Vitathatatlan, hogy a forradalom képzete és gyakorlati lehetősége egyaránt a modernitás fogalmához tartozik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a forradalom kritikája, mely örökségként Burketől, Hegeltől, (a legragyogóbb formában) Toqueville-től és (a forradalmakkal kapcsolatos minden szimpátiája ellenére) Hannah Arendttől ránk maradt, elvesztette volna értelmét és jelentőségét. Egyáltalán nem, és erre éppen a rendkívül figyelemreméltó és rokonszenves egyiptomi tömegmozgalom a bizonyság. Talán nem túl merész paradoxon az az állítás, hogy egy olyan, akár alkotmányos tekintetben tökéletlen rendszerváltás is, mint az 1989–90-es magyar volt, radikálisabb átalakuláshoz vezet, mint ez a nagyszabású egyiptomi népfelkelés, hacsak (hacsak!) utóbbinak nem sikerül kicsikarnia az új katonai diktatúrától, hogy a rendszerváltozás tárgyalás útján, a jogfolytonosság keretein belül menjen végbe.

A továbbiakban azt nevezem forradalomnak, amikor egy rendszer nem a saját szabályai és gyakorlatai szerint, hanem másmilyen szabályok és gyakorlatok szerint változik meg. Ez Hans Kelsen meghatározása, amely azonban nem tud különbséget tenni puccs és forradalom között. Ezért én ehhez még hozzátenném vagy azt (egy korábbi tanulmányom alapján), hogy a sikeres forradalom a puccstól eltérően megváltoztatja a rendszer szervezeti magját, illetve szervezőelvét, vagy még inkább Kis János alapján azt, hogy a forradalom új legitimációs alapelvet vezet be. Bármelyik megoldást választom, azt kell mondanom: egy államcsíny vagy puccs benne rejlik a forradalomban, még ha a két fogalom nem is azonos. A hatalom illegális megváltoztatása szükséges, ám nem elégséges feltétele a forradalomnak, akár a régi kormányzati renden kívüli erők hajtják azt végre (mint Lenin pártja vagy Khomeini szektája), akár belül lévők (az elnök, az országgyűlés, vagy katonai vezetők), amit olykor önpuccsnak neveznek.

Az olyan jogilag kiművelt elmék, mint Lenin, Marx, vagy Carl Schmitt, mindig is tudták, hogy a forradalom – legalábbis ideiglenesen – mindig diktatúrát szül. Ezeket Carl Schmitt azokban az esetekben, amikor a cél valóban forradalmi volt, szuverén diktatúrának nevezte, bár ő csak Robespierre és Lenin gyakorlatát írta le ekként. Végül is mind a puccs, mind a forradalom megköveteli a szervezeti erőt, hisz erőnek kell a leváltott erő helyébe lépnie, és ez történhet ugyan annak a tömegnek a nevében, mely a régi rezsim összeomlását kikényszerítette, és a felszabadítás munkáját részben elvégezte – de sohasem általa. A kivétel, amelyet Arendt fedezett fel ebben az összefüggésben, az amerikai forradalom, az egyetlen, amely örökölt köztársasági-alkotmányos intézményekkel vette át a hatalmat, amikor a gyarmati uralmat eltörölték. Valami hasonló történt Indiában is. Diktatúrák vagy autokráciák esetében persze erre nincs lehetőség.

Ily módon Hillary Clinton csak részben tévedett, amikor Münchenben, néhány nappal Mubarak bukása előtt (érdekes módon) a forradalmak romboló logikájára figyelmeztetett. A reform azonban, amit sürgetett, destruktív ajánlat volt az adott helyzetben. Ám nemcsak a reform és a forradalom között lehet választani, amint azt a magyarok nagyon jól tudják. Elég különös, hogy Angela Merkel kancellár, egykori keletnémet ellenzéki aktivista társaságában Clinton nem vette tekintetbe 1989 paradigmáját. Mivel igencsak sokat nyom a latban az amerikai külügyminiszter véleménye, részben önbeteljesítő ereje van annak, ha csak a reform és a forradalom lehetőségével számol. Ezzel együtt figyelmeztetése részben helytálló, nem szabad figyelmen kívül hagyni, mert:

1. a felettébb csodált, fegyelmezett, erőszakmentes mozgalom kierőszakolhatja ugyan a Mubarak-kormány bukását, de

2. nem tudja ellenőrizni sem azt, hogy mi váltja azt fel, sem azt, hogy a felszabadítás összekapcsolódik-e igazi rendszerváltással. 3. Utóbbinak jelentenie kell többek között annak a katonai diktatúrának a leváltását, amely tulajdonképpen 1952-ben a „szabad tisztek forradalmával” jött létre.

4. Ugyanakkor tény, hogy Mubarakot csöndes katonai puccsal távolították el.

5. A kezdeményezők nem kívánnak a régi intézményekre támaszkodni egyáltalán, ezért, még ha átmenetinek tételezve is, de nyílt katonai diktatúrát vezetnek be, így a valódi rendszerváltás alkotmányos demokrácia irányába egyelőre távolinak és valószínűtlennek tűnik.

Arendt két szempont szerint elemezte a forradalmakat: az egyik a felszabadítás, avagy a régi hatalom elmozdítása, a másik az építkezés: egy új, szabad rendszer létrehozása. Azt találta, hogy a felszabadítás gyakran sikeres, az építkezés ritkán, és ez megfelel annak, amit Egyiptomban látunk. Persze Egyiptomban is épül valami, de az jelenlegi formájában nem felel meg Arendt szigorú kritériumainak. Nagyon tanulságos megvizsgálni, miért nem. A mostani junta felfüggesztette az alkotmányt, és feloszlatta a parlamentet. Új alkotmányozási folyamatot indított el, kizárólag saját döntései szerint. Ezeket a döntéseket szakértők kicsiny, korántsem reprezentatív csoportja hozza. Ők gyorsan öszszedobtak néhány igencsak szükséges módosítást Mubarak alkotmányán, amelyekkel az 1971-es alaptörvénynek az elnök által végrehajtott, leginkább antidemokratikus módosításait hatálytalanították. Ezt tíz nap alatt meg is tették, azt a minimumot érték el, amibe még maga Mubarak is kész volt beleegyezni bukása előtt. A korábbi – ám még meg nem erősített ígéretek szerint – ezt a változatot két hónapon belül népszavazással fogják ratifikálni. A módosítás metódusa a módosítandó alkotmány alapján teljesen törvénytelen. Demokratikus legitimációja is kétséges lesz, mivel kényszerű jellegű népszavazáson erősítik meg, amelyen a szavazók csak a között dönthetnek, hogy jóváhagyják a módosításokat, vagy megtartják a Mubarak-féle változatot, amelyet egyébként már felfüggesztettek. Vagyis igazából nincs választási lehetőség.

A módosítások, ha elfogadják őket, hat hónapon (vagy a ratifikációtól számított négy hónapon) belüli választásokat írnak elő. Ez túl rövid idő ahhoz, hogy az új demokratikus erők megszerveződjenek. Ez a menetrend, ha valakinek, akkor a hadsereghez közel álló jelölteknek és/vagy a Muzulmán Testvériségnek kedvezne. Leninnek igaza volt, amikor 1905-ben ellenezte alkotmányozó nemzetgyűlés választását ilyen feltételek mellett, és a tanácsát 1989-ben a magyar demokratikus ellenzék is megfogadta, amikor elvetette az MDF egy része és az Új Márciusi Front javaslatát egy alkotmányozó nemzetgyűlés gyors megválasztására. De szerencsére az ilyen helyzetek is tartogatnak meglepetéseket, 1917 végén például Lenin megnyitotta az utat az alkotmányozó nemzetgyűlés választása előtt (egészen Jelcinig ekkor voltak utoljára szabad választások Oroszországban). Az eszerek győztek –mondanom sem kell, hogy Lenin nem tartotta magát a voksolás eredményéhez, és szuronyokkal oszlatta fel az alkotmányozó nemzetgyűlést.

A szabad és tiszta választások az alkotmányon kívül megkövetelik még egy sor, az írott sajtóval, a médiával, a gyülekezéssel, a személyes szabadsággal foglalkozó törvény megváltoztatását is, és Egyiptomban még csak tervek sincsenek ilyen törvényjavaslatok benyújtására, mi több, még a harminc éve érvényben lévő rendkívüli állapotot sem oldották fel, melynek keretében embereket tartóztatnak le, tartanak fogva, vallatnak és kínoznak. Ez aligha nyújt megfelelő keretet szabad és tiszta választásokhoz, még nemzetközi megfigyelők jelenléte mellett sem. Úgy tűnik, hogy a megválasztott parlamentnek vagy az elnöknek lehetősége (de csak lehetősége, nem kötelessége) választást kiírni egy százfős alkotmányozó nemzetgyűlés megválasztására, s az ott születő alkotmánytervezetét ismét csak népszavazással fogadnák el. Ám ekkor is marad néhány kétes elem. A hiperprezidenciális kormányzás túlélése például szinte be van építve a menetrendbe azáltal, hogy a közvetlen elnökválasztást rögtön a parlamenti választások után tartják, az alkotmányozó nemzetgyűlés megválasztása előtt, már ha ez utóbbira egyáltalán sor kerül. Ez az összekapcsolás, mely hasonlít a Marx és Toqueville által keményen bírált bonapartista megoldásra, azzal jár, hogy az elnök főszereplője lesz az alkotmányozás második fázisának (még ha annak idején Louis Bonaparte nem is lett az). Annak ellenére, hogy számos ellenzéki csoport nyíltan kiállt a parlamentáris rendszerre való áttérés mellett, a junta kézi vezérlésű bizottsága nem meri nyitva hagyni ezt a kérdést. Azok a változtatások, amelyeket az elnöki rendszer szerkezetében végrehajtottak, a hipererős elnöki rendszer alkotmányos alapjait alig érintették. Amint azt latin-amerikai országok példáiból tudjuk, a két terminust meghatározó korlátozás is megváltoztatható, amint az új elnök a nép meghatalmazására hivatkozhat.

Amennyiben a katonai junta keresztülviszi az elképzeléseit erről a forgatókönyvről, szó sem lesz egy alkotmányos rendszer megalapításáról, legfeljebb annak irányába tett kezdeti lépésekről. Ebben az esetben Egyiptom talán úgy néz majd ki, mint egyfajta demokrácia, ám az államba, a társadalomba és a gazdaságba mélyen belegyökerezett katonai rezsim megőrzi teljes vagy majdnem teljes hatalmi erejét. A legroszszabb esetben a markában tartja a politikai folyamatokat. A legjobb esetben nem, ám a felálló kormány gyenge lesz és instabil, ami megteremti a jövőbeni beavatkozások lehetőségét. Ez bizony még így is, úgy is a régi rezsim lesz, különösen azon a szinten, ahol az emberek ezt megélik.

Tehát mit lehetett volna tenni, és mit lehet még tenni? A válasz mindkét kérdésre ugyanaz. Diktatúra alatt kirobbanó forradalmak modern formájukban alkotmányos rendszerváltozást ritkán hoznak, vagy puszta kormányváltást érnek el, vagy akár a régi, akár egy új elitnek sikerül az autoritárius uralmat más formában és új legitimitással megújítani. 1989 óta rengeteg elemzés mutatta ki, hogy a sok szereplő részvételével kidolgozott kompromisszumokon alapuló, kialkudott átmenet adja a legnagyobb esélyt azoknak a garanciáknak a megteremtésére, amelyeket megkövetel az alkotmányos kormányzás – az tehát, ami valójában a diktatúrából való kilépést jelenti. Nagyon fontos, hogy az ellenzék Lengyelországban, Magyarországon, Bulgáriában, az NDK-ban és Dél-Afrikában nem a kormány bukását követelte, hanem átfogó tárgyalásokat a rendszerváltozás lebonyolításáról: időzítéséről, szabályairól, folyamatairól és garanciáiról. Egyiptomban, noha voltak jelentős ellenzéki csoportok, nem követeltek együttes tárgyalást a kormánnyal. Ami még rosszabb, a magyarországi Ellenzéki Kerekasztallal ellentétben némelyek külön tárgyaltak Mubarak embereivel (a WAFD és a Muzulmán Testvériség egyik ága).

A hadsereg dicsőítésének kezdetben bölcsnek tűnő stratégiája is visszaütött: részben újralegitimálta a rezsimet. Amikor Mubarak utolsó beszéde meglepte a tömeget, egyes vezetők, például Baradei nyíltan katonai hatalomátvételre szólítottak fel anélkül, hogy bármilyen szerepet követeltek volna az ellenzék számára az átmenet levezénylésében.

Még most sem lehetetlen, még most sem túl késő tárgyalási folyamatot beépíteni a forradalmi államcsínybe. Valami ilyesmi történt Irakban is, ahol Sistani nagy ajatollah ellenszegülése miatt kudarcot vallott az amerikai megszállók kísérlete, hogy egy új alkotmányt parancsoljanak rá az országra, s ahol az alkotmányozás végül is a közép-európai/dél-afrikai modell mindenféle szabálytalanságokkal deformált változata szerint folyt. Egyiptomban a katonai juntát és a felülről való változtatások módszerét úgy kezelhetjük, mint a kommunista és más autoritárius kormányok törekvéseit: fentről indított reformokkal megmenteni a rezsimet. Rá kell venni őket, hogy felismerjék: a felülről indított reformokra csak akkor lehet másképp tekinteni, akkor lehet őket legitimálni, ha teljes mértékben egyeztetik, elfogadtatják őket az ellenzéki szereplők lehető legszélesebb körével.

Szerencsére van néhány tényező, ami miatt nem lehet az 1953-ban kialakult rendszert egykönnyen felülről visszaállítani.

Először is: az események nagymértékben mozgósították az egyiptomi társadalmat, és a népnek egy jelentős része kifinomult politikai tudással rendelkezik. Kétségtelenül sokanmegértették,mit jelent egy államcsíny és az azt követő katonai diktatúra egy forradalmon belül. Ám annak túl gyors megkérdőjelezése drámai módon megosztaná a társadalmat. A hadsereg népszerű. A megfelelő idő a cselekvésre akkor jön majd el, amikor a Legfelső Katonai Tanács (a valódi kormányzó szerv) népszerűtlen intézkedésekre kényszerül, vagy képtelennek bizonyul bizonyos intézkedések megtételére, például a rendkívüli állapot feloldására. Másodszor: a szervezkedés feltételei kétségtelenül javultak. Régebben meglehetősen nehéz lett volna létrehozni egy ellenzéki ernyőszervezetet a legjelentősebb csoportokból, most ez már sokkal könnyebb lehet. Ezt meg is kell tenni, hiszen nagyon nagy szükség lehet arra, hogy egyetlen ellenzéki jelölt szálljon versenybe a hadsereg által favorizált jelölttel az elnökválasztáson – a jelenlegi alkotmányozási forgatókönyv szerint erősen elnökinek megmaradó rendszerben. Ám ha egyszer megalakul egy olyan típusú ernyőszervezet, amilyenre gondolok, annak joga és kötelessége lesz kikövetelni a széles körű, kiterjedt tárgyalásokat a katonai kormányzattal a demokratikus átmenet időzítéséről, folyamatairól és garanciáiról. Harmadszor: a hatalom akarata nem határozza meg feltétlenül a végeredményt. Már említettem Lenin példáját, aki nagyon meglepődött, hogy elvesztette az alkotmányozó nemzetgyűlés létrehozására kiírt szabad választásokat, holott pártja akkor már a tanácsokon keresztül diktatúrát gyakorolt.

Hasonló példa csak éppen a jobboldalról: az 1980-as puccsot követően 1983-ban Kenan Evren tábornok is elképedt Törökországban, hogy az általa támogatott párt alulmaradt a választásokon, pedig nem is indulhattak az általa betiltott legnépszerűbb pártok és vezetőik. Ezért még a jelenlegi katonai diktatúra feltételei között is érdemes lesz harcba szállni a viszonylag tiszta és szabad választásokért, nemzetközi megfigyelés mellett. Negyedszer: az egyiptomi és tunéziai fejlemények hatására más arab országokban is folyik a harc a szabadságért, és ez demokratizáló hatással lehet magára Egyiptomra is, kivált, ha legalább egy országnak valóban sikerül áttörnie a rendszer falait és alkotmányos hatalmat létrehozni. Ma még nem tudjuk, melyik ország lehet ez, de Tunézia az első számú jelölt.

Ez egyiptomi események bizonyára valamennyiünk számára lelkesítők. De ettől még nem dobhatjuk el a kritika fegyverét. Az alkotmányos demokrácia kialakításának folyamata a legnagyobb arab országban még nagyon messze van a végétől, és fel kell ismernünk, hogy az ország felszabadításának igencsak forradalmi módja súlyos veszélyekkel jár annak a valódi, demokratikus rendszerváltozásnak a lehetőségére nézve, amelyért a népi mozgalom harcol.

A szerző társadalomkutató, New School for Social Research (New York)

Kairó, Tahrir tér