A kritikai gondolkodás integrálása a szovjetrendszerbe

A Kritika folyóirat megjelenése a hatvanas évek elején jellegzetes terméke a szovjet konstellációs gondolkodásnak, a nyitásra elszánt hruscsovi politikának. Ennek egyik szembetűnő jellegzetessége, hogy lassan, fokozatosan, mindvégig ellenőrzötten és erősen korlátozóan, de kezdte visszaengedni a szakértőket és általában az értelmiséget a szovjetrendszerbe; csak olyan mértékben és csak olyan területekre ahol és amennyiben rájuk szüksége volt. A szisztematikus visszaintegrálásnak hosszú távon ható következményei voltak, mivel nem csupán egy társadalmi réteg revitalizálását jelentette, hanem az alternatív vélemény – a reflexió, a „kritika” – nagyon halvány újrafeltűnését is.

A  hruscsovi  politikának  ezek  a  lépései  nyilvánvalóan reaktívak voltak.  A  poszt­sztálini szovjet vezetés  figyelembe  vette  a  külvilág  átalakulását,  stratégiai  módosulásokkal  akart  reagálni  a világgazdasági  és  tudományos­technikai  kihívásokra,  ezért  távolodott  az  autark  politikától. Lényegi gazdaságszerkezeti átalakulásokat tervezett, s ezekkel egyidőben újragondolta az oktatás, a kutatásfejlesztés és az értelmiség szerepét, feladatait is.

A váltás első jelei látszottak már az ötvenes évek közepétől. Magyarországon leginkább az 1955. novemberi  Központi  Vezetőségi  üléstől,  amikor szokatlanul  nagyszámú  „szakértő”  vett részt  az ötéves  terv stratégiai  elveinek  tárgyalásán.  Ez  a  fordulat  jelezte,  hogy  a  tábor  vezetői  kiemelt feladatnak tekintik a tágan értelmezett felzárkózást a nagy sebességű nyugati fejlődéshez, s hogy ennek elengedhetetlen feltételeként már minőségi tényezőkkel is számolnak: a műszaki­technikai lépéstartással, az intenzívebb termeléssel és nem utolsó sorban  azzal  a szükségszerűséggel, hogy mindez  nagyszámú  képzett  munkaerőt  igényel,  azaz  valami  módon  meg  kell  teremteni  a korábbiaknál lényegesen hatékonyabb,  modern szovjet  tömegtársadalmat.  Legalább  elvi szinten elfogadták tehát, hogy egy intenzív minőség­fejlesztő program nem lehet sikeres a leszakadó régió általános kulturális színvonalának emelése nélkül. Erősíteni szándékoztak az oktatást, a kutatást, a stratégiai  tervezést  és  nem  utolsó  sorban  fel  akarták  gyorsítani  az  alapvető  készségek elsajátításához szükséges általános műveltség terjesztését.

Ezek  a  sürgető  kényszerek  alapvetően  megváltoztatták  a  politika  viszonyát  a  korábban diszkriminált értelmiséggel szemben. A döntően autodidakta politikai réteg engedett némi teret  a növekvő  fontosságú  szakértelemnek,  s  ez  az  új  stratégia  pedig  hamarosan  átrajzolta  a  belső szövetségesi politikát is. Az 1956. februári XX. kongresszuson Hruscsov nem csak kifelé hirdetette meg  a  koegzisztenciát,  hanem  valamelyest  befelé  is.  Megerősítette  az  értelmiség  lassú beszivárogtatásának  gyakorlatát  és  hosszú  távú  tervét.  Ezzel  látensen  beengedte  az  alternatív véleményformálást  a  rendszerbe,  a  kritikát  a  stratégiák  megfogalmazásába  és  az  ideológia elfogadtatásába,  közvetítésébe.  A  kongresszus  fordulópontja  után  csekély  számban,  de bekerülhettek szakértők (pártonkívüliek is) a döntés­előkészítésbe, olykor fiatalok  a tudományos hierarchiába. Korlátozott érvénnyel és lehetőségekkel, de voltak már tudományos viták is, még ha nem is jelentek meg a hivatalos (nyílt) diskurzusban.

A  váltásra  idehaza  deklaratív  módon  utalt  az  MDP  KV  1956.  augusztusi  állásfoglalása,  mely bővülő szakmai  és  egzisztenciális mozgásteret ígért  ennek a rétegnek. Ezt  követően fokozatosan felszámolódott a származás szerinti – határozottan értelmiségellenes – megkülönböztetés az iskolai felvételiknél, a munkahelyeken, az államapparátusban és a párt káderpolitikájában.[1]

A forradalom utáni  első, 1957. májusi pártértekezlet ismét megerősítette,  hogy  a  jövőben  egyre inkább számítanak  a szakértők részvételére  a  feladat­értelmezésben,  a  tervek  kidolgozásában,  a döntés­előkészítésben  és  a  középszintű  végrehajtásban.  A  részleges  professzionalizálás eredményeként megtűrtek képzett szakembereket  a pártban,  és megjelentek  az  apparátusban is  a megbízható,  de  szakmailag  elfogadhatóbb  káderek.  A  forradalmat  közvetlenül  megelőzően  és később  is  szakértői  csoportok  dolgoztak  gazdasági  reformok  előkészítésén,  a  KB  mellett hamarosan megalakultak az Elméleti Munkaközösségek, többek közt a közgazdaság, a nemzetközi viszonyok, az agrárium vagy a kultúra aktuális és stratégiai kérdéseinek értelmezésére.

Az  1958­as  művelődéspolitikai  irányelvek  kiadása  már  egyértelműen  előrevetítette  azokat  a szekularizációs  tendenciákat  is,  melyek  arra  utaltak,  hogy  a  látványosan  túltengő  párt  csekély mértékben visszahúzódik egy  államibb, társadalmibb színezetű működés mögé. Jelezte  például  a tanácsok,  az  állami  és  a  társadalmi  intézmények  növekvő  szerepét.  Ez  több  volt  szimbolikus gesztusnál;  feltételezte  a  képezettebb,  kompetensebb  és  némiképp  önállóbban  működő  elemek jelenlétét a működtetésben.

A  hatvanas  években  a  szovjet  birodalom  többszörösen  összetett  struktúrájának  folyamatos átalakításához, s ebben az alternatív víziók mérlegeléshez a térség vezetői már egyre gyakrabban támaszkodtak  az  szakértők  képviselőire,  olykor  tágabb  csoportjaira.  Az  értelmiség  ebben  a szakaszban dinamikusan növekvő rétegnek számított, 1959 és 1967 között hetven százalékkal nőtt, a Szovjetunióban kettőszáz akadémiai kutatóintézet működött. A számszerű emelkedés mellett ez a réteg színesebb is lett. Alig érzékelhetően, de bővült belső pluralizmusa, valamivel nagyobb lett a politikai befolyása  és manőverezési tere, szélesedett  önkifejezésének spektruma. Az  apparátuson belül is lassanként formálódott egy „köztes zónába” tartozó – sem nem nyíltan ellenálló, sem nem egészen konformista – „lojális oppozíció”, mely  a hivatalos intézményi  csatornákat felhasználva gyakran  hatékonyan  tudott  alternatívnak  tekintett  megoldásokat  érvényesíteni.  Az  iskolázottság általános kiterjesztése mellett a szakértők kényszerű integrálása volt az egyik fő oka annak, hogy feltartóztathatatlanul bővültek a reflexív társadalmi gondolkodás körei. A rendszer ezzel látensen, immanensen kitermelte saját kritikus belső ellenzékét.

A rendszeren belüli alternatív elméleti gondolkodásnak kedvezett, hogy 1958­tól Prágában kiadták a Béke és Szocializmus problémái című lapot, amely egyben elméleti műhelynek is számított. Az SZKP KB Nemzetközi Osztályából 1957­ben kivált egy blokkon belüli kapcsolatokkal foglalkozó részleg,  1961  és  1967  között  Andropov,  illetve  Burlatszkij  vezetése  alatt  pedig  konzultációs csoportok  működtek.  Ez  a  teoretikus  központ  aktívan  részt  vett  a  pártprogram  és  a  párt­demokratizálási javaslatok kidolgozásában, illetve a népi­állam elképzelések kialakításában is. Ezt az  időszak  termékeny  ideológiai  szakasz,  amely  egyértelműen  távolodik  az előző  korszakok egyszerűsítő dogmáitól, és hidat képez a hruscsovi és a gorbacsovi korszak között.[2]

Az  MSZMP  a  szovjet  átalakulásokkal  párhuzamosan  a  hatvanas  évek  elején  a  maga  köreiben szintén  megkezdte  a  „kritika”  konszolidáló  integrálását.  1961­ben  kiadott  állásfoglalásában  – egyelőre  még  csak  irodalmi  kontextusokhoz  kötve  –  igyekezett  elhelyezni  a  kritikát  a szovjetrendszerben.  1962­ben  a  VIII.  kongresszuson  már  deklarálta  a  konszolidált  korszak beköszöntét,  ami  kedvező  körülményeket  jelentett  az  újabb  belső,  társadalmi  integrációs hullámokhoz.  1963­ban  a  kiterjedt  amnesztia,  majd  Magyarország  visszakerülése  a  diplomáciai térképre szintén jó alapot teremtett arra, hogy a magyar párt nagy léptekkel kövesse a hruscsovi szovjet politikát, s a versenyképesség szem előtt tartásával rugalmasabb belső szövetségi modellt dolgozzon ki. Ennek részeként átalakította a szimulált nyilvánosság struktúráját, új lapokat indított, vagy átszervezte a régieket, a fontosnak tekintett orgánumok példányszámát növelte.[3]

Az új komplex stratégia elemeként jelent meg a Kritika 1963 őszén. Az  apparátus  úgy  értékelte, hogy  elindítása  is  erősítheti  a  politikai  konszolidálódást.  Azt  várták  tőle,  hogy  oldja  a bizalmatlanságot, úgymond szélesíti a kritikai mezőnyt, és kialakítja, illetve elfogadtatja a „reális” értékrendet, ami mindenkor a geopolitikai helyzet belenyugvó elfogadását jelentette.

A  Kritika  ekkor  még  elsősorban  irodalmi  orgánum  volt.  Háttérintézményei:  az  MTA Irodalomtudományi  Intézete,  az  Irodalomtörténeti  Társaság  és  a  Magyar  Írók  Szövetsége.

Irodalmi­-művészeti  lapként  anyagi  helyzete  kivételesen  jónak számított,  támogatottsága  is  arra utalt, hogy még nem szűnt meg  az indoktrináció  erősen irodalmias jellege. A lapstruktúra  és  az ideológiai műfajok hierarchiája a rendszer önképének alapvetően epikus, emocionális természetét, illetve logikáját tükrözte. Az  apparátus  ezen  a  kereten  belül  indukált frissítő  vitákat,  mondhatni erjesztő diskurzusokat többek közt a szocialista realizmusról, a marxista történelemszemléletről, a kultúra internacionalista és nemzeti jellegéről, az avantgárdról, a közérthetőségről.

A hatvanas évek közepétől az ideológiai gondolkodás távolodott az irodalmi­epikus gondolkodás paradigmáitól. Egyértelmű jele volt ennek az önálló műfajú 1965­ös ideológiai határozat, a maga praktikusabb,  direkt  politikai  nyelvezethez  közelebb  álló szövegével.  A  belső  elemzések  egyre gyakrabban sürgették  az irodalomcentrikusság feloldását, s  azt is, hogy formálják színesebbre  a közéleti  arculatot,  s  ennek  megfelelően  szervezzék  át  a  lapstruktúrát  is,  beleértve  az  irodalmi lapokat, a Kortársat, az Új Írást és a Kritikát.[4]

A szemléleti váltás mögött ismét nem lényegtelen ideológiai­stratégiai elmozdulások húzódtak. A szovjetrendszernek  ebben  a  szakaszában  hagyták  újjáéledni  a  korábban  háttérbeszorított, mondhatni  addig jegelt  tudományos  diszciplínákat,  mindenekelőtt  a  filozófiát,  a szociológiát,  a pedagógiát  és  a  pszichológiát.  A  rendszer  vezetői  közeledtek  egy  elméletibb,  analitikusabb világértelmezés felé, s  ez  a kognitív  elmozdulás  a szakértők  újabb  köreit  engedte  hozzáférni  az elemzésekhez nélkülözhetetlen információkhoz. Megindult a polgárinak mondott irányzatok főbb forrásainak a fordítása, és ha lassan is, de az első adatbázisok kialakítása. Néhány kutató nyugati tanulmányutakra  mehetett  az ottani  friss  elméletek  begyűjtésére,  de az itthon  maradók  is gyakrabban jutottak külföldi szakirodalomhoz, könyvekhez, folyóiratokhoz.

Az  évtized  közepétől  intenzíven  folyó  közvetlen  gazdasági  reform­előkészületek  még  inkább felerősítették, illetve felgyorsították a professzionálisabb kognitív tájékozódást és vele az érvelőbb indoktrinálást. A reformmal újabb szakértői csoportok kapcsolódtak közelebbről vagy távolabbról a  rendszerhez,  melyben  a  folyamatos  struktúramódosítások  ismét  érintették  a  gazdaságot,  a tudomány­  és  kutatásszervezést,  az  oktatási  rendszereket  és  a  társadalom­  illetve  szövetségi politikát.

Az ilyen mértékű és mélységű átalakulásokkal azonban az ellenőrzött nyilvánosság keretei egyre kevésbé voltak kompatibilisek. A politikai vezetés a hetvenes évek elején ezért újra átszervezte a lapokat,  miközben  a  legtöbbjüket  a  politikai szempontból  releváns  témák  felé  terelte.  Gyakran hivatkoztak  az  1970­es  X.  kongresszusnak  azokra  az  intencióira,  melyek  a  kritika  jelentését tágabban  és  differenciáltabban  értelmezték,  közelítve  a  napi,  aktuális  kritikai  problémákhoz.[5]

Támogatták  ezért,  hogy  az  elemzők  tárgyaljanak  például  olyan  témákat,  mint  Che  Guevara harásának  értelmezése  a  baloldalon  vagy  a  harmadik  világháború  elkerülhetősége,  a  kisnépek világtörténelmi szorongása  az  ipari­  és  a  tudományos­technikai forradalom  körülményei  között, továbbá  a  nemzeti  kérdések  a  20.  század  második  felében,  a  népi­urbánus  ellentét  és  a szociográfiai ihletettség kritériumai.[6]

A hetvenes évek elején a kritika „kritikája” még inkább szorgalmazta a tudatosabb,  analitikusabb gondolkodást,  az  egzaktabb megközelítéseket. Felvetette,  hogy  ennek  érdekében szükség  van  új művelődéspolitikai  lapra,  amely széles  körben  tudja  orientálni  nem  csak  az  értelmiség  legfelső köreit,  de  a  nagyközönséget  is.[7]  Ez  a  koncepció  a  társadalom  kiterjedt  rétegeit  bevonó kompatibilis  alapműveltség  terjesztését  tartotta  szem  előtt.  A  közművelődési  program előkészítésének közegében olyan társadalmi „közép” megteremtését tekintette célnak, amely –  az adott keretek között – tájékozottabb tud lenni, javul az ízlése, és a szükséges mértékben eligazodik a kognitív kihívások közt. Mindezt azzal indokolták, hogy a változó, bonyolódó világban nehezebb az eligazodás, nyitni kell az újabb megközelítések, a tudományos gondolkodás felé, és az olvasói rétegek ez irányú növekvő érdeklődésével is számolni kell.  Előírták, hogy az irodalmi folyóiratok valamilyen munkamegosztásban foglalkozzanak bővebben a társművészetekkel, a szociográfiával, a  lélektan  új  eredményeivel,  az  etikai  és  filozófiai  kérdésekkel,  a  történettudomány  aktuális dilemmáival.

Ez  a  szemléleti  váltás  a  rendszer  működésében  csak  alig  kivehető  módosulásokat  jelentett:  az ellenségesnek tekintett nyugati oldalról továbbra sem volt nagy szellemi beáramlás, ugyanakkor a modernitás kérdései valamelyest mégis tárgyai lehettek  a szimulált diskurzusnak. A  „nyitásnak” hosszú távú következményei is voltak: bővült a témák köre, a tárgyalás mélysége és erősödött a látens pluralizmus.

Az MSZMP ebben a korszakban támogatta, hogy irodalmi mellékletekkel bővüljenek a napilapok, folyóiratokká alakuljanak az időszaki szemlék, és közöljenek társadalomtudományi ihletésű köztes műfajokat,  szociográfiákat,  riportokat,  dokumentum­jellegű  írásokat.  Ezek engedélyezésekor tisztában  lehetett  azzal,  hogy az ilyenformán  „megtűrt”  társadalomkritika  ismét  komoly jelentőséggel ruházhatja majd fel a kultúrát, mely valódi politikai nyilvánosság hiányában továbbra is ideológia­érzékeny terület lesz. Mégsem tehetett mást, mert a látszólag ellentmondásos politika mögött  tartósan  összetett  determinációk  húzódtak.  Ezeknek  megvolt  a  maga  dinamikája:  a megkezdett reformok folyamatosan inspiráltak  a széles  körűen  differenciált  társadalmi,  politikai tájékozódást, s  ennek  hatásai  a  kulturális  lapokra  is  átterjedtek,  ami  nagy  tempóban  tágította  a szerkesztői és az olvasói érdeklődést. Az interdiszciplinaritás felé mozogó lapok maguk is szívesen közöltek  tanulmányokat  mindenféle  műfajban  és  témakörben,  ami  látványosan  átrajzolta  az irodalmi lapok profilját. A vidéki folyóiratok, főként a Tiszatáj, Forrás vagy az Alföld érzékenyen reagáltak a feléledt társadalomkritikára, és kezdtek radikálisabb szerkesztési elveket követni, míg a fővárosiak, köztük az Új Írás, Kortárs egyelőre a passzív, esztétizáló rezisztenciát választották.[8]

Az általános profilmódosulásban ismét találkozott a felülről jövő politikai adaptációs szándék és a differenciálódó  társadalmi  közönségigény.  A  Kritikát  ebben  a  konstellációban   egyértelműen leválasztották  szoros  irodalmi  kötődéseiről,  profilját  is  átszabták.  Mindenekelőtt  egy  széles spektrumú  közművelődési  stratégiába  akarták  illeszteni,  ezért  terelték  az  elméleti, társadalompolitikai témák felé, ahogyan minden más jelentősebb fővárosi és vidéki orgánumot is.

Az  átszervezés  akkor  történt,  amikor  az  SZKP  KB  kiadta  a  kritika  újraértelmezett  társadalmi szerepéről szóló állásfoglalását, amelyet ősszel az MSZMP is lefordított a maga viszonyaira.[9] A Kritika  első  szerkesztői  és  az  itteni  állásfoglalás  megfogalmazói  részben  ugyanazok  voltak, ennélfogva nyilvánvalóan jól  ismerték  az  aktuális  lapátalakító  politikai­gondolati  trendeket.[10]

Hangsúlyozták,  hogy  a  kritika  kilépett  a  művészeti  jelenségek  értelmezésének  a  köréből, elsősorban  az  általános  társadalmi  problémákra,  a  tömegtársadalom,  tömegkultúra, tömegtájékoztatás új kihívásaira kell reagálnia, és nyitnia kell  a friss művészeti  ágak  és  elméleti kérdések  felé.  Arra  is  felhívták  a  figyelmet,  hogy  a  kritika  fogalmának  dimenziói  jelentősen kitágultak, magába foglalja a tudományos műhelyek és a szerkesztők munkáját is.

A lap célközönségeként egyre tágabb köröket határoztak meg. Nem szűk szakmai lapot terveztek, ugyanakkor  nem  is  könnyeden  népszerűsítőt.  Úgy  vélték,  a  művelődéspolitikai  tömeglap  nem elsősorban példányszámot jelent, hanem funkciót, személetet, a párt (köz) művelődéspolitikájának következetes  képviseletét.  Fő  célként  a  közvetlen  politikai  intenciók  következetes  képviselete mellett a műveltségszint emelését határozták meg.

Az átalakítás feltétlen előnye volt, hogy a Kritika valamelyest tehermentesíthette a párt napilapját, a  Népszabadságot,  amely  nem  tudott  nagyobb  terjedelmű  írásokat  közölni,  így  nem  léphetett  át abba  a  szisztematikusan  érvelő,  differenciáltan  analitikus  értelmezői  mezőbe,  amelyre  ebben  a szakaszban  már  feltétlenül  szüksége  volt  a  felzárkózni  vágyó  ambiciózusabb  kelet­európai vezetőknek. Ugyanakkor nem elhanyagolható járulékos előnyt jelentett ebben a tehermentesítésben az,  hogy  –  a  Magyar  Hírlaphoz  hasonlóan  –  a  Kritika  a  nem­hivatalosság  lapjaként  jelenhetett meg, így a maga szekularizált mozgásterével több kísérletezést engedhetett meg magának. (A lap szerkesztősége  mindazonáltal  a Népszabadság  közelében,  annak  székházában  maradt.)  A „hivatalos” álláspont bármikor elhatárolódhatott a nem­hivatalosnak mutatott vélekedésektől, ha a körülmények  úgy  kívánták.  Amíg  azonban  az  alternatívba  hajló  vélemények  nem  lépték  át  a veszélynek ítélt határokat, a politika okulhatott a kritikusabb vélekedésekből.[11]

Az alternativitás rugalmasabb tolerálása összekapcsolódott azzal a politikai vízióval, amely kezdett arra  utalni,  hogy  a  rendszer  valójában  a  „szocialista  demokrácia”  kiterjedése  felé  tart,  amelyre jellemző lesz majd a nagyobb gazdasági és társadalmi önmozgás, a magasabb szintű kompetencia, az információk bővülő elérhetősége, s mindez nemcsak  a szűk  elitköröket  érinti, de valamelyest átformálja  a  rendszer  egészét.  Az  MSZMP  ebben  az  összefüggésben  újrapozícionálta  magát, némiképp felülírva a belső társadalmi kapcsolatok addigi ideológiáját. Elkezdte hangoztatni, hogy elméleti  kérdésekben  már  nem  tart  igényt  a  marxizmus  monopóliumára,  megelégszik  a hegemóniával.

A gyakorlatban ez az elméleti különbségtétel nem jelentett túlságosan sokat, a látens tendenciákat mégis jelezte. Többek  közt  azt,  hogy  a reformok  és  az  iskolázottság  terjedése  elkerülhetetlenül ötvöződtek életmódbeli, életszínvonalbeli átrendeződésekkel, melyek elmélyítik azokat a szellemi és  kulturális  elmozdulásokat,  amelyek  mentén  markánsabban  formálódtak  a  látens  művészi  és politikai irányzatok.

Mindezek  a  tényezők  együttesen  táplálták  a  divergáló  nézeteket,  sőt  a  szórványos,  ám  egyre nyíltabb ellenzékiséget. A hetvenes­nyolcvanas években az alternatív politikai teóriák már gyakran átlépték  az  addigi  információs  határokat,  fokozatosan  kikerültek  a  szakértői­politikai  elitek köreiből, megjelentek a kulturális lapokban, képviselőik gyakrabban követeltek saját orgánumokat, szervezeteket,  kiadókat.  Az  értelmiség,  a  művészek  egy  része  ugyan  elhatárolódott  minden politikai állásfoglalástól, de nem kevesen kezdték megtalálni a kapcsolatot a formálódó politikai ellenzékkel.

Az MSZMP ugyanakkor  továbbra  is  korlátozta  a halványan  alternatív  nézeteket. A  kritikai  élet felülről irányított újranyitásába sem ekkor, sem később nem kalkulálta bele a szellemi és művészet irányzatok  nyílt  artikulálódásának  az  engedélyezését.  Az  erős  nyomás  ellenére  nem  engedett  a különböző  csoportok  önállósulási  törekvéseinek,  ehelyett  még  a  művészi  pluralizmus engedélyezését is csak a nagyon homályos jövő perspektívájába helyezte. Azt hangoztatta, hogy a kiadók,  a  folyóiratok  és  az  irodalmi  társaságok  irányzatosodása  politikai  platformok kikristályosodásához  vezetne,  ami  csakis  távlati  megoldás  lehet,  mivel  a  gyors  átrendeződés veszélyes, a pluralizálás – integrálás egyensúlyának ezért minden szinten fenn kell maradni.

Az irányítás egészét tekintve az enged­megtart politika jegyében az MSZMP olyan módszerekkel kísérletezett,  amelyek  túlléptek  a  közvetlen  vezérlésen, s  egy  lazábban  integráló  megoldás  felé mozogtak.  A  lojalitás  fogalmának  újraértelmezéseként  nem  túl   feltűnően  rehabilitálta például  a lukácsi partizán­elvet, kijelentve, hogy  a társadalmi  élet  civil szereplőitől nem  vár napi  politikai azonosulást,  elegendőnek  tartja  az  ideológiai­stratégiai  egyetértést.[12]  A  „három  T”  elvét  is mintha rugalmasabban  értelmezte volna. Kitágította  a  humanista­realista  – még  nem  ellenséges, kritikailag  elsajátítható  –  művek  körét,  emellett  hagyta  a  lapok  jellegtelenségét  is  valamelyest oldódni, és a középszerű munkák számát csökkenni.

Ez azonban gondosan vezérelt differenciálódás volt. A végrehajtó apparátus továbbra is szorgosan cenzúrázta a tűréshatárt túllépőket.[13]

A  kultúrát  továbbra  is  politikai­ideológiai  indikátornak  tekintető  közvélemény  azonban  mindig érzékenyebben reagált a tiltásokra, mint az alig észrevehető lazításokra. A hatalom­őrző, szigorító intézkedéseket  ezért  mindenkor  rossz  előjelnek  látta,  ami  mindenkor súlyosbította  a  társadalmi feszültségeket.  Különösen  a  hetvenes  évek  második  felétől,  amikor  a  korábbi  etalon­jellegű tájékozódási  pontok  egy  része  már  kezdett  nyilvánvalóan  megkérdőjeleződni,  miközben  a vezetésnek sem ideje, sem kapacitása nem volt egy hatásos, új, koherens ideológia kidolgozására és elfogadtatására. A nyíltabb ellentétek és a gyorsuló folyamatok kapkodóvá tették, s a valóban hatékony  irányítói  módszerekre,  a  kritika  harmonikus  ellenőrzésének  mechanizmusaira  később sem sikerült rátalálnia.

 Jegyzet

[1] Az MDP KV határozata az értelmiségi politika néhány kérdéséről. MOL M­KS­276. f. 53/291. ő. e.; Az MSZMP PB  határozata  a  felsőoktatási  intézmények  felvételi  rendszeréről  és  a  származás  szerinti  kategorizálás megszüntetéséből  adódó  egyéb  feladatokról.  1963.  április  2. In  A  Magyar  Szocialista  Munkáspárt  határozatai  és dokumentumai 1963–1966. (szerk., Vass Henrik) Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1968. 16­19.

[2] Sandle, Mark: A Triumph of Ideological Hairdressing? Intellectual Life in the Brezhnev Era Reconsidered.; Sandle, Mark: Brezhnev  and  the  Developed  Socialism:  The  Ideology  of  Zastoi?  In  Bacon,  Edwin  –  Sandle  Mark  (ed.:): Brezhnev Reconsidered. New York, 2002, Palgrave, Macmillan. 135­165., 165­188.

[3] Javaslat a lap­ és folyóirat­kiadás egyszerűsítésére. (1964)  MOL M­KS­288. f. 22. cs. 22. ő. e.

[4] Feljegyzés a Kortárs, az Új Írás és a Kritika című folyóiratokról. (1966) MOL M­KS­288. f. 35. cs. 1. ő. e.

[5] Az MSZMP X. kongresszusának határozata a párt munkájáról és a további feladatokról. In A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai  és dokumentumai 1967–1970. (szerk., Vass Henrik) Budapest, Kossuth Könyvkiadó,  1974. 701­705.; Az APO, a TKKO és a Társadalomtudományi Intézet jelentése az APB­nak a X. kongresszus határozatainak végrehajtásával kapcsolatos feladatokról az ideológiai területen. 1972. szeptember 20. MOL M­KS­288. f. 41. cs. 189. ő. e.

[6] Hozzászólás a kritika helyzetének néhány általános problémájához. 1971. március 31. MOL M­KS­288. f. 36. cs. 34. ő. e.

[7]  Feljegyzés  Aczél  Györgynek  a művészetkritika  helyzetéről (1971);  Javaslat  a  marxista  kritika  (irodalom,  film, színház)  helyzete  és  feladata  című  téma  feldolgozására  (1971);  Darvasi  István  feljegyzése:  A  kritika  helyzetére vonatkozó vizsgálat. 1971. március 13. MOL M­KS­288. f. 36. cs. 34. ő. e.

[8] MSZMP KB 1965. március 11­13. MOL M­KS­288. f. 4. cs. 73­74. ő. e.

[9]  Művészetkritikánk  néhány  kérdése.  A  KB mellett működő  Kultúrpolitikai  Munkaközösség  tézisei.  MSZMP  PB 1972. szeptember  MOL  M­KS­288. f.  5.  cs.  591.ő.  e.;  u.  e.:  In A  Magyar  Szocialista  Munkáspárt  határozatai  és dokumentumai 1971–1975. (szerk., Vass Henrik) Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1979. 339­357.

[10]  Az MSZMP  KB mellett  működő  kultúrpolitikai  munkaközösség  „Irodalom­  és művészetkritikánk  néhány kérdése” című állásfoglalásának visszhangja. (1973) MOL M­KS­288. f. 22. cs . 29. ő. e.

[11] Feljegyzés a Kritika c. folyóirat művelődéspolitikai és kritikai lappá történő átalakításáról. (1971) MOL M­KS­ 288. f. 22. cs. 20. ő. e.

[12].  A  magyar  irodalom  és  művészetek  másfél  évtizedes  fejlődésének  vizsgálata;  esztétikai  és  művészetpolitikai következtetések. 1974. november MOL M­KS­288. f. 41. cs. 234. ő. e.

[13] A TKKO jelentése  a PB­nek művészeti  életünkről, művészetpolitikánk időszerű feladatairól. (1977. december) MOL M­KS­288. f. 5. cs. 734. ő. e.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.