Megmelegednie sem volt ideje a fagyos Washingtonban Namik Tan új török nagykövetnek, aki pár hete érkezett – országa máris hazahívta, legalábbis konzultációra. Ankara arra válaszul lépett, hogy az amerikai képviselőház külügyi bizottsága csütörtökön a modern török történelem egyik legkényesebb kérdésében foglalt állást, amikor – nem kötelező erejű határozatban – elítélte az örmény népirtást. Azonnal tiltakozott Ankarában Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök, aki szerint a jogszabályjavaslat olyan bűncselekményért ítéli el a török nemzetet, amelyet az nem követett el.

A mindössze egyfős többséggel elfogadott szöveg, amelynek sorsa bizonytalan a kongresszus plénuma előtt, felszólítja Barack Obama elnököt is, hogy „jellemezze népirtásként 1,5 millió örmény szisztematikus és szándékos megsemmisítését.” Az akkor még Tom Lantosvezette külügyi bizottság három éve már elfogadott egy hasonló értelmű határozatot, de a Bush-adminisztráció elérte, hogy ne szavazzanak a plénum előtt is. Az ilyesfajta állásfoglalás egyébként nem példátlan, más országok is ítélték már el genocídiumként az örmények erőszakos halálát 1915–1917-ben, az Oszmán Birodalom végnapjaiban.

Obama és Hillary Clinton külügyminiszter szenátorként még maguk is sürgették a népirtás kimondását, de az adminisztráció most a kétoldalú kapcsolatokon túl a török–örmény megbékélési folyamatot is esetleg veszélyeztető határozat ellen lobbizott. Az amerikai képviselők annak függvényében bizonyultak megosztottnak, hogy látnak-e aktuális politikai veszélyt a határozatban. – Legyen bár Törökország fontos szövetségesünk, semmi sem indokolja, hogy semmibe vegye az örmény népirtást

– Howard Berman demokrata párti bizottsági elnök. A republikánus Dan Burton szerint viszont Washington azt kockáztatja, hogy hadműveleti bázist veszít Törökországban.

Nemrég a diplomáciában szokatlanul éles szóváltásra került szó az amerikai és a török nagykövet között Katarban, ahol Clinton éppen az amerikai segítséggel zajló török–örmény közeledésről tárgyalt Erdogannal. Joseph LeBaron dohai amerikai nagykövet már dörömbölt Clinton ajtaján, hogy fejezze be a 40 perccel elhúzódott tárgyalást, mert „ennél fontosabb dolga is van”: a külügyminiszter elkésett a katari emírtől.

Azerbajdzsán elítélte, Örményország viszont üdvözölte az amerikai képviselőház döntését. Ahmed Davutoglu török külügyminiszter ugyan azt nyilatkozta, hogy a határozat nem állítja le a megbékélést, de késedelemről és halasztásról bizonnyal lehet szó. Ankarában és Jerevánban is már ratifikálni kellene a határmegnyitásról és a diplomáciai viszony újrakezdéséről szóló megállapodást. Az örmények (főleg a diaszpóra nyomására) ragaszkodhatnak ahhoz, hogy a törökök ismerjék el: 1915-ben az akkori oszmán kormányzat népir-

tást hajtott végre őseik ellen. Ám a genocídium hivatalos beismerése azonos lenne a „törökség meggyalázásával”, az atatürki (nacionalista) örökség elutasításával. Ezt pedig a most puccsváddal sarokba szorított tábornoki kar már nem tűrné el. A 95 évvel ezelőtti rettenetes történet a nemzeti és államépítő mítoszok egyik alapja a két szomszédos államban. Jó jel, hogy az utóbbi években egyre több török író, történész, publicista veszi a bátorságot és követeli: nézzen szembe a nemzet a maga múltjával. (M. G.)