Pándi Pál 1955-től kezdett dolgozni az akkori egypárt napilapja, a Szabad Nép kulturális rovatában. Aktív résztvevője volt a pártlap szellemisége 1956 nyári-őszi megújításáért folytatott belső vitáknak, állítólag az ő ötlete volt a Népszabadságra való átkeresztelés is. Drámai belső tépelődések árán lett a kádári konszolidáció híve, elfogadta 1956 őszének hivatalos minősítését, de az „ellenforradalom” okozta szellemi fertőzés elleni harc mellett talán még élesebben polemizált a dogmatikus-szélsőbaloldali nézetekkel, a sztálinizmus és a neosztálinizmus restaurációs ideológiájával. Amikor 1961-ben megindult a konszolidáció, amnesztiát hirdettek s elhangzott Kádár János elhíresült „aki nincs ellenünk, az velünk van”-ja, Pándi a szellemi élet nyitását aktívan vállaló új folyóirat, az Új Írás szerkesztője lett (Illés Lajossal és Váci Mihállyal együtt). Az akkori Új Írásnak komoly szerepe volt a kulturális felhozatalban, az értékrend tágításában, Pándi harcolta ki például Fejes Endre Rozsdatemetőjének (1962) közlését, miután a Kortárs elhárította s a dogmatikus 3 pártideológia képviselői a sematikus-romantikus munkásábrázolás kánonja felől élesen bírálták is.
Az 1960-as évek elején-közepén – igaz, egyelőre csak a háttérben – elkezdődtek az egypártrendszer gazdasági reformjának, a későbbi új gazdasági mechanizmusnak az előkészületei, amelyek korlátozott társadalmi-politikai reformokat is sejtetni engedtek. Ezzel a folyamattal egyidejűleg folytatódott a tudományos-kulturális élet kiszélesítése, egyúttal meghirdették az ún. ideológiai offenzívát mint politikai projektet. A mai közbeszédben már nehezen érthető és rekonstruálható ennek az akkori kettősségnek a dialektikája és viszonylagos pozitívuma a korábbi adminisztratív ideológiai irányításhoz képest. A lényege az volt, hogy a marxizmus, a szocialista ideológia mellett más értékrendek (kivéve a nyíltan antiszocialistákat) is fokozatosan nyilvánosságot kaphatnak, de e nyilvánosságnak elengedhetetlen feltétele a velük folytatandó eszmei, erkölcsi vita. Leginkább az ún. kispolgáriságnak nevezett fogyasztás-kultusz, az idealistának, polgárinak mondott világnézetek, a vallásos tanok, az egzisztencializmus, a sérelmi alapú nacionalizmus és a dekadens művészet vagy/és a modernizmus kerültek a – hol termékeny, hol mesterkélt – viták célkeresztjébe. Mindeközben ugyanis az ún. marxizmus-leninizmus tanait kötelezően tanítandónak, hivatalosnak tekintő pártállam kezdte realitásként tudomásul venni jelenlétüket a társadalmi közgondolkodásban és életformában.
A politika lemondott a marxizmus monopóliumának kényszeres hirdetéséről és kényszerítő alkalmazásáról, s azt deklarálta, hogy „csak” a hegemóniájáért küzd, úgy, hogy közben erősítse a nem marxista tudatosságú, de a szocializmus építésében – úgymond – aktívan együttműködő tömegekkel kialakuló „szövetségi politikát”. Mindezt az egypárti hatalom az életszínvonal kiszámítható emelkedésével, az emberek, családok széles köre egzisztenciális biztonságának folyamatos növelésével, a privát élet, a hétköznapi kultúra depolitizálásával, de a hétköznapi demokratizmus elemeinek bővítésével (ha nem is a politikai szabadságjogok és pluralizmus biztosításával) kapcsolta össze. A kor tudományos-kulturális életének a vezérelve a „szövetségi politika és ideológiai vita” egységének ez az ideologémája lett, erre épült az ún. „3 T”, a „támogat–tűr–tilt” – hullámzó dinamikájú – publikációs normarendszere is. Ez a modell – túl számos buktatóján, a saját elvek állampárti megsértésén, az egyes represszív-cenzurális beavatkozásokon – a korabeli történeti realitások közepette, főleg a többi szocialista országhoz viszonyítva mégis csak a nemzeti kultúra gazdagodását és a világra nyíló ablakok – ha nem is teljes – kitárását eredményezte.
Ennek a szellemi innovációnak a jegyében gyorsult fel az MTA Irodalomtudományi Intézetében „A magyar irodalom története” című hatkötetes kollektív munka, a zöld borítójáról később spenótnak becézett kézikönyv szerkesztése és megírása (Bp., 1964–1966, Akadémiai Kiadó; főszerkesztő: Sőtér István; szerk.: Klaniczay Tibor, Pándi Pál, Sőtér István és Szabolcsi Miklós). Ezzel egyidejűleg a hegemón szocialista tudománypolitika belső pluralizmusának, jogos eszmecseréinek, a minőségi versenynek és olykor viszont kicsinyes pozícióharcoknak a következményeként a társadalomtudományokban küzdelem bontakozott ki az egyetemek és az akadémiai intézetek között, ami leginkább a történelem- és irodalomtudományban volt tetten érhető. (Voltak analóg, sőt veszélyesebb konnotációjú, pl. a kódolt nacionalizmussal és antiszemitizmussal is átszőtt ideológiájú érdekcsaták a matematikában is. A szociológia és a pszichológia viszont csak pár év múlva lehettek legitim s nem eleve a „burzsoá áltudomány” bélyegével ellátott tudományok; támogatásukban a megújuló irodalmi folyóiratok is szerepet fognak vállalni.) 1961-ben megszüntették a jórészt az ELTE tanszékein oktatók által szerkesztett, szemléletében elnehezülő Irodalomtörténet c. szakfolyóiratot, orgánumként 1963 szeptemberében megindították az Intézetben szerkesztődő (formálisan persze más szervezetek által is fémjelezett) Kritikát. Felelős szerkesztője Diószegi András lett, társszerkesztője Wéber Antal, majd később Almási Miklós is; legaktívabb munkatársai pedig Béládi Miklós, Kenyeres Zoltán és Pomogáts Béla. Ez az 1971 végéig megjelenő kilenc évfolyam sok érteket mutatott fel, jelentősen hozzájárult a kulturális modernizációhoz és termékeny művészeti, irodalomelméleti vitákat is kezdeményezett, miközben esetenként avítt nézeteket is legitimált.
Tanulságos, sőt paradox példa erre az ún. Lukács-kérdés. Amikor a Kritika 1963-ban elindult, Lukács György még politikai-ideológiai anatéma alatt volt, főleg állítólagos, az „ellenforradalomnak szállást csináló revizionizmusa” miatt, jóllehet magát következetesen marxistaként, antisztálinista kommunistáként identifikálta, s a meginduló hazai konszolidációba és az antikapitalista ideológiai offenzívába neki is bele kellett volna férnie. (Pár év múlva ez be is következett.) A „régi” Kritika hasábjain megjelenő, a lukácsi realizmus-felfogást és ízléskonzervativizmust többnyire joggal (bár olykor leegyszerűsítően) bíráló művészetelméleti nézetek összekapcsolódtak a szektás-balos Lukács-ellenességgel s ez – történelmi távlatból – gyengítette az előbbiek hitelét. Lukács több sebből vérző, de történetfilozófiailag mégis csak progresszív humanizmuselmélete és értékközpontú realizmus-kánonja, reformorientált szocializmusfelfogása inkább megvédendő-támogatandó lett volna akkor, amikor még szinte tiltott szerzőnek bizonyult. Pándi Pál és az ún. realizmuselmélet hívei az 1960-as években (majd később) ezt a „realizmust” védték (egyre inkább Lukácsot tűzve zászlajukra) „az Intézettel szemben”, miközben viszont összecsúsztattak, rövidre zártak három síkot: egy történetfilozófiait, egy irodalomelméletit és egy tudománypolitikait. 1965-ben azután megjelent Az esztétikum sajátosságának magyar fordítása, megkezdődött az idős filozófus politikai rehabilitálása, nézeteinek, kultúrafelfogásának baloldali visszavétele is (ami roppant fontos művelődéspolitikai nyitásként könyvelhető el). 1967-től, az idős tudós MSZMP-párttagságának helyreállításától kezdve a Lukács-kérdés új dimenzióba került, ha szó sem volt – mint újabban vádként hangoztatják – Lukács bírálhatatlanná kanonizálásáról. Szinte minden vélemény, állásfoglalás Lukács esztétikai és irodalmi nézeteiről rögtön a politikai ideológia, sőt „a szocializmus sorskérdéseinek” szférájában találta magát, túldimenzionálódott. Ebben a szituációban vették el 1971 végén a Kritika című folyóiratot Diószegi Andrástól, illetve az Irodalomtudományi Intézettől, s adták Pándi Pál kezébe; egyúttal az Aczél György nevével fémjelezhető művelődéspolitikát közvetlenebbül segítő-alakító fórumává tették.
Egy kis kitérő. Ezt a paradox váltást, a „Lukács-ellenesség” és „Lukács-pártiság” funkcióváltását érzékenyen tükrözi – hogy csak halottakat említsek – pl. a rendkívüli tehetségű Fehér Ferenc pályája, aki egy már-már doktriner lukácsista irodalomszemléletből jutott el a Lukács politikai felfogását egyre élesebben bíráló s a marxista elkötelezettséggel is szakító platformig (amit – másokéval együtt – durván és méltatlanul, ki- és száműzetéssel büntetett az újrakeményedő pártállami politika 1973-1974-től). Illés László viszont, aki a 60-as években a lukácsi esztétikai szemlélet, mindenekelőtt Lukács szűkös avantgarde-felfogásának kritikusa volt, az 1970-80-as évektől az egyik legszuverénebb hazai Lukács-utatóvá és Lukács-értelmezővé vált; elsősorban az életmű világtörténelmi, kultúrfilozófiai, sőt politikai-stratégiai üzeneteit méltatta és aktualizálta, de egyre inkább elmagányosodva.
Magam annak idején s azóta is tudománypolitikai bűnbeesésként éltem meg a Kritika ilyen formában történt 1971–72-es átalakítását. Jóllehet számos esztétikai, irodalompolitikai kérdésben – annak ellenére, hogy az Irodalomtudományi Intézet munkatársa voltam – Pándi Pál és Király István tanítványaként az ő nézeteikhez álltam közelebb, helytelennek tartottam a folyóirat „elrablását”. A módszert az sem menti, hogy végül 1974-ben megindulhatott az Intézet elméleti folyóirata, a Literatura. Őszinte baloldaliság jellemezte Diószegi Andrást s számos szerkesztőtársát is, meg kellett volna hagyni ezt a műhelyt, s Pándi Pálnak más néven lehetett volna indítania (mert volt rá történelmi szükséglet) egy új, direktebben polemizáló, közvetlenebbül művelődéspolitikai profilú folyóiratot.
A Kritika új folyamának elindítása, Pándi szerkesztői korszaka azonban mégsem elsősorban az Intézet és az Egyetem közötti pozícióharc, a Lukács- és realizmus-viták dimenziójában zajlott, hanem az 1972-től módosuló-átalakuló hazai politikai viszonyoktól lett determinálva. 1972 őszén az MSZMP Központi és Politikai Bizottságai olyan határozatokat hoztak, amelyek visszavonták az 1968-as reformok jelentős részét. Reformellenes-balos-proszovjet előjelű kísérlet is történt – állítólag – Kádár János menesztésére, a megerősödő „munkásellenzék” egyre jobban összefogott az irodalmár-értelmiség „nemzeti érzelmű” (valójában avítt nacionalista, sőt antiszemita nézeteket is rehabilitáló) csoportjával, amihez még külföldi diplomáciai segítség is hozzájárult. A kádári–aczéli politika ekkori s későbbi bírálatában voltak jogos elemek; a romániai és felvidéki magyarság helyzetének romlása és a hazai politika ezzel kapcsolatos nyilvános állásfoglalásainak az internacionalizmusra és a „csak ne ártsunk”-ra hivatkozó kényszerű óvatossága joggal váltott ki valódi nemzeti aggodalmakat stb. Mindazonáltal ez a „népnemzeti balosság” majdnem leállította az amúgy is ellentmondásos reform- és demokratizálási törekvéseket s új frontot nyitott. 1972 őszén egy debreceni irodalmi rendezvényen – jelen voltam – az ismert és tehetséges, azóta elhunyt kritikus „belföldi turistaként” bélyegezte meg a kultúrpolitika jórészt zsidó származású vezetőit (Aczél Györgyöt, Rényi Pétert, Pándi Pált s másokat), s ezzel a szellem kiszabadult a palackból. A művelődéspolitika akár indokolt kritikája a nemzetből való kirekesztés és a kódolt antiszemitizmus vágányán siklott ki s kapott gellert. 1974-ben belső és szovjet nyomásra Kádár leváltotta reformer politikustársait, Nyers Rezsőt, Fehér Lajost, Aczél Györgyöt, majd hamarosan Fock Jenő miniszterelnököt is. Legalább fél évtizedig tartott ez az átmeneti s gyakran torz felhangokkal, álságos fedőszövegekkel folytatott hatalmon belüli s kívüli küzdelem. A reformtörekvések csak a 70-es évtized végére tudtak újraerősödni, akkorra viszont már – nemzetközi és hazai gazdasági-társadalmi okokból – kevésnek bizonyultak, addigra megszerveződött a szamizdatos demokratikus ellenzék és az írók, kulturális értelmiségiek egy részének rendszerkritikus csoportja, a később elágazó utakra térő „liberálisok” és „nemzetiek”. (Itt nem elemezhetők Király István és Pozsgay Imre 1970–80-as évekbeli szerepei és szerepváltásai, Pándi, illetve a Kritika hozzájuk való viszonya – erről szintén sok tanulságos megállapítás olvasható a Rejtőzködő legendárium interjúiban.)
A reformszocializmus tartalékai tehát kimerülőben, a világrendszerváltás kényszerei erősödőben – a Pándi-féle Kritika ezekben a vitákban a markánsabb szerepvállalás műfaját vállalta s választotta. A gazdasági-politikai reformok védelme és sürgetése, a nyilvánosság vitákkal kísért tágítása, a – persze tabukkal korlátozott, de mégis csak szélesedő – kulturális sokszínűség melletti kiállás, de egyúttal a vélt és valódi ellenfelekkel folytatandó militáns küzdelem határozta meg működését. Nem rendszerváltást akart, hanem – Lukács felfogásához is közelítve – egy szocialista távlatú demokratizálást. „Dr. Utólag” minősítheti ezt ma illúziónak, de történelmietlenül megbélyegezni, zsákutcának minősíteni aligha igazságos és szakszerű álláspont. Hosszan lehetne bizonyítani azt is, milyen pozitívumokat hozott a magyar kultúrában a „népművelésből a közművelődésbe” váltó szemléleti, sőt művelődéspolitikai fordulat, amelynek fontos pillanata volt az MSZMP 1974-es közművelődési határozata, majd az 1976-os közművelődési törvény (Aczél György és Pozsgay Imre akkor még harmonikus együttműködésének jegyében). Ennek a szemléletváltozásnak az előkészítésében és érvényesítésében is jelentős szerepet vállalt a Kritika, főleg vitáival, szociográfiáival, esszéivel, s azzal, hogy a folyóirat a megyei, városi, települési párt-, szakszervezeti és tanácsi apparátus számára is igyekezett érthetővé, sőt elfogadandóvá tenni a korábbinál modernebb szocialista kultúrafelfogást. Közelítette egymáshoz a frissülő művelődési koncepció értelmiségi úttörőit és a hatalom országos, illetve helyi képviselőit.
Lezárva a történelmi háttérrajzot: 1983 végén, a Kádár-rendszer utolsó magára-találási kísérletekor Pándit a Népszabadság szerkesztőbizottságának tagjává hívják, hogy megerősítsék a – belül, vezetőségében is frakcióharcokba bonyolódó – 700.000 példányos napilap progresszív arculatát. Tanácsadó főmunkatársként ugyan marad a Kritika mellett, de szabad kezet ad az új, 1984-től kinevezett főszerkesztőnek, Szerdahelyi Istvánnak. (Ő 1989-ig szerkeszti a folyóiratot, ekkor Új Fórum címmel indít lapot s a Kritikát átadja Balogh Ernőnek, aki máig szerkeszti. 2004-ig Vörös T. Károly volt a főszerkesztők helyettese, amikortól a Népszabadság főszerkesztője lett.) A 80-as években elapad Pándi kortárs irodalom- és színházkritikai vénája, kedélye elkomorul, reformkori drámatörténeti kutatásait és publikációit kezdi felújítani, s az egyetemen, a felsőoktatásban vív – egyre reménytelenebb – csatákat. Aczél Györgynek a közvetlen kultúrpolitikai hatalomból történt 1985-ös leváltása, a Kádár-rendszer eróziója Pándi személyes helyzetét is tovább gyengíti. Bár állítólag szóba került a Kritikához való visszakerülése, az 1986. végi írószövetségi közgyűlés s az utána kialakult válsághelyzet nagymértékben hozzájárulhatott betegségéhez és váratlan halálához.
Lapozgatás a Kritika 1972–1983-as számaiban
Reménytelen kísérlet lenne bemutatni nemhogy az öt évized, de akár csak a Pándi szerkesztette 12 évfolyam termését. Sajnos még nincsenek digitalizálva ezek az évfolyamok, még a tartalomjegyzékek sem, a szerzői és a címadatok csak közvetetten érhetők el (http://www.matarka.hu/). Annál izgalmasabb élmény viszont a papíralapú Kritika lapozgatása – különösen annak, aki rendszeres vagy alkalmi olvasója, netalán előfizetője volt (maradt?) a folyóiratnak.
Bár sokak számára fájdalmas volt a régi Kritika Pándinak való átadása, a diszkontinuitás mellett jelentős maradt a szerzői kontinuitás is. Nem volt kollektív bojkott, a régi Kritika számos tekintélyes szerzője kezdettől fogva publikált az újban; elsőként Almási Miklóst említem, aki Déry Tibor Képzelt riportjának könyvváltozatát elemzi máig érvényes kritikai reflexiókkal és humánus tanulságokkal. A feltűnően értékes és gazdag első, 1972/1. februári szám más, a régi Kritikában meghatározó tekintélyű szerzőket is közöl, Szabolcsi Miklóst, Fekete Sándort, Miklós Pált, Kenyeres Zoltánt, Bata Imrét. Később feltűnik Sőtér István, Rónay László, Béládi Miklós, Németh G. Béla is – akik sok tekintetben, főleg az irodalomszemlélet és a tudománypolitika vonatkozásában Pándi vitapartnerei voltak s lettek.
Nem kegyből, puszta gesztusból közölte őket Pándi, hanem őszinte nyitottságát demonstrálandó. Ők viszont – vélhetőleg – azért is vállalták a jelenlétet ezen a viszonylag populáris fórumon, hogy ezáltal is alakítsák Pándi, illetve a művelődéspolitika szemléletét; no persze nem is dúskáltak publikációs lehetőségekben. Már az első szám komoly ankétokat, vitákat indít el, pl. Illés Endre kezdeményezésére a tervezett Magyar Klasszikusok – később Magyar Remekírók címmel megjelent – sorozatról („Diófát ültetni”). Kádár János cikkével egy Veres Pétert méltató politikai hangsúlyú írás nyitotta a Kritika új folyamát, de egyúttal Lukács György-nekrológok, Thomas Mann-levél és sok más dokumentum is demonstrálták Pándi szerkesztői koncepcióját. Rózsa Gyula Az utak elváltak című képzőművészet-kritikai esszéje a folyóirat egyik legbátrabb rovatának nyitóírása lett (Rózsa értékrend-„névsora” 40 év után is hiteles!), amelyet azután a Vadas József kezdeményezte Heti zsűri-vita követett.
Ezek arra is példák, hogy a Kritika nemcsak szolgálta-formálta-népszerűsítette az Aczél György-féle kultúrpolitikát, hanem olykor alaposan korrigálni is igyekezett annak többarcú, művészeti áganként egyenlőtlen érzékenységű, gyakran szubjektivista vonásait. Pándinak számos esetben kellett megvédenie munkatársait, szerzőit Aczél György s mások indulataitól, esetenként akár elnémítási üzeneteitől; becsülettel meg is tette.
Az első számtól kezdve jól érzékelhető volt Pándi ama, már a Népszabadság kulturális rovatvezetőjeként, 1967-től érvényesített programszerű szerkesztői szándéka, hogy szerepeltesse a 60-as évek második felében pályára lépett fiatal kritikusokat, köztük számos tanítványát. (E törekvés sikerében fontos szerepet játszott a dinamikus fiatal főszerkesztő-helyettesek kapcsolati hálója és intenzív szervezőmunkája.) Igaz, a legtöbben közülük az évek során fokozatosan eltávolodtak tőle politikai vagy/és irodalmi felfogásukban, amit persze nehéz szívvel élt meg, de amíg lehetett (legalább kettőn állt a vásár) közölte őket. A Kritika így lett Alexa Károly, Alföldy Jenő, Belohorszky Pál, Berkes Erzsébet, Földényi F. László, Hajdu Ráfis Gábor, Kulcsár Szabó Ernő, Kulin Ferenc, Nácsa Klára, Pete György, Reményi József Tamás, Szigethy Gábor, P. Szűcs Julianna, Tallár Ferenc, Tarján Tamás, Varga Lajos Márton, Zappe László s mások (köztük e tanulmány szerzőjének) rendszeres publikációs, sőt fölnevelő fórumává. Itt robbant be a szellemi nyilvánosságba a kiemelkedő tehetségű és termékenységű Szilágyi Ákos, számos monumentális és vitákat provokáló esszéjével. Hogy azután e nemzedékből kinek merre ágazott az útja, az más kérdés, de túlnyomó többségük ma is meghatározó – bizony idősödő – neve, tekintélye a magyar szellemi életnek.
A Pándi szerkesztette 12 évfolyamban izgalmas, számos esetben igényes, ma is tanulságos, olykor viszont steril, kreált vagy eleve lejátszott, de mindenképpen korjellemző eszmecserék zajlottak. A nemzeti-kisebbségi kérdéssel szembeni közömbösséggel megrágalmazott Pándi már az első évfolyamban közöl egy ankétot a nemzetiség és irodalom témaköréről, majd körképet a határon túli magyar irodalomról (1973/12. sz.). Itthon 1981-ben elsőként publikálja a felvidéki Fábry Zoltán 1946-ban a magyarok kollektív bűnössé nyilvánítása és kitelepítése ellen felszólamló nagyhatású röpiratát (A vádlott megszólal). A Kritika átveszi a Népszabadság hasábjain Fekete Gyula és Turgonyi Júlia között az ún. főhívatású anyaságról, tágabban a népesedési gondok terápiájáról és a nőkérdésről elindult vitát (1974) – nem semleges, de toleráns fórumként. Megannyi érdekes esztétikai, irodalomelméleti vita is felidézhető, például – rossz nyitással – a strukturalizmusról (1972–1973), szinte állandóan Lukács György nézeteiről, a recepcióesztétikáról (1983), a népművészetről (1981), az új irodalomtankönyvekről (1981). Igen sok művelődés-, irodalom- és eszmetörténeti jelentőségű dokumentumnak is teret biztosított a Kritika; működött Pándi 1963-as, az elfeledett baloldali értékek újrafelfedezését szorgalmazó tanulmánykötetének (Elsüllyedt irodalom?) az ethosza, ezt bizonyítja a nagyszámú Ady-, József Attila-, Bálint György-, Lukács György-, Révai József-dokumentum, hogy csak a legismertebb neveket említsem. A Kritika közölte először Vágó Márta emlékiratát József Attiláról (1973/7).
Átfogó „közérzeti” és társadalompolitikai viták előtt is kezdeményezően megnyitotta hasábjait: a fiatal nemzedék cselekvési lehetőségeiről, az ifjúság és a marxizmus viszonyáról, a szórakozás–szórakoztatás szocializmusbeli ellentmondásairól és az ún. szennyhullámról, továbbá arról, hogy „áru-e a kultúra?” és hogy „milyen nálunk a szellemi élet?”
Ezekben a vitákban Pándiék megszólították az akkor már formálódó ellenzékiek, köztük a fiatalok néhány tehetséges tagját is, remélve, hogy a legális megjelenés és vita lehetősége oldja a feszültséget és a hivatalos politika is okul belőlük. Mindez persze csak részlegesen sikerült, mégis vitathatatlan érdem. Így szerepelt olykor többször is és korántsem megbélyegző vagy éppen kompromittáló kontextusban Bacsó Béla, T. Bíró Zoltán, Csalog Zsolt, Csetneki Gábor, Demszky Gábor (egy nagy terjedelmű szociográfiával 1980-ban), Elek István, Eörsi István, Havas Gábor, Könczöl Csaba (gyakran s könyvkritikákkal is), Lenkei Júlia, Magyar Fruzsina, Radnóti Sándor, Szilágyi Sándor, Tamás Gáspár Miklós, Tőkéczki László s többen mások. Bibó halála és temetése után tabudöntő esszét közöl a lap Papp Zsolt tollából (1980/11), majd teret ad az 1945-ös Bibó–Lukács-vita újraközlésének is. Az akkori ellenzék által a kádári politikával szemben zászlójukra tűzött, a szamizdatos Bibó Emlékkönyvben méltatott – alapvetően baloldali liberális szemléletű – tudós politológus ilyen formájú „megjelenése” a pártközeli sajtóban szenzációszámba ment. (Hogy majd a rendszerváltás után többen – főleg Csurka István s néhány írótársa, valamint a Fidesz kollégiumi barátokból intézményesült vezérkara – hová jutottak az ellenzéki előjelű Bibó-rajongásból, az már nem a Kritika sajtótörténetébe tartozik.) Pándi ugyanakkor – vélhetően személyes okokból is – közli Andics Erzsébet, Horváth Márton vagy éppen Marosán György egy-egy írását is, nem engedvén teljesen kiiktatni őket – felelősség terhelte politikai múltjuk miatt – a kulturális életből.
Természetesen aktív politikusok nyilatkozatai, cikkei szintén jelen voltak a Kritika hasábjain (Aczél György, Köpeczi Béla, Óvári Miklós s mások); az irodalmár–kultúrpolitikus Tóth Dezső gyakrabban is, nemritkán békítő-kiegyensúlyozó, de egyúttal ideologikusan vitazáró szerepben. A nemzeti kérdéshez és a népi írói örökséget vallókhoz fűződő viszony témájában a 70-es évek során Király István és Pándi között kiéleződött vita is ott hagyta lenyomatát a hasábokon (pl. 1975/1. és 6.), de nem terpeszkedett el mértéktelenül.
Pándinak a Pozsgay Imrével kibontakozó – nem nyilvános, de egyre élesebb – vitája, sőt konfliktusa sem tiltotta meg, hogy a 12 évfolyamba többször is érdekes, új politikai nyelven megszólaló nagyinterjúval és írással kerüljön bele „a jövőre készülő” kulturális miniszter. Érdekes, bensőséges, esetenként szellemes, humoros szépírói esszék is oldották a Kritika nehézfegyverzetű ideológiai profilját: Fejes Endrétől és Juhász Ferenctől Gyurkó Lászlón és Illés Endrén át Kolozsvári Grandperre Emilig, Tandori Dezsőig és Végh Antalig. Gyertyán Ervin, Sziklai László, Vitányi Iván és Zoltai Dénes – más esztétákkal együtt – szintén rendszeres cikkírók, az erős nemzetközi tájékozódásban főleg Bajomi-Lázár Endre, E. Fehér Pál és Vörös T. Károly voltak szerkesztő „felhajtói”, illetve fordítói.
Pándi színházesztétikai nézeteit szöveg- és nem színpadközpontú konzervativizmusuk miatt a korszak más tekintélyes kritikusai, pl. Almási Miklós, Koltai Tamás, Mészáros Tamás, Mihályi Gábor, Molnár Gál Péter, Szigethy Gábor, Ungvári Tamás s mások többször s több helyütt vitatták, de a Kritika teret ad az ő felfogásuknak is (pl. a Kritika 1975-ös évfolyamában). Interjúkat szintén közöl a kor legígéretesebb modern, többnyire vidéki rendezőivel: Ruszt Józseffel (1977/3.), Székely Gáborral (1977/6.) és Zsámbéki Gáborral (1977/10.) A legutóbbiban – melyet Magyar Fruzsina és Duró Győző készített – elhangzott az a már-már provokatív kérdés, hogy „Politikai tényező-e a színház, a mai magyar színház és a kaposvári?”. Zsámbéki bátor válasza: „Én úgy látom, hogy a színház és a kaposvári színház igen, a mai magyar nem.” Történeti távlatból igaznak is bizonyult ez a válasz (ma, kb. 35 év után pedig újra forrón aktuális probléma!); nagy szó, hogy ez akkor így egyáltalán megjelenhetett, még ha azon az áron is, hogy Pándi * alatti megjegyzést fűzött hozzá: a szerkesztőség „ezzel a sommás véleménnyel nem ért egyet”. Ezzel a módszerrel egyébként meglehetősen gyakran élt Pándi: hol őszintén, hol inkább szerkesztői és művelődéspolitikusi taktikából; hol indokoltan (hiszen egy folyóiratnak kell, hogy legyen néhány alapkérdésben vallott álláspontja, a politikai és kulturális pluralizmus világában, ma is), hol viszont túlhabzóan, görcsös lezárási kényszerként, ’azért is az enyém az utolsó szó’.
A módszer általánosítható: ez a glosszázó–lezáró gesztus Pándi szerkesztői küldetéstudatából fakad; egyebek mellett ezzel törekedett realizálni és alakítani a „szövetségi politika – ideológiai vita” kádárista-aczéli nyilvánosságpolitikáját. Számos ideológiai és irodalmi jellegű vitát bemutathatnék illusztrációként, legyen elég állatorvosi lóként utalnom – magam is érintve lévén – a két Mészöly Miklós-vitára (1976 és 1977). Az első egy könyvkritikám, az Alakulások ideologikus bírálata nyomán robbant ki: Könczöl Csaba szellemesen válaszolt rá, majd én – nem kevésbé csípősen – viszontválaszt írtam, ezt követően, a Weöres Sándor körüli vitát is idevéve, Tóth Dezső igyekezett lezárni ezeket a disputákat. Nincs mit megbánnom, visszavonnom, a felelősséget sem hárítom át másra, de tény: neofita voltam, addig nem ismertem alaposan Mészöly munkásságát, zavarta optimizmusra vágyó realizmus-eszményemet és világképemet az ő sötéten-látása, s Pándi azzal adta nekem a megbízást, hogy Mészölynek az irodalmi életbe való teljes és méltó visszatérését segítem ezzel a kritikus írással. Beszálltam a nálam is fiatalabb Miklós Tamást „védendő” az általa indított Film-polémiába is. Függetlenül attól, hogy „kinek volt igaza” (ez persze nem jó kérdés a művészet és irodalomkritika műfajában), nyilvános kritikám és hozzászólásom aggályos felhangot kapott azáltal, hogy ekkor már a pártközpont kulturális osztályán dolgoztam, bár e cikkeket nem ebbéli funkcióban publikáltam.
Feszengve, nem mentségként írom: amikor néhány hónap múlva személyesen is megismerkedtem Mészöllyel, igen toleránsan, sőt kedvesen reagált a cikkeimre, s mintha megerősítette volna Pándi szerkesztői „játékát”, valami olyasmit mondott (még ha csak udvariaskodásként is): ’nem hogy nem ártott neki ez az éles vita, hanem még segítette is helyzetét az irodalmi életben’.
Egyébként az irodalom- vagy más művészetkritika műfajába nagyon is belefér az éles vita, akár a nagy tévedés és igazságtalanság is, ha van benne, illetve szerzőjében spiritusz, ha az értékrend- és kánonalakítás fontos pillanatáról van szó. Hadd utaljak csak Kölcsey Berzsenyi-bírálatára, Gyulai Pál Jókai-kritikájára, Babits Petőfit minősítő esszéjére, Kosztolányi Ady-revíziójára vagy éppen József Attila Babits-pamfletjére. A művészeti életben – az efféle botránykavaró írásokra is reagáló – mindig is erős kritikaellenesség nem pusztán aktuálpolitikai kockázati tünet, hanem erős sérelmi tradíció is; meg kellett küzdeni vele már az első főhivatású – azaz szépirodalmat nem közlő – kritikai orgánumnak, Bajza József Kritikai Lapokjának is (1831–1836). Mindezt nem a magam védelmében írom, hanem például Szilágyi Ákos vagy Radnóti Sándor kitűnő Weöres Sándor-esszéinek kritikatörténeti olvasata érdekében.
Tiszteletre méltó, hogy a Lukács György tanítványai elleni otromba, régi szellemi autodafékat idéző 1973–1975-ös politikai kampányból, a velük kapcsolatos párt- és akadémiai határozatok „népszerűsítéséből” kimaradt az amúgy ortodox marxista meggyőződésű Pándi Pál és folyóirata. Jóllehet Heller Ágnesék ekkor már eltávolodtak mesterük szocialista távlatú politikai nézeteitől, tehát Pándiétól is, működött benne a minőségérzék és az az etikus szerkesztői elv, hogy az elvi vitát nem keverhetjük össze az adminisztratív, a bürokratikus, sőt kriminalizáló gyakorlattal; kilövési engedély, sőt hajsza esetén nem állunk az üldözők közé. Az viszont gyengítette a Pándi-féle „vitatkozva nyitunk” szerkesztői elv hitelét, amikor egy-egy élesebb kritikai vélemény mégis gyakorlati következményekkel járt (esetenként a provinciális hatalmak túlbuzgósága okán). Vagy akárcsak az, amikor maga Pándi is rögvest művelődéspolitikai konklúziót vont le egy-egy ilyen szellemi ütközetből. Az eredetileg jó szándékú, de királyi többesben fogalmazott apodiktikus glossza-kommentárok közül édemes egy nagyon jellemzőt idézni a Film körüli vitából:
„A sajtóban megjelenő s a megszokottnál kritikusabb hangvételű írások nyomán nemritkán támad nyugtalanság és szorongás a kulturális élet némely területén azon feltételezés miatt, hogy »szigorítás« követezik, hogy a kulturális politika ezentúl »szűkebb játékteret« enged a művészeknek, íróknak. Az újabb fejlődésünk húsz esztendejével cáfolható efféle feltételezésekkel nem foglalkoznánk itt, ha nem kerülnének olykor jóhiszemű, tisztességes és tehetséges emberek is ilyen rövid életű pánikhatások nyomása alá. Álláspontunk egyértelmű: kulturális politikánk keretei között lehetséges Mészöly Miklós Film című regényének kiadása. De kulturális politikánk keretei között nem lehetséges, hogy a marxista kritika hallgasson a regény szemléletének, ábrázolásmódjának, világképének világnézetünktől nem kis szögben eltérő jelzéseiről. Akik pedig úgy képzelik el művelődéspolitikánkat, hogy az lehetővé teszi mindennek a megjelenését, de visszafogja a marxista igényű kritika reagálását, azok nemcsak kulturális politikánk szellemével kerülnek szembe, hanem a szocialista közvéleménnyel is, a szocialista szellemű irodalom és művészet érdekeivel is. Támogatni a tehetséget, vitatni a vitatandót – ez a feladat, még akkor is, ha a kiadással történt támogatás olyan művet tesz publikussá, amelynek kritikája nélkülözhetetlen. Más kérdés – Mészölynél maradva –, hogy helyes volt-e a Film című regényt újra kiadni a felszabadult ország harminc évének irodalmát reprezentáló arany-sorozatban. Véleményünk szerint: nem volt helyes. (A szerk.)”
Ezek a közel négy évtized múltán csikorgónak hangzó, már-már parodisztikusnak ható mondatok ott és akkor többfelé vágtak, valóban a nyilvánosság tágítását fedező szövegek (ilyen szándékúak és többnyire eredményesek) voltak. E szerkesztési modell és stílus fölött azóta eljárt az idő, kicsúszott alóla a történelem. Mégsem egészen passé: félő, hogy a XXI. század második évtizedének újkanonizációi, történelemhamisításai és értékrend-torzításai tükrében valamiképpen, esetleg a fonákjukról, ismerősnek is tűnhetnek.
A sajtó- és kritikatörténet mérlegén
Pándi Pál kritikusi, szerkesztői, művelődéspolitikusi modellje, az ideológiai kérlelhetetlenség és a szerkesztői tolerancia, az ún. marxista vita és a publikációs nyitás egysége (melléfogásai, olykor súlyos tévedései ellenére) addig volt viszonylag eredményes, amíg működtek az államszocializmus fokozatos demokratizálása, illetve a progresszív reformok világtörténelmi és hazai politikai-gazdasági feltételei. Az 1980-as évek elejétől-derekától viszont ezek meg-, sőt felbomlottak, a szocialista rendszert gyökeresen váltó, leváltó, a kimondva-kimondatlanul rekapitalizáló fordulat került napirendre. Ezzel pusztán vagy elsősorban ideológiai téren már aligha lehetett felvenni a szellemi küzdelmet – ha erre egyáltalán szükség volt (lett volna). Ez az „után”, az egypártrendszerből a többpártrendszerbe való átlépés ténye és távlata azonban visszamenőleg, művelődés- és sajtótörténeti szempontból nem programozhatja át negatív periódussá a Kritikát s benne a Pándi szerkesztette 12 évfolyamot. Akkor sem, ha Pándi „en garde” attitűdje, olykor túldimenzionált sérelmi érzékenysége és szerepfelfogásainak, hivatásainak belső konfliktusai esetenként rá is raktak egy lapáttal erre a szituációra. (Igaz: egyúttal személyileg hitelesítették is.)
Egészében, fő vonulatában a Kritika a Kádár-korszak jobbik oldalát mutatta és segítette érvényesíteni; gazdagította a nemzeti kultúra – akkor lehetséges – nyilvánosságát és értékkínálatát. Recenziós, illetve kritikai rovata a legtöbb művészeti ágból sokoldalú kortükör, visszakereshető adatbázis és véleménytár. Ahogy Pándi tudósi szenvedélye a reformkor nemzeti progressziója iránt (Petőfi. Bp., 1961., 19822 Bp. 1974.; Első aranykorunk. Bp., 1976.) összekapcsolódott a baloldali-szocialisztikus eszmélkedés folytonosságkeresésével („Kísértetjárás” Magyarországon. I-II. kötet, Bp., 1972.), úgy szerkesztői és kritikusi munkássága is egy progresszív – ha nem is vitathatatlan – nemzetfelfogás tükre és erjesztője. Szakmonográfiáinak nem egy tétele mára tudományosan meghaladottá vált (miként a társadalomtudományokban „szokás”), de megőrződött rangjuk és innovációs értékük. A Kritika Pándija és Pándi Kritikája sem a kultúravesztés és –rombolás, nem a „nemzetietlenség”, „a nemzetre való rárontás”, nem a „belföldi turistaság” dokumentuma. A szocialista egypártrendszer – bár következetlenül és visszaesésekkel – reformok felé nyitó „felvilágosult abszolutizmusa” idején a lehetséges maximumhoz közeli teljesítményt produkált, ma is értékes és maradandó olvasnivalókkal. Pedig ez jóval nehezebb, kockázatosabb „feladat” egy kritikai és művelődéspolitikai arculatú lap esetében, mint a szépirodalmat is közlő folyóiratoknál. Súlya és formátuma annak jegyében értékelhető, ahogy Dávidházi Péter a kritikatörténet szempontrendszerét definiálja: mivel a kritika kettős feladata a normatív értékelés és az értékelő normaképzés, a kritikatörténeti mérlegelés „nem a [konkrét] kritikusi ítéletek ellenőrzése […], hanem a bennük rejlő normák feltárása.” Csak efelől lehet tudományosan megérteni és reálisan értékelni egy–egy kritikus életművet és műhelyt.
Ha így olvassuk (újra) a Kritikát, ha nem egy hamis rendszerváltozási teleológia bűvöletében, ha nem ahistorikusan, egy gyökeresen más társadalmi-kulturális modell felől ítélkezünk, ha a folyóiratot belehelyezzük a korabeli hármas dimenzióba, a nagypolitika, az ideológiai művelődéspolitika és a művészeti-irodalmi életvalóság ott és akkor összeálló tér–idő-szerkezetébe, akkor pozitív a sajtótörténeti mérlege. Nem szorul sem stigmatizálásra, sem mentegetésre: „csak” kritikára. Annál is inkább, mivel a Kritika számos írása, gesztusa, értékállítása és vitája „aha!-élményként”, fordított déjà vu-ként olvastatja magát a XXI. század második évtizedében. Ami viszont nem feltétlenül öröm és elégtétel. Ha Pándit annak idején azzal támadták vitapartnerei s okkal bírálták némelykor még elvbarátai is, hogy a gonosz, antihumánus eszmék, indulatok feltámadásától való félelme fantomképzés és fóbia, s ha volt is habitusában – a kamaszként megélt holokauszt kitörülhetetlen nyomaként – valamiféle állandó „antiszemitizmus- és fasizmus-éberség”, 30-40 év után be kell látnunk, hogy számos görcse, aggodalma, félelme jogosnak (de nem önmagát beteljesítő jóslatnak!) bizonyult.
