Napolitano a dolgozószobájában

REUTERS - Enrico Oliverio

Egyfelől az olasz politikai berendezkedés a kormányfőnek tág teret ad a közszereplésre, az államfő jogkörét azonban viszonylag szűkre szabja. Másrészt az olasz elnöknek nincsenek magántévéi és országos lapjai, ami ugye Berlusconiról nem mondható el. Mégis, az elmúlt napokban Giorgio Napolitano nevétől volt hangos az olasz és a nemzetközi sajtó.

A veterán elnök olyan mesterien – és olyan gyorsan – oldotta meg az államcsőd felé rohanó ország politikai válságát, hogy arra még a Fehér Házból is elismerő telefonhívást kapott. A narcisztikus Silvio Berlusconit rávenni a lemondásra, majd arra, hogy párttársai val együtt támogassa a szakértői kormány élére kinevezett Mario Montit, és 24 óra alatt ugyanezt elfogadtatni a tucatnyi olasz parlamenti párt vezetőjével, közben forró dróton maradni az Európai Unió prominenseivel, és a legbefolyásosabb tagállamok vezetői vel, egyúttal a piacokat is meggyőzni, hogy Itália tartani fogja a szavát és azonnal hozzálát a megszorítócsomag kibontásához – erre csak kevesen lettek volna képesek.

Nyolcvanhat évesen meg különösen. Azt hihetnénk, hogy ebben az életkorban az olasz államfő már megelégszik azzal, hogy naponta végigsétál a köztársasági gárda 190 centinél magasabb sorfala előtt, gyönyörködik a pápák egykori lakosztályát díszítő, értékes képekben, protokolláris eseményeken felolvassa a tanácsadók által megírt, emelkedett beszédeket, uralkodókat, államfőket lát vendégül díszvacsorára és dicséri előttük az olasz borokat. De hogy politikai krízist oldjon meg néhány nap leforgása alatt egy olyan országban, ahol két politikus a legritkább esetben ért egyet, ez igazán nem várható tőle.

A nápolyi születésű Giorgio Napolitano semmiképpen sem nevezhető tipikus olasznak. Hadaró, gesztikuláló honfitársai között az egyetlen talán, aki lassan, megfontoltan beszél, egy olyan már-már archaikus nyelvet használva, ami ma már csak az irodalomkönyvekben létezik. A Quirinale-palota patinája, eleganciája pedig csak annyira érinti meg, hogy azzal is hangsúlyozni tudja hazája presztízsét, gazdag kulturális hagyományait. Pedig micsoda helyen ébred minden reggel felesége, Clio asszony oldalán! Bonaparte Napó leon arról ábrándozott egykor, hogy a Quirinalét teszi meg birodalma központjának.

Az olasz államfő ajtót mutat Berlusconinak
REUTERS - Chris Helgren Napolitano megelégszik azzal, hogy az ósdi falakból áradó komorságból államfői tekintélyt faragjon. A mindenkivel viccelődő, vállveregetős Berlusconi meg sem próbált tegező viszonyba kerülni az elnökkel. Kapcsolatukat a fagyos tisztelet jellemezte. Aligha született erre a földre még egy kommunista, akit Berlusconi respektált volna.

Napolitano ugyanis kommunistaként élte le politikai karrierjének nagy részét. Már fasisztának is kommunista volt. Ami úgy értendő, hogy 17 éves nápolyi diákként tagja lett a fasiszta egyetemi szervezetnek, a Gruppo Universitario Fascistának (GUF), de csak azért, hogy olyan társakra találjon, akikkel megoszthatja a fasiszta rezsimet elítélő nézeteit. Későbbi önéletrajzában legalábbis azt írja: „A csoport valójában az antifasiszta intellektuális energiák rejtett és valahogy eltűrt tenyészhelye volt.” Persze nem „bujkált” sokáig fasiszta védernyő alatt: még a háború utolsó éveiben antifasiszta csoportot alakított és ellenállóként harcolt Benito Mussolini diktatúrája ellen. Már 1945-ben, húszévesen csatlakozott az Olasz Kommunista Párthoz (PCI), amelynek képviselőjeként 1953-ban beválasztották az alsóházba. Pártja országos vezető testületének is tagja lett, és 1956-tól kezdve Dél-Itáliáért volt felelős.

Ez az év más miatt is beleégett a fiatal kommunista emlékezetébe, és jelentősen közrejátszott emberi, politikusi fejlődésében. Napolitano ugyanis 31 éves fiatalemberként rosszul döntött, amikor az olasz kommunistákat erősen megosztó vitában azok mellé állt, akik a magyar felkelőket ellenforradalmároknak bélyegezték. A vita pártszakadáshoz vezetett, és Napolitano – a párt egységének megőrzése érdekében, meg talán fiatalos lelkesedés, a PCI vezetőinek való megfelelés okán – leírta azt a mondatot, amelyet máig szeretne kitörölni életrajzából: „a szovjet beavatkozás nemcsak ahhoz járult hozzá, hogy Magyarország elkerülje a káoszt és az ellenforradalmat, hanem a világbékéhez is”. Évekkel később a mai olasz államfő belátta, mekkorát tévedett, amikor helyeselte a magyar forradalom leverését.

„Azoknak az elvtársaknak volt igazuk, akik ’56 után eltépték párttagkönyvüket, akik a magyar forradalom elfojtása után szakítottak a kommunizmussal” – írta évekkel később, kétségkívül megkésett igazságtételként. A 2006. szeptemberi budapesti látogatása során, frissen megválasztott államfőként első útja a rákoskeresztúri köztemetőbe vezetett, ahol megkoszorúzta az ’56-os mártírok és külön Nagy Imre sírját. Több egykori ’56-os szabadságharcos nyílt levélben tiltakozott Sólyom László akkori köztársasági elnöknél Napolitano meghívása miatt, de a magyar elnök alighanem bölcsen döntött, amikor lehetőséget adott olasz kollégájának a fiatalon elkövetett súlyos politikai hiba jóvátételére.

Napolitano egyébként odahaza is sokáig megszenvedte kommunista párttagságát. Az 1970-es években a Massachussets Institute of Technology előadni hívta volna meg az addigra világszerte ismert politikust, de Johne Volpe akkori római amerikai nagykövet nem adott beutazó vízumot. Aztán Richard Gardner érkezett a római nagyköveti székbe, akivel 1977–1981 között Napolitano jó pár alkalommal találkozott – titokban. A PCI ugyanis ez idő tájt szakítani akart a szovjet vonallal, és a maga eurokommunista különútjához keresett amerikai jóváhagyást. Washington pedig biztosítékot akart, hogy az akkortájt roppant erős olasz kommunisták semmiképpen se kerülhessenek kormányra egy NATO-országban. Ugyanaz a Gardner harminc évvel később, Napolitano elnökké választásakor így nyugtatgatta a kommunista múltja miatt még mindig berzenkedő amerikai politikusokat: „Napolitano igazi államférfi, a demokrácia igaz híve, Amerika barátja”. Nem sok egykori kommunista érdemelte ki ezeket a jelzőket a tengerentúliaktól.

A vörös herceg – a gúnynév ideológiai elkötelezettségére és rendkívüli eleganciájára utal – 1991-ben aztán szakított az olasz kommunistákkal, és a baloldali demokratákhoz csatlakozott. Mindmáig ő az egyetlen volt kommunista, aki a legfőbb közjogi méltóságig jutott Itáliában.

Névjegy

GIORGIO NAPOLITANO 1925-ben született Nápolyban. A háború alatt fegyveres ellenállóként harcolt Mussolini ellen, majd 1945-ben csatlakozott az Olasz Kommunista Párthoz. Fiatal korában színész is volt: játszott Salvatore Di Giacomo egyik komédiájában, illetve William Butler Yeats Cardiffi utazásában. Gyakran hivatkoznak rá, mint egy álnéven, nápolyi dialektusban írt szonettgyűjtemény szerzőjére, de ő tagadja, hogy köze volna hozzá. 1953-ban választották meg először az olasz alsóház tagjának, amelynek 1992–1994 között elnöke is volt. Több miniszteri tárcát vezetett, és tagja volt az Európai Parlamentnek is. Örökös szenátori címe volt, amikor 2006. május 10-én köztársasági elnökké választották.

Kapcsolódó cikkek: Sárlavina ölt meg négy embert Olaszországban | Lefejezték a calabriai maffiát | Anna férfiként kezdte | Bizalmat kapott Monti programja | Kávékirály