A győztes veresége Szlovákiában
Most mégis ez a helyzet Szlovákiában, mert a voksolásokat követően a két, a mérsékelten (Szlovák Kereszténydemokrata Unió, SDKÚ, 22 mandátum), illetve a teljesen konzervatív párt (Keresztény-demokrata Mozgalom, KDH, 15 hely), továbbá a liberális Szabadság és Szolidaritás (SaS, 22 képviselő), valamint a szlovák–magyar együttműködést fő célként meghatározó, ezen belül pedig a szlovákiai magyarság érdekképviseletét felvállaló Híd-Most (14 honatya) kormányt alakíthat.
A népszerűségi listákat évek óta toronymagasan vezető, a mostani választásokon is győztes Smer (62 mandátum), illetve a parlamentbe éppen csak becsúszó Szlovák Nemzeti Párt (SNS, 9 hely) pedig alighanem ellenzékbe szorul. Szlovákiában – ahogy nemrég Magyarországon és Csehországban – nemcsak kormányváltás történt, hanem lényeges változás következett be a pártok erőviszonyaiban, ezzel pedig az egész politikai rendszerben is.
Több elemző szerint Szlovákiában tulajdonképpen megismétlődött a cseh forgatókönyv, hiszen ott is a baloldaliak, a szocdemek (CSSD) nyertek, viszont ugyancsak jobbközép kormány válthatja az eddigit. Csehországban is két, szintén tavaly alakult új politikai tömörülés, a TOP 09 és a Közügyek Pártja (VV) tagja a formálódó koalíciónak. Ezek a tények azonban csupán látszólagos hasonlóságra utalnak, mert a különbségek lényegesebbek.
Először is Szlovákiában a Smer több mint öt százalékkal több szavazatot kapott, mint négy évvel ezelőtt. A cseh szocdemek viszont csaknem ugyanennyi támogatót veszítettek a korábbi eredményükhöz képest. Ennél is nagyobb különbség az, hogy a cseh és más közép-európai szocdem pártokhoz képest a Smer arculata más. Egyértelműen populista szervezet, amely az erős szociális állam fontosságát hirdeti, miközben a pazarló-osztogató államot jelenítette meg, egyúttal pedig az ódivatú etnikai nacionalizmust képviseli. Legfontosabb feladatának pedig a nemzeti és állami érdekek védelmét tekinti, a „nagymagyar” eszméket feltámasztó politikával szemben.
Az idei választások azt is igazolták, hogy az etatista „szocializmus” szlovákiai változata még mindig rendkívül népszerű, hiszen a Smer 210 ezerrel több voksot kapott, mint négy éve. Ennek az irányvonalnak a radikálisabb, primitívebb változata viszont megbukott, mert a Ján Slota vezette SNS alig lépte át a parlamenti küszöböt, Vladimír Meciar Demokratikus Szlovákiáért Néppártja (LS-HZDS) pedig be sem jutott a képviselőházba.
Emiatt a Smer pirruszi győzelmet aratott. Meglehetősen paradox módon minderről bizonyos mértékig Robert Ficóék tehetnek, akik a választások előtt bevetett magyarkártyával, kampányuk nacionalista hangvételével saját pártjukat ugyan megerősítették, de újabb támogatókat csak eddigi szövetségeseik táborából tudtak szerezni. Emiatt ez a két párt lényegesen meggyengült, a jelenlegi kormánykoalíció folytatásának az esélyei pedig végképp szertefoszlottak.
A két szlovák kereszténydemokrata párt a papírforma-eredményt érte el. Új listavezetővel (Iveta Radicová, illetve Ján Figel) indultak, s együtt a szavazók egynegyedének a támogatását szerezték meg, ami teljes mértékben megfelel a szlovákiai értékrendek és ideológiák közti erőviszonyoknak. Valóságos rakétarajtot vett viszont a Szabadság és Szolidaritás, amely az első megmérettetése után azonnal a harmadik legerősebb szlovákiai párt lett. Elsősorban a fiatal választópolgárokat szólították meg, jórészt az internetes közösségek tagjait, továbbá a városok műveltebb rétegeit és az üzletembereket. Nem utolsósorban azokat, akik csalódtak Roebrt Fico és Mikulás Dzurinda, vagyis a két legerősebb szlovák párt politikájában. Jellemző adat az is, hogy Facebookon a SaS tábora a legnagyobb.
Lényeges változás következett be a szlovákiai magyarság politikai képviseletében is. A voksolások egyik nagy meglepetéseként a Magyar Koalíció Pártja – fennállása óta először – nem jutott be a pozsonyi parlamentbe, mert csupán a szavazatok 4,33 százalékát tudta megszerezni. Ennek a kudarcnak több oka van. A közvélemény-kutatások szerint az MKP támogatottsága az idén rendszerint 6-8 százalék körül mozgott, a Hídé viszont öt körül ingadozott, így azt feltételezték az elemzők, hogy jobbközép koalíció csak akkor jöhet létre, ha Bugár Béláék is bejutnak a törvényhozásba.
Így aztán sok magyar és szlovák nemzetiségű polgár alighanem azért voksolt a Hídra, mert már torkig volt a Fico-rezsimmel. A Híd váratlan, 8,12 százalékos eredményéhez hozzájárult az MKP vezetőinek negatív kampánya is, amelynek során főleg Bugár Bélát és a Hidat árulózták le, ahelyett hogy saját választási programjukat népszerűsítették volna. Ártott a Magyar Koalíció Pártjának az is, hogy túl gyakran és túl demonstratívan fejezték ki közelségüket a Fideszhez és Orbán Viktorhoz.
Saját méréseink és más intézmények adatai is egyértelműen igazolják: a szlovákiai magyarok döntő többsége sajátos gondjaik megoldását idehaza tartja reálisnak, a szlovákiai partnerek és politikai szövetségesek révén, lehetőleg a pozsonyi parlamentben, nem pedig az anyaországi üzengetésekkel és jelképes politizálással. Erre a meggyőződésükre épített a Híd kampánya. Az új helyzetben még senki sem foglalkozott azzal, vajon mit jelent majd a szlovákiai magyar közösség számára az MKP parlamenti státusának az elvesztése. Emiatt ugyanis az eddigi húsz helyett mindössze hét, a kormányalakítás után esetleg kilenc-tíz magyar nemzetiségű (a Híd képviselői közül kormányzati tisztséget vállaló politikusok helyébe magyarok léphetnek) képviselő ülhet a pozsonyi parlamentben.
Sok a kérdőjel és a kétely Szlovákiában, egy azonban világos: a választópolgárok többsége elutasította a Robert Fico vezette koalíció hatalmi arroganciáját, a jogállamiság alapvető elveinek a semmibevételét, primitív nacionalizmusát, nemzetiségellenes megnyilvánulásait, az állam eladósodását, felháborító korrupciós botrányait. Szlovákia többsége más országot, más társadalmi légkört, más emberi kapcsolatokat óhajt. Ennek a közakaratnak az erejét és érvényesülését a Smer győzelme sem gyengítheti, de csak akkor, ha a jobbközép pártok nem feledkeznek meg arról, miért és mire kaptak bizalmat.
A szerző politológus, a pozsonyi Közügyek Intézetének (IVO) elnöke