keretei között gondolkodott. Arra készült, hogy az új szövetségi szerződéssel számos hatalmi jogosítványt átad a perifériáknak, a Szovjetuniót alkotó tagköztársaságoknak. Az 1991. augusztusi puccskísérlet épp ezt a hatalmi átrendeződést akarta megakadályozni.

- Magyar és kelet-közép-európai szemmel nézve mi a legfontosabb a szovjet felbomlásban?

- A hála – mint az közismert – nem politikai fogalom, de szerintem a köztes Európának van oka elismeréssel gondolnia Gorbacsov tevékenységére. Arra, hogy a térséget vértelenül elengedte, kivonta a kolóniákkal együtt közel egymillió fős szovjet haderőt. Sokkal rosszabb forgatókönyvek is bekövetkezhettek volna. 

- Gorbacsov Nyugaton ma is sztár, hazájában a többség viszont „elátkozza”. Közben érezhető az orosz társadalomban egyfajta szovjet nosztalgia is.

- A nosztalgia szerintem összekapcsolódik egy évtizedeken át természetesnek tekintett élethelyzet hiányával. A december eleji duma-választásokon szerzett húsz százalék körüli kommunista szavazat is azt mutatja, egy jelentékeny réteg a szovjet világot a mainál jobbnak és méltányosabbnak tekinti. Ebben benne van az is, hogy az orosz társadalom egy része a szovjet világra nem kívülről rákényszerített rendszerként, hanem saját teljesítményként tekint. S még úgyis elfogadja a mostani kommunista pártot, hogy az nem nézett szembe a múltjával, nem tagadta meg a sztálini korszak bűneit, sőt, arra büszkén tekint, miközben nyíltan nacionalista nézeteket vall. Felnőnek viszont azok a nemzedékek, amelyek számára nagyon keveset jelent a Szovjetunió. Politikailag most lép színre az a generáció, amely nem éri be azzal, hogy a legfontosabb és egyben legértékesebb politikai portéka a stabilitás. A késői peresztrojka és a jelcini évek káosza után sokakat érthető módon elvarázsolt Putyin stabilitást teremtő teljesítménye, de ez ma már e generáció számára kevés, a szovjet múlt pedig legfeljebb egzotikus csecsebecse.

- Mit fognak írni a 20-30 év múlva a történelemkönyvek a Szovjetunióról?

- A kép már ma is elég vegyes. A szovjet modernizációnak vannak olyan teljesítményei, amelyeket a terror és az óriási áldozatok dacára sem lehet kihúzni a történelemkönyvekből. Az erőforrások kíméletlen kiszipolyozása mellett mégiscsak kialakult egy modern társadalom, amelyben tömegek tanultak meg írni-olvasni, ahol mindenkire kiterjedő közegészségügyi rendszer épült ki, amely biztosította – többek között – az általános vakcinációt, vagyis az egymást követő nemzedékek védőoltásokkal való ellátását. Minden ellentmondásával együtt figyelemre méltó módon alakult át a nők társadalmi szerepvállalása is. Kiváltképp jól látszik ez, ha a volt szovjet közép-ázsiai tagköztársaságokat Pakisztánnal vagy Iránnal vetjük össze. És persze kiépült egy nem lebecsülendő ipari kapacitás is, ami képessé tette az országot arra, hogy évtizedeken át mégis csak állja a hidegháborús korszak fegyverkezési versenyét. Szerepelni fog, hogy Jurij Gagarin volt az első ember az űrben, s az is, hogy Csernobil bizonyult a múlt század legsúlyosabb európai környezeti katasztrófájának. Természetesen évtizedek múlva is hosszan és elborzadva fognak beszélni az1930-as években kialakult politikai terrorról. És téma lesz a Szovjetunióra a XX. század első felében háromszor is lesújtó éhínség, miként a borzalmas áldozatokkal járó II. világháborús szerepvállalás is. Noha a háború idején Sztálin nyilvánvalóan nem a liberális demokráciák világát védte, de ha nincs a ma már 25-30 milliósra becsült szovjet háborús áldozathozatal, akkor a kontinentális Nyugat-Európában sincs az 1950-es évektől kibontakozó jólét és demokrácia.

- A mai Oroszország mennyire nézett szembe a szovjet múlttal? Úgy tűnik, hogy a putyini hatalom a II. világháborús szerepvállalást változatlanul erős identifikációs eszközként használja.

- Igen, és több mint beszédes, ahogy manapság – a késői Bresznyev-korszakhoz hasonlóan – ismételt kísérlet történik a II. világháborús áldozathozatal legitimációs célokat szolgáló felhasználására. A múlthoz való viszony azonban nagyon összetett. Miközben az orosz akadémiai történelemírás – például a Rosszpen-kiadó 150 kötetből álló sztálinizmus sorozatával - nagyon messze jutott, a hivatalos politika és a közbeszéd ettől jócskán elmarad. Dmitrij Medvegyev elnök idén februárban ugyan meghirdetett egy átfogó antitotalitárius programot, de azt mind a politikai elit, mind a társadalom jelentős része idegenkedve fogadta. Oroszországban a mai napig nincs hivatalos állami gulag-múzeum, hiányoznak a sztálini terror áldozatainak méltó emlékhelyei. Medvegyev ezen szeretett volna változtatni, illetve elérni, hogy az orosz közvélemény nézzen kritikusan szembe a Nagy Honvédő Háború előtti időszakkal, így a Molotov-Ribbentrop paktummal, annak következményeivel. A szembenézést azonban a mai orosz társadalom nem kis része elutasítja, ahogy a hatalom vonakodik például a 22 ezer katyni áldozat jogi rehabilitációjától is. Valószínűleg attól tartanak, hogy egy ilyen lépés jóvátételi követelések beláthatatlan hullámát indíthatná el. De ezt egyszer mégiscsak meg kell majd tenni. 

- Ehhez képest 1956 rendezett ügynek tekinthető Jelcin, majd Putyin budapesti gesztusaival.

- 1956 politikailag lezárt ügy. Azzal, hogy 2006-ban Putyin fél térdre ereszkedett és virágot helyezett el a Kossuth téri emlékműnél, ezzel prolongálta Jelcin 1992-es, a Parlamentben elmondott bocsánatkérését. Egyébként az oroszok se várják el tőlünk, hogy mi, magyarok folyamatosan vezekeljünk a II. világháborús szerepünkért. 

- Mi maradt a Szovjetunióból – a megváltoztatott szövegű, de ugyanazon dallamú orosz himnuszon kívül?

- A legnyilvánvalóbb maradék még mindig a katonai képesség. Még akkor is, ha az óriási katonai erő jelentős része, így az elképesztő harckocsi-arzenál a Szovjetunió felbomlása után teljesen feleslegessé vált. Arról nem is beszélve, hogy az orosz hadseregnek nincs igazán expedíciós képessége. Mindazonáltal a világ nukleáris erejének durván fele még mindig Moszkva felügyelete alatt áll. Ma Oroszország – a kultúra bizonyos területeit leszámítva – sem erkölcsi, sem ideológiai tekintetben nem képvisel olyan vonzerőt, mint amilyennel évtizedekkel korábban a Szovjetunió bírt, amikor megpróbálta a külvilágot – benne a nyugati értelmiség bizonyos csoportjait – meggyőzni arról, hogy egy jobb, humánusabb társadalmat épít. Ez a vízió azonban már jó ideje szertefoszlott. Odaveszett az egykori szovjet csáberő. Eközben energetikai téren Oroszország még jó pár évtizedig fontos játékos lesz, de ez a szerep arra már nem elég, hogy érdemben befolyásolni tudja a globális energiakonjunktúra alakulását. Ennek az is az oka, hogy eltűnt a szovjet korszak gazdasági súlya is: Oroszország ma legfeljebb a világgazdaság 2-2,5 százalékát adja, szemben a késői Szovjetunió tíz százalék körüli részesedésével. A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy az orosz gazdaság a ’90-es évek folyamatos recessziójának következtében, tíz év leforgása alatt a GDP-jének negyven százalékát elveszítette. Gazdaságilag, politikailag, ideológiailag, a tömegkultúra tekintetében a mai Oroszország semmi különöset nem képvisel. A szovjet korszakból alig maradt olyan szerep, amelyet manapság Oroszország meggyőzően alakíthatna. Talán a sportban tartja még a szintet, de az egy másik történet.