REUTERS - Nir Elias

Ludya kislánya hároméves volt, amikor az anyja egy nap repülőre szállt, és eltűnt az életéből. Maradt a hangja: Ludya kezdetben naponta kétszer hazatelefonált. Évekig tartották így a kapcsolatot – az asszony Madridban, egy jól szituált családnál dolgozott háztartási alkalmazottként és bébiszitterként, a családja az óceán másik oldalán, Peruban várta a pénzt. A kislányra hol az apja, hol a nagyanyja, hol egy árva, nincstelen unokahúg vigyázott; cserébe az anya az egész családot eltartotta.

Globális gondozási láncnak hívják a jelenséget, amelynek Ludya, a spanyol család és a perui „hátország” is része. Sorsa nem egyedi: az ENSZ felmérése szerint évente több mint egymillió nő kel útra, költözik külföldre, gyakran az óceánon túlra, hogy el tudja látni a családját. Idegen gyerekekre vigyáznak, idős embereket gondoznak, takarítanak, bevásárolnak, főznek. Az anyai érzést igyekeznek elnyomni, és arról győzködik magukat: mindenkinek így a legjobb. Kereslet márpedig van a munkájukra. Latin-amerikai asszonyok mennek tömegével az Egyesült Államokba vagy Spanyolországba, Fülöp-szigetekiek vagy Srí Lanka-iak az arab országokba, ukránok és lengyelek Németországba és persze erdélyiek Magyarországra. A képlet mindenhol hasonló: az anya pénzt keres, a távolból szeret-nevel, az „otthoniak” pedig egész jól megélnek a hazaküldött pénzből. Lassan mindenki hozzászokik…

Az asszonyok elszántságát még a kezdeti nehézségek sem veszik kel. Ludya például tanárként végzett Peruban, de az országban akkora a túlkínálat a pedagógusokból, hogy nem tudott elhelyezkedni. Madridban másfél évig egy szófát (!) bérelt egy ismerősnél, azon aludt – idézi fel a kezdeteket lapunknak. Egy hónapig rótta az utcákat, parkokat, amíg végül két apáca fel nem karolta. Az első családjánál napi 20 eurót keresett, abból kuporgatta össze a pénzt (közel hétezer eurót), amiből két éve kihozatta időközben rokkanttá vált férjét és kislányát.

„Rabszolgák” lázadása – a háztartási alkalmazottak kizsákmányolása ellen tüntetnek Madridban
Peter Holderness – A férjem idegsorvadást kapott, az anyósom ápolta, de az unokáját már nem vette magához. Szerencsére volt egy árva, nincstelen unokahúgunk, aki ellátásért cserébe besegített – magyarázza, a gyakorlatban hogyan is működik a globális gondozási lánc. – De a lányomat nagyon megviselte a különlét, két évig szinte még a fürdőszobába sem mehettem egyedül, mert kapaszkodott a lábamba, nehogy meg int eltűnjek.

Ludya szerint mégis megérte. Spanyolországban emberi körülményeket tud biztosítani a családjának, oktatást a lányának. Ma sem csinálná másképp.

Marcia Valencia bolíviai újságírói karriert hagyott maga mögött, hogy Madridban bejárónőként dolgozzon. – Nem volt más választásom, adósságaim voltak és valamiből el kellett tartani a három gyerekemet – meséli telefonon. A legkisebb kilencéves volt, amikor az anyja felkerekedett, hogy egy ötgyerekes spanyol családnál bentlakó háztartási alkalmazott legyen. Reggel héttől éjfélig tartott a munkaideje, havi 620 euróért.

– Teljesen kizsákmányoltak, úgy viselkedtek, mintha rabszolgát tartanának – mondja. Hat hónapig bírta, aztán inkább bérelt egy kis szobát: most több családnál, órabérben takarít vagy gyerekre vigyáz. A sajátjai? – Az első években naponta kétszer beszéltünk telefonon, reggel én keltettem őket, este én búcsúztam el tőlük. Aztán mindenki megszokta, ma már csak hetente kétszer-háromszor beszélünk.

Marcia Valencia három év után látta viszont a gyerekeit Bolíviában. Amikor megkérdezte tőlük, hogy maradjon-e vagy menjen vissza, furcsa választ kapott: anya, hiányzol, de a pénz is. Marcia Valencia így visszatért Spanyolországba és csupán abban reménykedik, hogy a legkisebb lányát egyszer majd magával hozhatja. Még néhány évre tervez Madridban, de ha összejön egy kis tőkéje, akkor Bolíviában venne házat és egy kis üzletet: – Az embernek az időskorára is gondolnia kell. Elvégre a gyerekek a saját életüket élik – mondja megértően.

Kérdés persze, hogy miért nem a férfiak mennek külföldre dolgozni.

– Mennek ők is, de akkor a család értelemszerűen az anya védelme alatt marad, nincs szükség efféle globális láncra – magyarázza lapunknak Amaia Orozco, az ENSZ INSTRAW madridi szakértője. – De sok esetben az apa hiányzik, a nő a családfenntartó. Mivel a rendkívül informális viszonyokra épülő latin-amerikai gazdaságokban nehezen találnak olyan munkát, amiből a családot el tudnák tartani, marad a kivándorlás. A gyereket nagyszülőkre, sógornőkre, nagynénikre vagy legrosszabb esetben nagyobb testvérekre bízzák. A fejlettebb országokban pedig van kereslet a munkájukra, igaz, gyakran pont a szürke-, feketegazdaságban, ami tovább erősíti a kiszolgáltatottságot. De hozzátenném, hogy sok nő nemcsak a pénzkeresésre, hanem nagyobb szabadságra is vágyik, szabadulni akar egy rossz házasságból vagy egy erőszakos férjtől. Vagyis nemcsak anyagi, hanem személyes okok is állhatnak a külföldi munkavállalás mögött.

Előfordul, hogy ez szinte már a kultúra része. A Srí Lanka-i Asushla nem panaszkodik. Lassan négy éve dolgozik Abu-Dzabiban egy magyar családnál, ahol elkel a segítség a négy gyerek és az elfoglalt férj mellett. Fiatal, csinos, egyedülállónak hinné az ember. Pedig tízéves lánya van, akit csupán kétévente lát: telefonon tartják a kapcsolatot. Szóba sem kerül, hogy magával hozzá. A magas lakbérek miatt nemhogy külön lakásra, de még külön szobára sem telik: csak egy „helyet”, magyarul egy ágyat bérel egy ismerős családnál. Hogy meddig tervezi ezt az életet? Maga sem tudja. Minden ismerőse így él, nem talál benne semmi kivetnivalót.

A család fizikai, illetve érzelmi szükségleteinek kielégítése közti ellentmondás olykor torokszorító történeteket produkál. Az Egyesült Államokban Enrique utazása címmel megjelent könyvében Sonia Nazaro, a Los Angeles Times Pulitzer-díjas újságírónője azt mutatja be, egy tizenéves kisfiú hogyan indul el egyedül, Hondurasból az Egyesült Államokba, hogy megkeresse az édesanyját, akit legutóbb hatéves korában látott. Azóta folyamatosan érkezett tőle a pénz, az ajándékok és az ígéret, hogy egyszer majd ő is hazatér.

Amikor Enrique úgy érzi, hogy a saját kezébe kell vennie a sorsát, akkor felül a Halálvonatra – szó szerint a tetejére, hiszen jegy nélkül csak ott utazhat. Az utazás horrorba illő: ha éppen nem az ágak sodorják le a gyerekeket a tetőről, akkor mexikói bandák tizedelik őket, követelnek „útpénzt”. A történet ugyan happy enddel zárul, Enrique ma már Miamiban él és rendszeresen találkozik az édesanyjával, de évekig nem tudta megbocsátani neki, hogy magára hagyta.

Anya messze van – a hondurasi Enrique a Halálvonaton
Don Bartletti – A takarítónőm adta a tippet – mesélte Sonia Nazaro. – Néha magával hozta a kisfiát, én meg megkérdeztem, nem akar-e még gyereket. Sírva mesélte, hogy még négy gyereke van Guatemalában. A férje elhagyta, és ő képtelen volt annyi pénzt keresni, amiből jóllakhattak volna: általában napi egy étkezésre telt, és esténként azt tanácsolta a gyerekeknek, hogy a hasukon aludjanak, mert így kevésbé lehetett hallani a gyomruk korgását. A legkisebb még csak egyéves volt, amikor az anyja Los Angelesbe jött dolgozni, de a többiekkel együtt őt is a nagymamára hagyta. Évek óta nem látta őket, és eddig csak egy fiát tudta áthozni. Az embercsempészek nyolcezer dollárt kérnek egy-egy fuvarért.

A Pulitzer-díjas újságírónő Észak-Mexikóban találkozott a 12 éves Enriquével, akinek a történetét végül feldolgozta. Három hónap alatt maga is végigutazta a több ezer kilométert. Tehervonatok tetején ültek a 11–15 éves gyerekek, akiket hol bűnözők, hol korrupt rendőrök fosztogattak. Évente százezer gyerek vág neki az útnak, és sokan soha nem érkeznek meg. Legféltettebb „csomagjuk” az anyjuk telefonszáma, de gyakran ezt is elvesztik: Enrique például belevarrta a farmerjébe, de egyik éjjel még a ruháját is elvette egy arrafelé garázdálkodó banda. Végül a nagybátyja telefonszámára emlékezett, de két hétig egy autómosóban dolgozott, hogy megkeresse a 10 dollárt a telefonkártyára.

Az egymásra találás örömét sem mindig követi tartós happy end – mutat rá Sonia Nazaro: a gyerekek többsége ugyanis nem tudja megbocsátani az anyjának, hogy elhagyta. A külön töltött 5–10 év végleg rányomja a bélyegét az életükre. A fiúk bűnöző bandákba, a lányok korai terhességbe, vagy idősebb férfiakhoz menekülnek. – Volt olyan interjúalanyom, aki úgy fogalmazott: gyűlölöm az anyámat, mert még egy kutya sem hagyja el a kölykeit. Miközben az anyák azt gondolják: ennivalót, oktatást és egy jobb jövőt biztosítnak a gyerekeiknek. Akik viszont gyakran a rokonok szemében is puszta „pénzforrássá” válnak: aki felügyel rájuk, azé az Amerikából küldött pénz.

De ne higgyük, hogy csak a tengerentúlon szánnák el magukat a nők a „nagy utazásra”. Ma már egyre több az európai példa is: az ukrán Marisa öt éve él Berlinben. Takarítónőként dolgozik, és húszharminc eurónként kuporgatja össze a pénzt, amit hazaküld Ukrajnában élő kislányának. Még kezdőnek számít, mert nemrég csúnyán megjárta: nem akarta ismerősre bízni a valóságos vagyonnak számító ötezer eurót, és feladta csomagként egy menetrendszerinti buszon. Valaki kiszagolhatta, a pénznek nyomaveszett. Marisa hetekig nem aludt a trauma miatt.

Készenlét az első másodperctől – Ludya már a rá bízott spanyol gyerek születésénél is ott volt
– A külföldön dolgozó nők ma már inkább bankokra vagy pénzküldő szolgálatokra bízzák a megtakarításaikat. Nincs szó óriási összegekről, húsz-ötven eurónként kuporgatják össze, havi maximum száz-százötven eurót tudnak küldeni, de a családjuknak ez a megélhetést jelenti, így nem kockáztatnak – mondja ezzel kapcsolatban Amaia Orozco, az ENSZ munkatársa.

Az európai ingázóknak persze könynyebb dolguk van, mint azoknak, akiket egy tenger vagy óceán, netán több országhatár választ el a gyerekétől. Sára egy Kolozsvár környéki településről származik, és hét éve dolgozik Budapesten. A fia hároméves volt, amikor először jött el: – Sírtunk mind a ketten a telefonban, bizony nagyon nehéz volt – emlékszik vissza a kezdetekre. – De aztán megszoktuk. Most már tudja, hogy ha letelik a hónap, jövök. Ilyenkor az anyósom vagy az édesanyám vigyáz rá, de kétnaponta beszélünk telefonon.

Sára Erdélyben eladónőként dolgozott, érettségivel és gyenge románnyelvtudással szinte esélytelen a munkaerőpiacon. – 30 ezer forintnak megfelelő összeget kerestem, ezt pont a rezsire volt elég – mondja. Így aztán maradt az ingázás. Egy hónapot Budapesten dolgozik takarítónőként, gyakran napi 10–12 órát robotolva, de legalább áll némi pénz a házhoz. Ilyenkor egy háromszobás lakáson osztozik 9-10 társával, négyen alszanak egy helységben. Megszokta. Aztán egy hónapot otthon van, és igyekszik kárpótolni a fiát, akinek most már vannak konkrét „megrendelései”. A pénz egy részét azért igyekszik befektetni, nemrég vett egy kis lakást, amelyet bérbe ad.

– Fel sem merült, hogy a fiammal együttjöjjünk Magyarországra, mert itt ugyan ki vigyázna rá. Meg aztán hol laknánk? Higygye el, jó ez így. Nincs választásom...

Kapcsolódó cikkek: Ovi | Munka, hol vagy? | Majorkablog - a munkavállalásról | A nyak története | Az ember ára