Hatalmas hangversenyzongora áll a székesfehérvári nagyszínpadon, spanyol zenét játszik rajta Nagy Norbert, mellette tonettszékeken elegáns hallgatóság, a hölgyek fodros ruhákban, mintha flamencózni jöttek volna, az urak sötét öltönyben, csokornyakkendőben (jelmez: Benedek Mari).

Hallgatják a zenét. Nem sokáig.

Egyszer csak Krisztik Csaba jön, és elkezdi mondani a vőlegény szövegét Varga Máriának, aki az anya fájdalmas beszédével felel neki. Megkezdődik a spanyol parasztdráma. A koncertpublikum színjátszó körré alakul. Horváth Csaba rendező lemond arról, hogy a hangverseny és a színjáték kapcsolatába beavasson, de így is feltételezzük, hogy bizonyára valami lényegit szeretne megragadni Lorca Vérnász című darabjából. Olyan fontosat, általánosat, amihez szükségtelen, sőt zavarna a falusi közeg, az archaikus földközelség, a zárt közösség szokásrendje.

Vérnász: a darab elhangzik, de meg nem elevenedik Medvigy Gábor

Az érzelmek, a szenvedélyek lefagyasztva, gombostűre tűzve, szétszálazva tétetnek közszemlére, a környezet meg szenvtelen vagy groteszk. Öregasszonyokat kopasz fiatalemberek (Andrássy Máté, Pallag Márton) színes pártákban játszanak, a csábító Leonardóban tomboló szenvedélynek viszont a nem éppen ifjú Kuna Károlyból kell kirobbannia. Igaz, ő jobb napjaiban valóban a lefojtott szenvedélyek specialistája. Hogy Derzsi János kedélyes gonoszsága mögött a Hold szerepe rejtőzik, csak a színlapról tudhatja, aki a darabbal közelebbről nem ismerős. A darab elhangzik, de meg nem elevenedik.

A MU Színházban a Hoppart Társulat Három nővérében ugyancsak központi helyet foglal el egy zongora. Ez azonban kopott, házi, gyakorlódarab, billentyűfedele már nincs meg, poros belsejét mutogatja. A díszletet még néhány fekete zongoraszék és két fehér ajtókeret egészíti ki. Utóbbiakat használják, de nem biztos, hogy valóban szükség van rájuk. Az ócska hangszer viszont szinte mindent elmond Forgács Péter rendezői elképzeléséről, amit a színészek tehetséggel és szorgalommal meg is jelenítenek. Durva környezetben pusztul a minőség –demonstrálják alaposan átgondolt, kidolgozott jelenetek során át. Szomorúak, feszültek, idegesek, nem lelik helyüket a világban. Füzér Anni markáns ruháiban belső hidegtől dideregnek.

A rendezőnek láthatóan gondja van minden megszólalásra, gesztusra, reflexióra. Csakis a színészi játékra számít. Mindennel és mindenkivel akar is valamit. Szilágyi Katalin Olgája férfias-katonás jelenség, Kiss Diána Magdolna a szokásosnál is fanyarabb, keserűbb Mása, Simkó Katalin Irinájának még kislányos boldogsága is csupa fájdalom. Friedenthal Zoltán lélekben is lompos, elhanyagolt Andrej, Gados Béla az orvos alkoholista filozófiáját szinte az előadás központi mondandójaként hangoztatja. Csak éppen az igazán eredeti, erős és izgalmas gondolat hiányzik a produkcióból. A rendező a történetet mainak szeretné láttatni, szereplői tegeződnek és mobiltelefonokkal hadonásznak, de a gondos színészi játék ellenére sem válnak kortársainkká.

Amikor a katonák távoztával a darab is kezd kiszenvedni, a legjelentéktelenebb szereplő, Fedotyik (Keresztény Tamás jelentős igyekezettel adja) holmiját a zongorára pakolja és kitolja egy függöny alá. A tragikus végső jelenet előtt a kezdetben erős jelképnek látszó zongora is eltűnik. Nyilván mert kiadta minden titkát.

FEDERICO GARCÍA LORCA: VÉRNÁSZ Vörösmarty Színház, Székesfehérvár; CSEHOV: HÁROM NŐVÉR Hoppart Társulat, MU Színház