A csecsemő ára: 200 ezer peseta
Barroso titokban nyálmintát vett az édesanyjától, és a DNS-vizsgálat egyértelműen bebizonyította, hogy nincs genetikai hasonlóság köztük.
Barátjának, Juan Luis Morenonak az apja vallotta be a halálos ágyán, hogy örökbe fogadták. Pontosabban egy paptól vették 150 ezer pesetáért. A két férfi ezek után megalapította az Anadirt, a szabálytalan örökbe fogadás érintettjeinek szervezetét, amely segít felkutatni a vér szerinti szülőket, akár 30–40 évvel az elszakadás után. De a feladat korántsem egyszerű, a nyomokat valakik gondosan eltűntették...
Nem egyszerű örökbe adásokról van ugyanis szó. Mint kiderült, néhány spanyolországi kórház az 1960 és 1980 között zsíros üzletet csinált a csecsemők illegális kereskedelméből. Az orvosok és nővérek elképesztő kegyetlenséggel jártak el: a fiatal anyákkal a szülés után közölték, hogy sajnos halva jött világra a gyermekük, és jobb, ha nem is nézik meg az apró holttestet. Az anyák a vérveszteségtől kábultan, a szüléstől holtfáradtan alig fogták fel, mi történt velük. Az orvosok és a nővérek biztatták őket, felejtsék el, ami történt, ők elintézik a temetést is.
A kórházban aztán meghamisították a születési anyakönyvi kivonatokat, és saját gyermekként adták „haza” a kicsiket, jó pénzért. Antonio Barrosót 200 ezer pesetáért, egyMaria José nevű kislányt viszont kétmillió pesetáért – olvasható az Anadir honlapján. A közvetítők általában papok vagy apácák voltak, akik évekig „látogatták” az örökbe fogadó családot, mivel azok csak részletekben tudták kifizetni a gyerekek árát.
Antonio Barroso története nyomán egymást érték a feljelentések Spanyolországban. Szülők keresik halottnak hitt gyerekeiket, testvérek sosem látott fivérüket vagy húgukat, középkorú férfiak és asszonyok idős, remélhetőleg még életben levő édesanyjukat. Erőt adhat nekik, hogy az Anadirnál a múlt héten kisebbfajta csodát ünnepeltek: egy 70 éves asszony rátalált halottnak hitt, ám ép és egészséges, negyven év körüli lányára. (Morbid részletként megmutathatta neki a saját halotti bizonyítványát is, amelyet a kórház állított ki.) A nevüket nem árulták el, és az első találkozóról sem kívántak beszámolni. A megrendült anya csak annyit közölt: mindig is tudta, hogy a kórházban hazudtak neki. Negyven éve kereste a lányát, és most végre megtalálta.
Ebben bízik Enrique Vila, az Anadir ügyvédje is: Vila maga is érintett, több évtizede keresi biológiai szüleit. Az ügyvéd szerint 1940 és 1980 között kétmillió örökbefogadás történt Spanyolországban, és ennek egytizede, vagyis akár 200 ezer eset lehet törvényellenes. Ami politikai bűncselekményként indult, abból virágzó üzlet lett: Baltasar Garzón világhírű spanyol vizsgálóbíró kezdte vizsgálni azokat az eseteket, amikor a francói rezsim a polgárháború után „büntetésként” elvette a börtönbe vetett republikánus, ellenzéki asszonyok gyerekeit. Egyes kórházak viszont kapva kaptak az ötleten, és biztosak lehettek benne, hogy – legalábbis a diktatúra alatt – senki sem fogja kivizsgálni a visszaéléseket.
A spanyol főügyész asztalán egyelőre 261 gyerekrablási dosszié van. A végső szám több ezerre, akár tízezerre is rúghat. Az igazságügy-miniszter megerősítette: a kormány mindent megtesz, hogy (például ingyenes DNS-tesztekkel) segítse a családok egymásra találását. De a munka nehezen halad: az érintett kórházak többsége régen megszűnt, az irattárak foghíjasak, a tanúk és az elkövetők meghaltak.
– Az örökbe fogadó szüleimet nem tartom bűnösnek, inkább áldozatnak – közölte Barroso. – Azt mondták nekik, hogy az anyám prostituált, az apám analfabéta, és mindketten meghaltak.
S hogy mi változna, ha megtalálná az asszonyt? – Csupán egy ölelésre vágyom. És hogy megtudjam, mikor születtem, és valójában hogy hívtak. Mert most se nevem, se születésnapom. Nem is tudom, hogy ki vagyok.
