'Líbia nem válhat második Irakká'
A légitámadások kezdete óta vita övezi, vajon „kibombázhatják-e” a szövetségesek Kadhafit, hogy ezzel elősegítsék a rendszer összeomlását? Míg Sir David Richards brit vezérkari főnök például határozottan kijelentette, az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozata szellemében nem lehetséges megtámadni Moammer Kadhafit, ennek esélyét sem David Cameron kormányfő, sem Liam Fox védelmi, sem William Hague külügyminiszter sem zárta ki teljesen. Az ENSZ BT 1973-as határozata rendkívül széles jogkörrel ruházta fel a koalícióban részt vevő erőket: minden fegyveres eszközzel megvédhetik a civil lakosságot, és addig folytathatják az akciót, amíg erre szerintük szükség van. Ez Kadhafi erőinek teljes megsemmisítéséig vagy megadásáig is eltarthat. Arról azonban nem rendelkezik, hogy mikor kell véget vetni a beavatkozásnak. Másrészt a határozat kimondja, hogy szárazföldi erőkkel nem lehet beavatkozni a líbiai polgárháborúba, és a szövetségesek Kadhafit sem mozdíthatják el a hatalomból – emlékeztetett Valki László nemzetközi jogász.
Az optimista forgatókönyv szerint a bombázások hatására Kadhafi csapatai szétesnek, megadják magukat, az ezredest pedig talán élve el lehet fogni. Ebben az esetben Hágába vinnék, ahol a Nemzetközi Büntetőbíróság elé kerülne. A líbiai háború azonban el is húzódhat: Kadhafit szemlátomást nem olyan könnyű megbuktatni. Ezt egyébként 1986 áprilisában egyszer már megpróbáltaWashington: a berlini Le Belle diszkóban elkövetett robbantásos merénylet után (amely mögött líbiai elkövetőket sejtettek) amerikai katonai gépek bombázták Tripolit és Bengázit. Kadhafi állítólag az utolsó pillanatban menekült el a családjával, a háttérben sokan Bettino Craxi olasz miniszterelnök figyelmeztetését sejtik. A gépek bombázták Kadhafi házát is, és a légitámadásban állítólag életét vesztette fogadott lánya is. Az ezredes hatalma átmenetileg meggyengült, de nem bukott meg.
Chris Doyle londoni arab szakértő szerint most is bizonytalan, hogy meddig tart ki és mi lehet majd Kadhafi sorsa. A líbiai vezető kibekkelheti a válságot, és bizonyos hatalmat is megőrizhet, megoszthatja az arab közvéleményt, de véres polgárháborúba is taszíthatja az országot. Az Arab–Brit Megértés Tanácsának igazgatója a leglényegesebbnek azt tartja, hogy „Líbia ne váljon második Irakká”. A szövetséges erőknek nem szabad elfelejteniük, hogy a felkelést líbiai ellenállók kezdeményezték, és ők teszik kockára az életüket a szárazföldi összecsapásokban.
Arra a kérdésre, hogy szenvedhet-e újabb csorbát az Egyesült Államok és Nagy-Britannia tekintélye az arab világban az egy évtizeden belül elindított harmadik támadással egy muzulmán ország ellen, Chris Doyle csupán annyit mondott: ez a tekintély már rég elveszett. Franciaországgal együtt „kétszínűek”, nem egyforma szabályokat alkalmaznak, a bahreini, az egyiptomi és a jemeni zavargásokba, vérontásba nem avatkoztak be, nem állnak ki a palesztinok mellett sem, de a líbiai olajkincs politikai, katonai és kereskedelmi érdeklődésüket egyaránt felkeltette – vélekedett. Doyle szerint a katonai akció megkésve érkezett, amikor a kormányhoz hű erőkmár visszaszorították a felkelők pozícióit. Úgy gondolja, nem az a lényeg, ki áll a nemzetközi segítségnyújtás élén, de elengedhetetlen, hogy valaki – akár a NATO, akár az Egyesült Államok – vállalja magára a vezetést.