Tegyük most túl magunkat azon, hogy az ilyen listák összeállítása nem több jópofa ostobaságnál. Az emberek tekintélyes része kedveli a jópofa ostobaságokat, s ha kellő mennyiségben fogyasztják, az anyagi erővé is válik. Vicceskedni hatékonyan olyasmivel lehet, ami azért valamennyire emlékeztet a valóságra.

Ugyanez a dolog például a Nemzetközi Valutaalap nyelvén úgy hangzik, hogy a hét végén módosították a szavazó erő szervezeten belüli arányait, s Kína a harmadik helyre került, megelőzvén Németországot, Franciaországot és Nagy-Britanniát. S szintén ugyanez a dolog a magyar miniszterelnök nyelvén a keleti szél metaforájában nyert kvázi-irodalmi formát.

Maga a dolog egyébként nem lenne más, mint egy zsíros médiaközhely Kína és a világ viszonyáról, s nem is lenne baj vele, ha nem kellene hozzá alkalmazkodni. Ha nem izzadna le álmában naponta Timothy Geithner amerikai pénzügyminiszter a jüan állítólagos felülértékeltségétől, ha nem kapna gyomorideget Naoto Kan japán miniszterelnök minden egyes esetben, amikor kifut egy kínai felségjelű halászhajó a Kelet-kínai-tengerre, ha nem nyúlna a vodkásüveg után a legtöbb orosz vezető, amikor jelentést kap az ázsiai Oroszország etnikai arányainak alakulásáról, s ha nem kellene több éves munkával tűvé tennie egész Kínát egy valamelyest méltányolható ellenzékiért a norvég Nobel-békedíjbizottságnak. De muszáj, s hiába beszélnek róla sokat, az alkalmazkodás nem könnyű.

Nem könnyű tudomásul venni, hogy Kínának generálisan nem kell alkalmazkodnia a világrendhez, hiszen annak éppen az egyik megszabója. Olyan ez, mint amikor három nagy lapaj svihák beül a hátsó ülésre. Fészkelődnek, lökdösik egymást míg csak el nem helyezkednek. S akkor béke van addig, amíg az egyiknek el nem kezd zsibbadni valamije. Akkor újrafészkelik magukat. Békés szituáció, amíg az egyik antiszociálissá nem válik. Erről most nincs szó: fészkelődés van. Kína igen találékonyan, de fegyelmezetten fészkelődik. Közvetlen környezetét nagy erővel húzza magával. A kínai világ nyugati perifériája az országon belül van – ott állami eszközökkel fejlesztenek. Az északi, keleti és déli perifériák az országon kívül vannak – ott az urbánus, kereskedelmen szocializálódott kínai lakosság a maga hihetetlen szorgalmával és vállalkozó szellemével húzza a gazdaságokat.

A perifériákon túl viszont, vagyis az egész világon, ott vannak mindenhol. Vesznek és eladnak. Hogy ez Hu Jintao személyes hatalmát táplálná vagy jelentené, az igen kétséges. A kínai kommunista vezetők legutóbbi két generációjában régen kiküszöbölték az egyszemélyi vezetést. Hu nyilván az egyike azoknak, akiknek a legnagyobb befolyásuk van az események alakulására, de iszonyatos konszenzusteremtő erőre van szüksége ahhoz, hogy megközelítően úgy alakuljanak a dolgok, ahogy szeretné. De az a hatalom kétségtelenül létezik, amelyet vele lehet felcímkézni.