Koszovói kötéltáncos
A gyakran feszült arckifejezés és a patikamérlegen kimért szavak érthetőek: a 31 éves Sentic a koszovói kormányfő kisebbségügyi tanácsadója, azaz szerbként az egykori albán szabadságharcos, Hashim Thaqi „szolgálatába állt.” Ezzel mind az albánok, mind a szerbek közt szerzett ellenségeket.
– Rengeteg támadást kaptam, amikor másfél éve elfogadtam az állást. Nekem estek a médiában, és mocskos dolgokat írtak rólam az interneten. A szélsőségesektől ezt ma is megkapom, és a boltban néha még mindig összesúgnak a hátam mögött. Nem mondhatom, hogy nem zavar, mert én sem vagyok fából. De már sokkal jobban viselem – mondja. Nagy árat fizetett, de úgy érzi, megérte: jelenlegi pozíciójában valóban segíteni tud a koszovói szerbek – ahogyan fogalmaz, „az én népem” – helyzetén.
Sentic szülővárosában békében élt együtt a szerb és az albán közösség a nyolcvanas években. Gyerekkorában több albán barátja volt, mint szerb. És mind szerbül beszéltek egymással. – Ha ma a koszovói kormányban bárkivel tárgyalok, mind szerbül beszélnek velem. Megértetem magam albánul, de nem beszélem olyan jól, mint a szerbet vagy az angolt – mondja.
A Gjilan/Gnjilane szerb és albán lakosai közötti – Sentic szerint – kiváló kapcsolat a háború kitörése és az 1999-es amerikai bombázás során sem romlott meg. Sentic és családja ekkor még nem menekült el. Még akkor sem, amikor édesapja munkahelyét bombatalálat érte, és csak a szerencsén múlott, hogy nem sérült meg komolyabban. – Minden a bombázás után változott meg, amikor megérkeztek a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (KLA) tagjai, akik nem helyiek voltak. Emlékszem egy jelenetre: egy nagy szakállas, fegyveres KLA-taghoz lement egy albán az egyik házból, és próbálta elmagyarázni, hogy itt jók a szerbek és albánok közötti kapcsolatok, és nincs szükség erőszakra. A KLA-tag csak egy fejbiccentéssel jelezte, hogy a lelkes szomszéd jobban tenné, ha visszamenne a lakásába – meséli. Amikor nem sokkal később a városba érkező amerikai csapatok közölték, hogy nem tudják éjjel-nappal garantálni a szerbek biztonságát, akkor a Sentic család is elmenekült. Gjilan/Gnjilane-t csaknem 18 ezer szerb hagyta el.
Sentic azonban nem maradt sokáig Észak-Koszovóban, minél előbb haza akart térni, hogy részese legyen az újjáépítésnek. Kapóra jött az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet állásajánlata (EBESZ), pont a szülővárosában. Olyanynyira vonzó volt a nemzetközi szervezet nyújtotta, az átlagnál tízszer nagyobb fizetés, illetve a hazatérés lehetősége, hogy a jogi egyetemet is inkább levelező tagozaton kezdte meg.
Egy évig dolgozott az EBESZ biztonsági őreként, majd elfogadta az ENSZ felkérését. A lakás- és ingatlanigazgatóságnál az lett a feladata, hogy az északra menekült szerbek házaiból kilakoltassa az oda illegálisan beköltözött albánokat, illetve a Mitrovicából a szerbek érkezése után elmenekült albánok házaiból az oda beköltözött szerbeket. – Hatalmas kihívás volt. A házfoglalók sokszor nem egyszerű albánok voltak, hanem a KLA fegyveresei. Szerbeket és albánokat egyaránt ki kellett lakoltatnom. Innentől kezdve az embernek nincsenek barátai – mondja. A kilakoltatásokra nem is kellett volna mennie, azt a rendőrség, illetve a KFOR végezte. Neki csak a lakásukat visszaigénylők kérelmeit kellett volna begyűjtenie, eleinte azonban mégis kiment „terepre.” – Látni akartam, hogyan reagálnak az emberek, hogy jobban végezzem a munkámat. Jobb ezeket akkor megtanulni, amikor még fiatal az ember, és szereti a veszélyt, nem? – kérdezi nevetve.
Egy évvel később, még mindig csupán 22 évesen, az egész észak-mitrovicai körzet lakás-visszaigényléseiért felelős igazgató lett. Sok kétsége volt afelől, hogy életkora és tapasztalata elég-e a feladathoz, segítette azonban, hogy ez volt az a környék, ahová a szülővárosából menekültek az emberek.
– Ismertem őket és a problémáikat, a vezetéknevemet hallva pedig mindenki azonnal kérdezősködni kezdett: csak nem Jovan és Dragica fia? Azonnal elnyertem a bizalmukat. Ez fontos volt, mert az ENSZ-re a szerbek gyakran elnyomókként tekintettek – mondja. Sokszor megtapasztalta, amikor „UN” feliratú autóval ment valahová: az albánok tisztelegtek neki, a szerbek viszont csúnyákat mutogattak.
– A személyes kapcsolat nélkül nem éltem volna túl ezt a munkát. Ahogy akkor sem, ha azonnal el nem felejtem, hogy engem is kilakoltattak. Nem foghattam fel személyes sértésként, és tudtam is, hogy egy albán szomszédom sem rakott volna ki soha az utcára. Nem volt szabad, hogy a személyes történetem visszahúzzon. Ma is, ha bármely oldalról támadás ér, azzal nyugtatom magam: nem az albánok vagy a szerbek utálnak, csak egyes emberek. A teljes nép nem tud gyűlölni.
Akkor döntötte el, hogy otthagyja az ENSZ-t, amikor rájött, hogy a nemzetközi szervezet a függetlenség kikiáltása után elsősorban csupán a kormány munkájának megfigyelője lesz. Nem akart csendes bürokrata lenni, ott akart dolgozni, ahol tehet is valamit a koszovói szerbekért. Nyolc hónapnyi gondolkodás után, 2008 novemberében fogadta el a frissen függetlenedett Koszovó miniszterelnökének felkérését. Hashim Thaqi az etnikai ügyekért felelős minisztérium mellett létrehozott egy kisebbségi ügyekért felelős hivatalt is, saját kancelláriáján belül. Sentic ennek lett a vezetője, azaz a miniszterelnök szerbügyi tanácsadója.
– Ha valaki tíz éve azt mondta volna, hogy egyszer Thaqinak fogok dolgozni, körberöhögtem volna. A szerbek szemében ő egy terrorista, én pedig így a terrorista szövetségese – mondja csalódottan.
– Sokan meg sem hallgatják, amit mondani akarok, mert csak ezt a címkét látják a homlokomon. De egy amerikai diplomata mondta nekem egykor, hogy ha segíteni akarom a népemet, akkor a gondolkodásomnak mindig egy lépéssel előttük kell járnia – idézi fel a mondatot, amely sokszor átlendítette a holtponton.
Azt azonban hangsúlyozza: pozícióját úgy fogja fel, hogy egy intézménynek, azaz a kormányfőnek dolgozik, nem pedig egy személynek, azaz az egykori KLA-vezér Thaqinak. Ha pedig bárki megkérdezi, kihez is lojális tulajdonképpen, úgy válaszol: az én fővárosom Brüsszel. – Európa felé kell tartani, ez az egyetlen út. És egyébként is, nem mondhatom sem Pristinát, sem Belgrádot, mert akkor valaki biztosan megsértődik – folytatja a kötéltáncot.
A támadások ellenére nem bánta meg, hogy a miniszterelnöknek dolgozik. – Tavaly sikerült elérnem, hogy három szerb faluban elkészüljön a csatornázás, harmincegy ház felépült, és épült tíz kilométer út. És akkor még nem beszéltem arról, hogy az embernek lehetősége van a jogalkotás folyamatát befolyásolni – érvel Sentic. Legfontosabb céljának azt tekinti, hogy az a nyolcvanezer koszovói szerb, aki a mai napig nem tért vissza otthonába, hazamehessen, illetve emberhez méltó körülmények között lakhasson végre.
Az állandó feszültségnek ára van: nem Pristinában lakik, hanem néhány kilométerre onnan, egy szerb többségű faluban, „hogy szerb szót is halljak magam körül”. Családja pedig nem is Koszovóban lakik. Felesége egyelőre hazájában, Macedóniában maradt hároméves kislányukkal, Kasijával együtt. – Nagyon sok a feszültség itt Koszovóban, nem akarom ennek kitenni őket – mondja. Egyelőre. Bízik ugyanis Koszovó békés jövőjében: nemrég vett egy telket a főváros közelében, és ha elérkezettnek látja az időt, ott épül majd fel a család otthona.
