A visegrádi országok csúcstalálkozója július 20-án, Budapesten: Petr Necas cseh, Iveta Radicová szlovák, Orbán Viktor magyar és Donald Tusk lengyel kormányfő

Fotó: Kurucz Árpád

De kettejük helyzete gyökeresen eltér egymástól. Orbán épp hogy választást nyert, Tusk pedig választás elé néz. A „józan ész” a lengyelnek annyit, jelent, hogy nem rak olyan terheket a bérből és fizetésből élőkre, amik az államháztartás egyensúlya szempontjából pillanatnyilag – hangsúlyozom: pillanatnyilag – nem szükségesek, a választások kimenetele szempontjából viszont kifejezetten kártékonyak. Lengyelországra a piacok felől tizedakkora nyomás nem nehezedik, mint Magyarországra. Noha olyan adatai, mint a kereskedelmi mérleg, a fizetési mérleg (plusz a munkanélküliség) még gazdasága nagyságához mérten is minősítetten rosszabbak, mint a magyarokéi, a „nagy válságból” mégis éltanulóként került ki: növekedett, míg mások zsugorodtak. Tusk ezzel dicsekedett a szejm előtt, nem indokolatlanul. Kormánya ennélfogva semmilyen radikális reformot nem fog végrehajtani a 2011-es választások előtt. Bevételt ugyan növel – emeli az áfát, de azt is nagyon szelektíven, az élelmiszert például kivonva a körből –, de ezzel sem sújtja jobban a lakosságot, mint (magyar pénzben számolva) fejenként havi maximum 300 forinttal.

Ez elegendő ahhoz, hogy a költségvetés úgy 350 milliárd forintnak megfelelő pluszbevételhez jusson, és az államháztartás egyenlege ne emelkedjék az unióban megengedett 3 százalékos hiány fölé. Minden egyebet elnapolnak – holott a lengyel adó-, járulék- és illetékrendszer tele van kivételezettségekkel, reformra váró lépésekkel. Viszont Tusk megengedheti magának, hogy inflációarányosan növelje a béreket, a nyugdíjakat, és megadja a pedagógusoknak azt a fizetésemelést, amit ígért, s ami őket minden kétségen felül megilleti. (Ugyanakkor a kormányfő nem mond igazat, amikor azt állítja, hogy az infrastrukturális beruházásokról sem mondanak le, hiszen a 2012-es, lengyel-ukrán rendezésű labdarúgó Európa-bajnokságra ígért autópályák nem fognak megépülni, ma már ez egészen biztos. Takarékoskodni úgy is lehet, hogy nem mondjuk meg ennek a valódi okát. Idehaza az első Orbán-kormány két éven át egy centiméternyi sztrádát sem épített, viszont a közpénzekkel az államháztartás szempontjából jól gazdálkodott...)

A teljes látképhez tudni kell, hogy Lengyelországban törvény tiltja az államadósságnak a GDP-hez mért 55 százalékos arányának túllépését (Magyarországon ez 80 százalékhoz közelít), egyszóval a kormánynak – ha a piacok bizalmát meg akarja tartani – csak arra kell vigyáznia, hogy ne vegyen föl ennél több hitelt. Az erre az évre prognosztizált 3 százaléknyi növekedés mellett (mely a magyarnak akár háromszorosa is lehet) ez nem kínzó gond.

Továbbhaladva a „visegrádi térképen”, azt kell mondanom, hogy Csehországban, mely a hitelminősítők változatlan kedvence, jóval nagyobb arányú takarékoskodás van napirenden, mint Lengyelországban. (Bár ne legyen félreértés: az egy főre számított GDP-t tekintve a csehek majd 50 százalékkal előzik meg a lengyeleket, kik e tekintetben még mindig utolsók a visegrádi körben.) Csehország, avégett, hogy 2013-ban közelébe kerüljön annak a bizonyos 3 százaléknyi deficithatárnak (most ez 6,6 százalék!), jövőre magyar pénzben úgy 600 milliárd forintot kell megspórolnia, amihez azonban a lengyelnél jóval kisebb növekedési prognózis társul. Hangsúlyozni kell azonban – lásd, mint fent –, hogy a cseh államadósság a GDP-nek mindösszesen 35,4 százaléka, azaz uniós kivetítésben is roppant alacsony. Hogy közönségesen fogalmazzak: a csehek – a magyar államkötvényeknek még a felét sem kitevő hozamok mellett – adott esetben annyi hitelt tudnak fölvenni, amennyit csak akarnak. De inkább nem akarnak. Megsarcolják saját közszférájukat. 10 százalékot von el az új, hárompárti, jobboldali koalíció a köztisztviselői, közszolgálati bérekből, éspedig azzal, hogy az érintett minisztériumok, hatóságok stb. vagy elbocsátanak, vagy fizetést csökkentenek.

És akkor még szó sem esett arról, hogy mind a lengyel, mind a cseh állam kezén jelentős, elvileg privatizálásra váró vagyon van, amelyből vészhelyzet esetén ugyancsak bevétel származhat. Minekünk ilyen esélyünk régóta nincsen.

A lengyel és a cseh „esetet” azért különítettem el, mert manapság sok szóbeszéd esik mindenféle, képzeletbeli szövetségekről (magyar–lengyel–román–horvát), melyeknek azonban a való világhoz semmi közük nincsen. Épp ellenkezőleg: azt mondanám, hogy a hozzánk hasonlóan euróövezeten kívüli cseheknek és lengyeleknek más vágyuk sincs, mintsem hogy „leváljanak” bármilyen, a magyarokat is involváló visegrádi szövetségről. Szűkebb megközelítésben: erőteljesen álmodnak azokról az időkről, amikor a londoni befektetési brókerek számítógépén Varsó és Prága nem ugyanazon a billentyűn fog szerepelni, mint Budapest. Ennek a paradigmaváltásnak a jelei már erőteljesen érzékelhetőek. „Még egy rossz politikai nyilatkozat Budapestről” – olvasom annak margóján, ami az IMF-tárgyalásokon történt –, és ez végképp be is fog következni.

Szlovákia – amely a Dzurinda-féle reformok erőteljes hatása folytán a nemzeti összjövedelem tekintetében elébünk rúgtatott, szó se róla – megint más eset. Északi szomszédunk, noha eurós ország, messze nagyobb bajban van, mint másik két „visegrádi” szövetségesünk. Jövőre magyar pénzben úgy 500 milliárd forintot kell megtakarítania ahhoz, hogy 2013-ban visszaléphessen az övezetben előírt 3 százalékos deficithez. Igaz, növekedési prognózisa – 2011-ben 4 százalék – felülmúlja a társországokét, de az idei 7 százalékos (minálunk 3,8 százalékos) államháztartási deficit a szó szoros értelmében felzabálja az idei és a jövő évi növekedést is. Nagyobb baj, hogy az új – Iveta Radicová vezette – szlovák kormány terveiről tudunk a legkevesebbet. Ellenfele, a bukott Fico szerint privatizálni, liberalizálni fognak, s ráadásul leépítik a „jóléti államot”. Meglehet, ez nem hazugság. Szlovákia makrogazdasági számai az IMF pozsonyi irodavezetője szerint hovatovább „görög méretűek”.

Mi viszont spórolásban – ebben Orbán Viktornak történetesen igaza van – majdhogynem világelsők vagyunk. De bankadóban is. A sarcnak ez a formája egyetlen más visegrádi országban nem jött szóba.

Kapcsolódó cikkek: 'Szembenéztem a pisztollyal' | „Megpecsételt sorsok” | Médiaalkotmány: derekas fitty van hányva mindenre | Parti Nagy Lajos: Vazeg | Siket ember nem kell?