Sziránó mindenesetre imádott idejárni, bár még csak idén volt itt először (az első kettő után harmadszor már hiába is próbálta volna elbliccelni), mintha egyenesen haza jött volna, már első látásra is ismerősnek tetszett minden, a két randa faház (lányok-fiúk felosztásban, természetesen), az öblítőszerű szagú, hegyi (legalábbis magyar viszonylatokban hegyi) levegő, a mindenféle növényzetek, ahogy Sziránó magában hívni szokta a megannyi gizgazt, amiknek az első napon még természetesen betaníttatják és felmondatják velük egyedenként a nevét (bükk, meg ilyenek, szokta maga elé mormolni, mikor otthon kérdezték, kellett-e végül tanulnia valamit egyhetes elvoltában), a kis, hűvös kőpadok, a foci és teniszpálya, nem mintha utóbbival sokra ment volna egy sereg, életében még sosem teniszezett gyerek, és persze az utolsó napon megrendezésre kerülő műveltségi vetélkedő a gizgazok addigra már bőven elfelejtett neveiből.

Sziránónak azonban az igazi élményt mégsem ezek jelentették. Sokkal inkább az, hogy végre futólag megismerkedett a szerelem egy, számára korábban teljesen ismeretlen és már csak emiatt is, a korábbinál jóval izgalmasabb válfajával, amit viszonzott szerelemnek szeretett nevezni (a beteljesült szót előrelátó, bölcs óvakodással kerülve). Ekkor történt ugyanis, hogy már a vonatúton odafelé nagyon elege lett a már unásig ismert, ám annál kényelmesebb fajtából, tudniillik a reménytelenből. Aktuális szerelmét, név szerint Hakanázy Verát (vagy ahogy Sziránóék hívták: Hakapeszi Makit) ugyanis már igen régóta, lassan negyedik óta szerette reménytelenül. Igaz, nagyszabású érzeményének reménytelensége már csak amiatt is elkerülhetetlen és indokolt volt, mivel ezeket a bizonyos reményeit ekkoriban (negyediktől hetedik osztályig) még nem tudta igazán körvonalazni. Miben merül ki a tartalmas szerelmi kapcsolat, tette fel magának, és bármily valószínűtlen is a megfogalmazás, Sziránó már csak ilyen szakszerűen szokta retorikailag kérdezgetni önmagát. Mit lehet tíz- (majd tizenegy, tizenkét stb.) évesen csinálni, de facto tenni, ha az ember mondjuk viszonozva van, sőt, ekkor már csak önkínzási és kérlelhetetlenségi szempontokból is úgy módosította kérdését, ha be van teljesülve? Sziránó, illetve Sziránóék ugyanis még nem ahhoz a modern felfogású, nyitott és szabadelvű generációhoz tartoztak, amelynek tagjai már gyakorlatilag óvodás korukban nikotinelvonási tünetekkel küszködnek, tizenegy évesen már fogamzásgátlót szednek (néha, puszta elővigyázatosságból, félretájékoztatás okán a fiúk is) és adott esetben, ha nincs otthon elég aszpirin, szemmel láthatóan másnaposan mennek be olvasás órára és még a napköziben is enyhe, macskajajos hányingerrel küszködnek; ellenkezőleg, az ő nemzedéke (talán még az utolsó ilyen csodabogarakként) erkölcsös ifjakként borzadt az ilyesmitől, s épp emiatt sokkal jobban is vágyott rájuk, mint az utánuk jövők. Talán ezért lett mindenkiből, akit ismerek, későn, de biztosan alkoholista, morfondírozott Sziránó immáron felnőtt korában, de, mint az látható is, még mindig tízéves hangvételében.

Jó, tegyük föl, megfogjuk egymás kezét, adott esetben csók (ámbátor ez úgy tizenhárom éves kor alatt mégis valahogy korainak tetszett hősünknek, elvégre is az még gyermekkor és mindennek a maga ideje, hadarta végeérhetetlen belső monológjai egyike során), meg hát el lehet menni ide-oda sétálni, beszélgetni, telefonálni (ja meg hát a szerelmeslevél! – ez utóbbi kiváltképp meg is tetszett neki), és még el is lehet mondani mindenkinek, hogy neki már (azaz frászt már, a többiek előtt a helyes szó a hetyke épp) van csaja. Ez azért nem rossz, gondolta sunyi félmosollyal, de az ürömöt, miszerint ez azért valahogy mégsem elég, csak olyan jobb híján levő kevéske, nem tudta kiverni a fejéből. De Sziránó, hasonlóan a mindenkori kelet-európai társadalmakhoz, amelyek úgy követik nagy igyekezve a nyugati (és néha keleti) modelleket, hogy még azok odaát se tudják, mi sülhet ki majd a dologból (legyen az feudalizmus, polgárosodás vagy gyorsétterembe járás), ha meg már tudják, hát bizonyára nem javasolnák, hogy mások otthon, a képernyő előtt is kipróbálják, szóval pontosan ilyen lelkes vakbuzgalommal úgy érezte, megvan a cél, a többi meg majd úgyis, khm, nos jön magától.

Azonban, ahogy a társadalmaknak, ekkoriban Sziránónak is jócskán véges volt a türelme, így hetedik végére már elmondhatatlanul unta az eleinte kifejezetten kellemes állapotnak tetsző epekedést és sóvárgást. Úgy döntött, hogy a maga részéről szakít, ami már csak azért is könnyű döntésnek tetszett (nem is értette, hogy eddig miért nem jutott még eszébe), mivel, lévén Verával az égvilágon semmi sem volt köztük, nem is igényelt kínos, lelkizős beszélgetést a másik féllel, ha már egyszer másik fél – és hát ez volt a lényeg – nem volt. Sziránó bizonyos szempontból már ekkoriban is érett férfiként viselkedve nem is tudta, mennyire a felnőtt protokoll szerint kezelte helyzete alakulását. Verából kiábrándultában ült fel már a vonatra is, méghozzá egy kupéba a kislánnyal, aki az utóbbi időben (Sziránó hatalmas pechjére) valahogy rendkívül népszerű lett (külön bosszantotta Sziránót, hogy pedig ő még mindezek előtt látta meg). Olyannyira népszerű, hogy Sziránó barátai közül épp három csillogó szemű fiú is körbeülte, minden szavát lesve. Sziránóval egyedül csak Áron beszélgetett, ő is csak röviden (fél szemét maga is Verán tartván/csillogtatván) vonta félre hősünket, míg kaján, jágói vigyorral odasúgta neki, fűzik a csajodat, Sziránó. Na, mit teszel? Semmit, leszarom, felelte az olyan fejjel, mint aki szó szerint épp ezt a műveletet végzi. Heh, vigyorodott el Áron még kajánabbul, és csatlakozott a Vera körül legyeskedő férfikarhoz. Kurva anyátokat, mormolta Sziránó csak amúgy befelé, s elővett egy könyvet, amit aztán igyekezett nem fejjel lefelé tartani, míg folyvást letéve-újra fölvéve olvasást színlelt.

Ha te így, gondolta, akkor én is, határozta el és eldöntötte: ő akkor most egyedülálló, évek óta először ismét. Hamisítatlan férfiösztönnel azonnal neki is állt számba venni a felhozatalt. A lányok alapvetően három csoportba voltak oszthatók, a menthetetlenül csúnyákra, ezeket, bár nem tartotta magát válogatós típusnak (ellenkezőleg, mély érzésű fiatalemberként neki mindig csak a belső értékek számítottak és ilyesmi, ahogy azt gyakran hangoztatta is) és a legszebbeket (bár fejben megcsillagozta a halmazt, hátha mégis úgy lehetne alapon) azonnal kizárta és eldöntötte, márpedig ő most biztosra megy és feltüzelten cikázó gondolatainak körültekintő röntgensugarát végezetül a kétes, néha szebbnek, néha kevésbé szebbnek tűnő lányok csoportjára irányította. Ebben voltak a legtöbben, a tizenvalahányból olyan tíz körül. Ez volt a másik lényeges pont, a nagy merítés. Érezte magában a kellő önbizalmat és szükséges sármerőt (vagy mit, ahogy politikailag korrektül elkeresztelte az elkeseredettséget), ahhoz, hogy némi, alig észrevehető, kínos esetben bármelyik pillanatban egy laza félmondattal visszavonható és letagadható flörttel felmérje a terepet. Azt is eldöntötte, hogy akiben a hajlandóságnak akár csak a legkisebb szikráját is felfedezi, neki már tökéletesen meg is fog felelni (elvégre is ugyebár nem válogat), úgyis csak a belső értékek számítanak, és hát valljuk be, ennyi év delejes szenvedés és kiéheztetett mellőzés után a legfőbb belső érték mégiscsak az, ha ezúttal ő (is) kéne valakinek.

Nem is tudta, milyen szisztéma szerint haladjon, gondolt a névsorra, de az túlságosan rideg, kiszámított módszernek tűnt. Így hát, akivel épp úgy hozta az élet, hogy tudott pár szót váltani, azzal váltott, finoman még bókolgatott is, elsütött egy-két viccet, felmérendő a hölgy humorérzékének állapotát (más lehetséges nyomvonalat, amin elindulhat, ekkor még nem látott – és ez lényegében a későbbiekben sem változott sokat), vagy legalább (sőt, ez volt a fontosabb) azt, hogy hajlandó-e pusztán a flört fenntartása végett úgy tenni, mintha venné a lapot. Az első napon akadt pár haloványan derengő lehetőség, de semmi számottevő. Már éppen Borinál tartott, tehát véletlenszerűen generált listája vége felé, mikor ellétük második napján buszra szálltak, valami rendkívül értelmes program keretében (gondolta hősünk cinikus felhanggal), úgy is mint libegőzni. Sziránó, bár kellő szkepszissel tekintett a közlekedés minden olyan formájára, ami a levegőben történik, tudta, a szigorúan pozitív gondolkodású, és hogy tárgyilagos legyen, el kell ismerje, az ilyen dolgokra valóban és (ebben az iskolában ez nagy szó!) tényleges tapintattal ügyelő Vivien úgysem engedné fel egyedül, pár nélkül a libegőre. Márpedig a srácok páratlanul vannak, rajta pedig az utóbbi időkben olyan szerencsés ütemben vett erőt e nyomott, szerelmi bánatos hangulat (ismertebb terminológiával: depi), hogy néhány napja meglevő relatív szűkszavúságával sikerült oly mértékig lecsökkentenie osztálybéli népszerűségét, hogy biztosra vehette, a barátai közül senki sem akar majd mellé ülni. Így hát vagy a buszon talál valami csajt (a cél tehát: Bori), akivel együtt libeghet (s így leírva mily költői is ez), vagy majd kellő tapintattal a Vivien intéz neki valakit, á la Gondviselés keze. Emiatt tehát valamivel nyugodtabban, magabiztosabban is viselkedett a szokásosnál, így eredményesebben is beszélgetett Borival és a mellette ülő Timivel, míg a már rég nyugdíjas korú volánbusz a cél felé döcögött, mogorva, házsártos csikorgással. Bori is, Timi is biztatóan mosolygott, felszabadultan kacarászott (Sziránó korábban el nem tudta volna képzelni, hogy folyamatosan följegyzendő történetének állandó belső narrálása során a kacarászott szót is használni fogja egyszer). Pedig teljesen biztos volt benne, hogy ezúttal valóban nem mondott semmi igazán vicceset. Szinte érezni lehetett a hormonszagot a levegőben, amint huszonvalahány tizenhárom éves kamasz tart valami cél felé, szorosan egymás mellé zsúfolva, s bár Sziránó ezt nem sejtette, mind hasonló elhatározásoktól fűtve. Arról pedig már végképp elképzelése sem volt, hogy Bori is Timi is nagyjából egy, az övéhez igencsak hasonló terv kellős közepén jár, mégpedig (hozzá hasonlóan) feltehetően ugyancsak annak a bizonyos listának az utolsó harmadában. Ők így juthattak el Sziránóig, méghozzá a sors (vagy mi) random szeszélye folytán pontosan egy időben azzal, ahogy Sziránó is eljutott hozzájuk. Az égben köttetett. Mindhármuk számára. Sziránó viszont még azt sem tudta (mit tudott egyáltalán szegényke?), hogy a két lány annyival felkészültebb vele szemben, hogy ők már az elejétől kezdve egyeztettek és minden részletre kiterjedő, minden más földi halandó számára teljesen érthetetlen és agyonkomplikált rendszert dolgoztak ki, mint ők mondták, a pasik felosztására. A szisztéma, bár végül annyira bonyolult lett, hogy még mostanra sem sikerült oly mértékig dekódolnunk kacifántos felépítését, hogy legalább azt a látszatot keltsük, mintha átlátnánk rajta, olajozottan működött, még ha – hősünk nagy szerencséjére –Sziránóig nem is eredményezett kapást. Hogy éppen miért Timinél volt az opcionális jog, így nem is érthetjük. Ennek ellenére két bájos, könnyed kacaj közt el is dőlt minden. Kell?, kérdezte Bori hang nélkül, pókerarcú tekintettel, melyről így nem volt leolvasható, hogy épp reménykedve érdeklődik, hátha Timinek nem, így automatikusan hozzá kerülne a döntési jog, avagy csak formaságból teszi fel lefitymáló kérdését, tekintve, hogy Sziránó olyan egyértelmű NEM, amilyet még nem látott a világ. Kell?, kérdezte Bori felhúzott szemöldöke. Ühüm, biccentett Timi tekintete, egész helyes. Bori arca továbbra is póker.

Így Sziránó, bár még a buszról leszálltukban, és rövid, természetjáró sétájuk (hogy arra aztán mi a rosseb szükség lehetett, mikor a libegőtől kb. tíz méterre roggyant le – szinte úgy tűnt, végleg, örök nyugalomra ereszkedvén – a busz), szóval még a séta alatt is abban a hitben volt, hogy Borinak csapja a szelet, tudtán kívül igazából már Timi mellé volt rendel(tet)ve. Így, mikor Borival beszélgetve, egyre felszabadultabb magabiztossággal sétálgatott, ahogy azt egy épp kiránduló csoportnak kell, párosával, ütemesen haladva, egyenes arcvonalba fejlődve, a lánynak hirtelen eszébe jutott, hogy felejthetetlen megbeszélni valója van a Mancival, valami csat vagy mi kapcsán. Hát jó, gondolta Sziránó, és egy picit mintha összezavarodott volna, bár erről – nagy, azaz néminemű zavarában – ő maga sem volt egészen meggyőződve. Idejöhetek?, kérdezte Timi, mikor már odajött. Persze, nézd csak, hogy elárvultam, nyafogott szándékosan hamiskásan tettetett kétségbeeséssel Sziránó. Ó, te szegény, mosolygott Timi (kifejezetten szép mosolya volt), aki amúgy is zavarban volt, rutintalan pasizóként, arról nem is beszélve, hogy eleve, mindig is zavarban volt, ha szellemes(kedő) társalgásban kellett aktívan részt vennie (értsd: neki is megszólalnia). Ez, bár Timi csak azt ismételgette magában, hogy Jézusom, olyan hangsúllyal, ami nagyjából annyit tesz, hogy ő, Timi micsoda egy idióta, teljesen hülyét csinál magából és tuti lerí róla, milyen zavarban van, ellenállhatatlanul vonzóvá tette Sziránó számára, ugyanis eddigi, hármas bájcsevejük (sőt, valahogy úgy érezte, egész eddigi hétéves iskolai pályafutásuk) során most először vélt felfedezni valakiben valami emberit. Timi tényleg végtelenül kínosan érezte magát, fülig pirult, ihogott-vihogott, nyökörészett, szavakat tévesztett. Hmm, gondolta sokatmondó hangsúllyal Sziránó, hmm, hmm. És bár magában egyre erősödő bűntudatot kezdett érezni szegény Bori miatt, akit ő, Sziránó eddig álnokul hitegetett, csalfa remények ördögi hálójába ejtett, s ott – talán örök – szerelmi (flörtelmi?) gúzsba kötött, szeretetre éhező lelkében mégiscsak felülkerekedett a Timi (azaz, bár ekkor még nem tudta, inkább Timi lányos zavara) iránt érzett, valahonnan nagyon mélyről feltörő, elemi erejű vonzalom. Sziránó – ekkori, még nem túlzottan kifinomult saját terminológiája szerint – szerelmes volt.

A dolog annyiban volt még valódibb, igazibb (már-már élethű) példája bármilyen érzelemnek, s ennyiben Sziránó legvelejibb vágyai megtestesülésének, mint korábban bármikor, hogy ezúttal viszonzásra is lelt. Igaz, ezt Sziránó eleinte olyannyira nem vette észre, hogy mivel sejteni vélt valamennyit Timi, hogy is mondja ezt, mijéből, töprengett szokásos belső monológjai valamelyikében, míg Timi épp hosszas erőlködéssel némi beszélgetést próbált kicsikarni magából Sziránó heves, mégis inkább csak udvariasnak ható érdeklődésére válaszul, szóval hogy is mondja, töprengett hősünk, iránta való akár (!) pozitívnak is minősíthető, khm, beállítottságából, szóval mivel ezt, amit Sziránó szerint a (ezek a) tinik manapság a „tetszel nekem”-mel fejezik ki, na, érjünk már a végére, gondolta, miközben beszélgetésük közben beállt némi kínos csend, mindjárt mondani kell valamit, mert még elveszítjük, mint a Vészhelyzetben, gyerünk már, na szóval, mivel ebből sejteni vélt (mert) valamit, még annyira sem hitt a dologban, mint egyébként még engedhette volna magának. Na, ez kacifántos volt. Ez jó, kuncogta Timinek, apró, még határértéken belüli fáziskéséssel, miután időközben viszszapörgette a lány mondatait, melyek mint valami lelki üzenetrögzítőn, gyűltek Sziránó személyiségének felszínén, míg ő a tetszés meg a tinik lélektanán merengett bölcs, belső magányában, hehe, jött rá, Timi viccelt (viccelni próbált) vele, meg próbálta nevettetni, őt, Sziránót, az osztály koronázatlan (sőt, koronázott) tréfamesterét, a humor nagyágyúját, Karinthy Frigyes első számú földi helytartóját. Lopva a lány arcára villant a tekintete (feltűnően nem mertek egymás szemébe nézni, túl közel ültek hozzá), egy-két izzadságcseppet látott Timi homlokán gyöngyözni, na hű, állapította meg magában, ahogyan azt egész élete során, később is mindig sietett leszögezni (voltaképp rögzíteni) belső értekezésében, mikor valaki hasonló (csak már felnőttesebb) szituációkban véletlenül a kezéhez ért, pirulva, szempilla-rebegtetve kacarászott, finoman jelezte, hogy ó, hát ő már ettől a fél pohár bortól is mennyire becsiccsentett, vagy nemes egyszerűséggel szavak nélkül a tudtára adta, hogy nem visel bugyit. Elhessentette, amúgy is, e ponton még anakronisztikusnak tetsző gondolatait a bugyi hiányáról és mindenféle csiccsentésekről, ez itt most kényes szituáció, borotvaélen táncol, hiszen ennek a lánynak most már eggyel kevésbé kizárt, hogy ne adj úristen, ha nem érti félre, voltaképp és talán, khm, hogy is mondják a (ezek a) tinik, tetszik. Nemcsak a giccsre ingerlő szöveghely édes csábításának engedve nyugtázta, hogy lebegtek. Azaz, legyünk stílszerűek (legyek stílszerű, na tessék, már megint mehet a rögzítőre az egész, míg oda kéne figyelnem), libegtek. Bori tapintatos (sőt, egyenesen hangsúlyozott, már-már túlságosan is hangsúlyozott tapintattal levezényelt) látványos leléptével ugyanis, hogy-hogy nem, ketten maradtak a sorban, amely ezúttal is csak szigorúan kettes alakzatban sétálgathatott a „természet lágy ölében gyönyörködve”, kirándulás címszó alatt, viszont –mégiscsak nyaraltak, vagy mi –azért ezúttal lehetett egy kissé csálé. A gyerekek persze, ezek a büdös kölkök, ahogy a kíséretként és „a jó hangulat felelőseként” ide is elcepelt Sakáll tanár úr bólintott magában gondolatmenetének e pontján, rögtön vissza is éltek a kínálkozó lehetőséggel, és mint az ökörhugyozás, csatangoltak hangos és precíz tanári vezénylet alatt a libegő felé. Megérkezvén már csak engedni kellett az élet (azaz Bori és Timi) által oly gálánsan megírt forgatókönyvnek, s Sziránót is meglepte, milyen természetességgel jön belőle, az újdonsült viszonzott szerelmesből (vagy valami ilyenből) a finom érdeklődést sugalló, kissé remegő hangon előadott, mégis, már majdnem hetyke flörtnek ható kérdés: maradhatok itt? Timi hirtelen köhögni kezdett, de hál’ isten (HÁLISTEN, gondolta), még időben megfékezte a hirtelen támadt zavart, mely amúgy is megtépázott, finom, nőies eleganciáján újabb, életre szóló sebeket ejthetett volna, s bár fülig vörösödött, nagyon halkan még ki tudta nyögni igaz, kissé még reszelős hangon, két köhintés közt krákogva (habár szándéka szerint hasonlóan hetyke hangsúllyal): igen. Vigyorogtak. Kényszeredetten, zavarban és bátortalanul, mégis nyugodt ábrázattal: ezt lerendezték, mondhatni túlvannak leendő (sőt, e pillanatban lényegében el is kezdődő) kapcsolatuk nehezén.

Beszélgetni próbáltak hát, sőt Sziránó, sodródva a helyzet adta lehetőségekkel (s egyben finoman meg is intve magát az iménti képzavarért) még hagyta is egykét percig szerencsétlenkedni a lányt, úgy érezte, nyeregben van, most még idáig is elmehet, hagyhatja feszengeni és erőlködni fülig vörösödött partnerét, így csak elszórtan szólt pár szót, Timire hárítva ezzel az egész helyzet minden kínos felelősségét. Libegni amúgy furcsán romantikus dolog, elmélkedett, míg partnere szemmel láthatóan élet-halál harcot vívott az általa ismert kommunikációs panelekkel, furcsán az, mert egyrészt kettesben vannak, teljes, tökéletes és csendes, elszigetelt magányban, másrészt pedig előttük, mögöttük is ott libeg pár méterre (és még szembe is, jézusom) a komplett osztály és kirendelt tanári kar, Sakállostul, Vivienestül, satöbbistül, tehát egyrészt mindenki látja, hogy neki, Sziránónak effektíve van csaja, másrészt viszont mégiscsak itt siklik (néha kisebb-nagyobb döccenések prózai realisztikumával ha meg-megzavarva is) ezzel a csodálatos lánnyal, aki, most hogy így közelebbről megnézi (rá-rá pislant, mikor úgy sejti, hogy az épp másfelé kémlelhet), egészen szép, mi több, gyönyörű, csodálatos, naná, hogy az, még szép, elvégre is ő az én nőm. Na hű, állapította meg magában Timi is, mikor elcsípte Sziránó tudtán kívül annak egyik ilyen ő az én nőm nézését.

Sziránó szárnyalt (na jó, lubickolt, javította ki magát immáron kérlelhetetlen stiláris szigorral) újdonsült szerepében, úgy érezte, tökéletesen szabad, boldog, kiegyensúlyozott és bármit megtehet, Timi elvégre is olyan, mint egy hangszer, akit pontosan neki és egyedül, csakis az ő számára terveztek, de ne legyünk hímsoviniszták, pirított magára, lehetek akár én is a hangszer, nem ez a lényeg. Hölgye (nője!) nagyjából kétpercnyi nyüglődésének végül úriemberhez méltón vetve véget, még a beszélgetésbe is méltóztatott visszaszállni, sőt, az irányítást is átvette (Timi akkorát sóhajtott befelé, hogy úgy tetszett, mintha valóban kövek estek volna lefelé a szívéről, egyenest a gyomrába). Sziporkázott, szellemeskedett, vicces volt, de nem túl harsány, kicsit cinikus, de kellő esetlen kedvességgel ellenpontozva, egy szó mint száz, Sziránó (már amennyire magában fel tudta mérni) egyenesen imádnivaló volt. Igaz, hülyén ültek le. Már kezdetben, a libegés/lebegés kezdetekor, bár ebben némiképp maga a libegő is ludas volt, elvégre is milyen hülyeség már, hogy ez az andalgásra tervezett szerkezet (s ezt egyben ugyancsak feljegyezte magának a belső rögzítőre, megtetszett a maga természetességében talált rím), szóval, hogy ez az andalgásra tervezett szerkezet pont középen, egy vaskorláttal záródjon össze. Hát hogy lehet itt összebújni? No, nem mintha bármelyikük is idáig merészkedett volna, de hát mégis, gondolta Sziránó (és némiképp Timi is), legalább a bújás elvi lehetőségét, mondhatni a bújás potencialitását igazán meghagyhatták volna. Így azonban már a beszálláskor úgy ültek be, hogy egy fél harmadik személy is befért volna kettejük közé. Túl messze voltak így a teljes romantikától, túl közel viszont ahhoz, hogy a helyzet végleges és visszavonhatatlan elkínosítása (mondom, hogy ma sziporkázom) nélkül egymásra nézhettek volna, ilyen közelség ugyanis jobb helyen már csókot kívánna.

A buszon hazafelé már egymás mellett ültek, igaz, Bori – aki, lévén korábban már kellőképp kitapintatoskodta (sziporka, mondom én) magát, ezúttal nem tágított –, is oda akart ülni, mivel azonban visszafelé már másik busszal mentek, ahol csak két egymás melletti ülés volt egy sorban, vagy Timi ült volna Sziránó ölébe (aki ezt, bár egészen kínosan is végződhetett volna, mégse bánta volna annyira), vagy Bori Timiébe. Jól nevelt fiatalokként természetesen az utóbbi lehetőség mellett döntöttek. Bori örömmel vegyes bosszúsággal tapasztalta, hogy „a friss szerelmesek”, ahogy magában nevezte őket, már röpke másfél-két óra alatt saját nyelvet gyártottak, fél szav is megértj egym, ahogy azt mondani szokás, a vicceket is csak félig mondják végig, és (ez viszont már inkább bosszantotta) kezdtek megtanulni ugyanúgy, pusztán nézésükkel kommunikálni, mint a két barátnő, akik már harmadik óta így beszélték meg a fontosabb dolgokat.

Az este mégis majdnem kellemetlenül alakult, mikor Bori tapintatosan és bizalmasan (félreérthetetlenül egyértelmű tapintatos gesztusokat téve) félrehívta Sziránót, hogy valamit négyszemközt megbeszéljenek. Sziránónak a délutániak óta csak most jutott eszébe az egész, nevezetesen, hogy anno, még mielőtt pár órája végérvényesen és örök életére, szenvedélyesen, halálosan és visszavonhatatlanul beleszeretett Timibe, szóval még mindezek előtt Borinál próbálkozott, aki (legalábbis hősünk úgy vélte), még bizonyára csak most kezdi pedzegetni a szomorú, sőt, tragikus fejleményeket, szerelmi háromszögük igaz és szörnyű természetét, a csapást, a feldolgozhatatlan veszteséget, amely őt, Borit érte, mikoron Sziránó végül Timi mellé ült a libegőn. Úristen, mit mondjon neki. Odalett a sziporka is, Sziránó biccentett, hogy menjenek csak persze négyszemközt beszélni, de további haditerve (márpedig annak mindig kellett kéznél lennie, nem is csak egynek) ezúttal nem volt. Úgy döntött hát, a legegyszerűbb (és utólag ezerszer áldotta is ekkori, ki tudja, honnan jött bölcsességét), ha hagyja, hogy előbb a lány beszéljen, aztán majd meglátjuk. Baljós előérzete pedig teljesen jogosnak bizonyult, Bori ugyanis nem teketóriázott, rögtön a tárgyra is tért, mondd, kérdezte maga is egy kicsit kipirulva a sikamlós(szerű) téma okán, tetszik neked a Timi? Sziránó először a legrosszabbra gondolt, Bori féltékeny, naná, nem buta lány azért, ahogy azt lefitymáló hangsúllyal a Vivien is több ízben megjegyezte már órán, megvan a magához való esze, rájött, persze, hogy rájött, hogy is ne jött volna rá, hogy ő, Sziránó (itt áll, másképp nem tehet) örök szerelmet fogadott magában, Timinek. Azonban nem is Sziránóról lenne szó, ha elővigyázatos személyisége, óvatos és gondos ösztönei nem termeltek volna ki egy még rosszabb lehetőséget, nevezetesen, hogy ő, Sziránó végig félreértésben volt, hogy mégis a talánoknak és esetlegeknek lett igazuk és végig csak félreértette az amúgy egyértelmű és félreérthetetlen jeleket, hogy Timi csak úgy, minden hátsó szándék nélkül kedves akart lenni hozzá az osztályból nagyjából egyedül, először és utoljára, erre ő, a szánalmas, megvetendő hülye, akit nem szeret senki, mondjuk igaz, sok esélyt nem is adott rá, elvégre is eddig végig valaki másba volt kizárólag és örökké halálosan szerelmes, de ez most mind nem számít, a körülmények senkit sem érdekelnek, ahogy a Vivien szokta volt emlegetni dolgozatkiosztáskor, „a nagybetűs életben” sem fog senkit érdekelni, hogy miért alakult így meg így, csak a végeredmény van, a végeredmény, ami Sziránó esetében ezúttal (és akkor nyilván már egész életében is így marad) az, hogy őt bizony nem szereti senki, nem kell ő senkinek, mint az utolsó, félszemű, boltban megmaradt plüssteknős, amit senki nem is próbál megszeretni, elvégre is minek,ha ennyiért kaphat rendeset is, igen, ez ő, Sziránó, ahh (ezt az ahhot azért, mint enyhe stiláris túlzást gondosan vissza is vonta), a senkinek sem kellő szar kacat, aki nem elég, hogy itt áll a teljes és mélységes szégyenben, mindenki szeme láttára szeretetlenül, minden nevetségnek és szánakozó tekintetnek szabadon kitéve, ő barom akkor még lépre is megy, rossz reflexszel, szánalmas öncsalással be is dőlve az első kedves szónak, rá is harapva, móhon és bután, mint a kiéheztetett hal a csalira, rögtön ugrik is az első barátságos szóra, vissza is él Timi jóindulatával, méghozzá minden előttük, mögöttük (és még mindennek a tetejében szembe is!) libegő osztálytársak és helyszínen felvonultatott tanári kar szeme láttára mellé ül, jelenlétével kompromittálva ezt a szegény, ártatlan és jóhiszemű lányt, akin most évekig (legalábbis a még hátralévő másfélben) gúnyolódnak majd, amiért „ezzel a ciki fazonnal jár”, hogy majd nem hiszik el neki, hogy ő tényleg csak megsajnálta ezt a szerencsétlen szerzetet, mármint Sziránót, aki már hetek óta alig beszél a többiekkel és úgy néz, mint egy kivert kutya, akinek ráléptek a farkára, és erre mi a hála, ő, Sziránó most ilyen helyzetbe hozza ezt az önzetlen angyalt, ezt a tündért, ezt a tökéletes, csodálatos, esszenciálisan emberi lényt, aki kínjában már bizonyára nem tudott mást csinálni, mint zavarában el-elpityeregve magát (ehhez a képhez ragaszkodott) végül elmondta az egészet Borinak, a megértő barátnőnek, aki most teljes joggal kéri számon mindezt a gyalázatot Sziránón, s kényszeríti őt a megalázkodás legteljesebb fokára, a töredelmes, őszinte beismerés aktusára.

Mindezt persze valamivel zanzásabban gondolta végig, mégis nagyjából ez járt a fejében. És ez még mindig nem elég, ugyanis arra is gondolt, hogy micsoda egy gerinctelen féreg, aljas pióca ő, mivel még most is, még ezen az erkölcsi mélyponton is azon jár a feje, hogy hogyan menthetné ki magát szorult helyzetéből, hogyan szabadulhatna ebből a megsemmisítően kínos szituációból relatíve kis presztízsveszteséggel. Persze, mikor ezt végiggondolta, már tudta is a választ, annyit kéne csak mondania, hogy nem. Nem tetszik, mármint nem úgy, persze Bori ne értse félre, Timi nagyon helyes csaj, meg minden (reméli, a (ezek a) tinik is így mondják, hogy meg minden),de ő, Sziránó csak barátkozott, nem is érti, miért kérdi most ezt tőle. Talán Timi küldte?, kérdezne vissza és bumm, null-háromról hozná vissza a meccset, méghozzá sakk-matt, erre se Bori, sem a későbbiekben Timi se tudna semmi olyat sem válaszolni, amivel ne ő, Sziránó jönne ki fölényben a dologból. De ilyet mégsem tehet Timivel, aki ugyebár, mint az előbb állapította meg, angyali teremtés, tökéletes lény, tündér meg ilyenek, s nem utolsósorban a délutáni buszozás/libegés óta élete szerelme is. Meg hát már azért is óriási taktikai hiba lenne ilyet tenni, mert mi van, ha a fenti, hosszas és komplikált levezetés mindössze Sziránó dúlt idegzetének, örök magányában kissé berozsdált és a paranoiássá savanyodott, önutáló agyának torz szüleménye, puszta spekuláció, nevetséges butaság, és ő is tetszik Timinek és minden tök jó. Legalábbis egészen addig, amíg ő, Sziránó el nem cseszi ezzel a buta védekezési mechanizmussal, amíg nemleges válaszával meg nem alázza Timit, mint olyan könnyűvérű nőszemélyt, aki ugyebár (maga kezdeményezve!) itt flörtölészik Sziránóval, meg hát ugye hebegés-habogás, izzadságcseppek a homlokon és libegés/lebegés/szárnyalás, amit ezzel ő, Sziránó így nem elég, hogy visszautasítana, de egy életre el is venné a lány kedvét és bátorságát attól, hogy valaki felé közeledjen.

Egyre határozottabban érezte, hogy egy görög sorstragédia közepébe csöppent, míg súlyos másodpercek teltek el, egyre kínosabb csendben. Végül is arra jutott, hogy (többé-kevésbé) színt vall, felvállalja sebzett (sőt, haldokló!) lelkének utolsó cseppjeivel kitermelt, halálosan komoly, s bús fájdalommal beismert érzelmeit, jöjjön, aminek jönnie kell, és ha Bori valóban képes ennek a rálépett farkú, kivert kutyának, ennek a szerencsétlen, sanyarú sorsa és keserű magánya által a végletekig megkínzott remetének (na hű, kezd visszajönni a sziporka), tudniillik, neki, Sziránónak megadni a végső döfést, hát legyen, áll (azaz fájdalomtól roskad) elébe, teljen be a sors delejes, kiszámíthatatlan akarata, ott folyjon az ifjui vér ki szivébül, meg ilyenek: nos, tulajdonképp igen, eléggé tetszik, felelte nagy sokára, pár másodpercre még a szemét is behunyva, hátha ezzel valóban ajka örömteli végszava zendült.

Hát így kezdődött Sziránó első kapcsolata, amely egészen a másnapi indulásig tartott. Ez idő alatt, bár semmi lényeges nem történt, Sziránó mégis fölöttébb boldog volt, s bár nem igazán ismerte a lányt, rajongó, gondos szerelemmel viseltetett iránta. Este például, útban a kirándulás lezárásának szánt tábortűzhöz, Timi megjegyezte (újfent kommunikációs kínok közepette, jobb téma híján), hogy egész hideg az este, mire Sziránónak több se kellett, várj egy percet, mondta a lánynak, aki ilyetén faképnél hagytában csak értetlenül bámult egy darabig a loholva visszafutó fiú után. Sziránó, bár nem volt egy futóbajnok, az ilyen rövid távokat elég jól teljesítette: most is nagyjából másfél perc alatt megfutotta az utat a fiúk hálótermétől a tábortűzig oda és vissza, másodszor már kezében a ballonjával. Timit azonban sehol sem találta, majd immáron a tábortűzhöz érve, hosszas keresgélés után lelt rá, Nagy Dániel mellett álldogálván, önfeledt kacarászás (vagy legalábbis ahogy Sziránó lelki szemei a maguk irodalmias sablonkészletével lefestették a dolgot) közepette. Mivel nagy volt a tömeg, a zaj is, éjszaka lévén pedig gyakorlatilag semmit se lehetett látni, csak akkor, ha épp arra nyalt egyet a tűz; mit volt mit tennie, ott maradt Timiék közelében, háromszor is megkérdezve a lányt, hogy akkor nem kéri-e a kabátot. Timi azonban olyannyira elmerült a Nagy Dániellel folytatott eszmecserében (azaz, csere helyett sokkal inkább tukmálásban), hogy csak harmadjára hallotta meg a kérdést. Nem értette azonban, hogy mire gondol Sziránó, miért is kéne neki kabát. Egészen furcsa pasas ez a Sziránó, gondolta magában, mióta együtt vannak (ekkor már majdnem fél napja), egy levegővételt sem hagy neki, minden szavát lesi, folyton-folyvást vele van, márpedig így megfojtja őt, Timit (vagy valahogy így mondták a tévében is a szinglis filmben), nem hagy neki teret és távolságot, hogy önálló legyen, hogy megvalósítsa a személyiségét, hogy kibontakoztassa a benne lévő önálló, független nőt, meg ilyenek. Az igazat megvallva ő sem volt teljesen tisztában ezekkel a dolgokkal, de jól hangzottak (a szingli szót is csak utólag, Sziránó rekonstruálását rekonstrálandó biggyesztettük ide némiképp anakronisztikusan), meg hát Timi számára eleve minden jól hangzott, amit vicces, karizmatikus amerikai nők mondtak egymásnak a tévében, két kör cipővásárlás között. Ekkor úgy képzelte, ilyen egy igazi nő, nem az, amit itthon lát, egy igazi nő nem dolgozik, nevel gyereket, vagy kezd komoly kapcsolatba (még ha csak tizenhárom éves is), hanem borozgat (későbbi trendek alapján majd koktélozik), kacarászik, flörtöl, cipőket vesz és főleg szidja a férfiakat, megállás nélkül. Timi azonban ez utóbbihoz még nem érezte magát elég karakteresnek, eléggé nőnek, azonban ez is csak azt bizonyította számára, hogy kapcsolatuk eddigi majdnem tíz órája során Sziránó már olyan mértékben nem hagyta kibontakozni őt, vagy mi, hogyha nem lép sürgősen, sosem lesz eléggé egyéni ahhoz, hogy társaságban is tudja szidni a férfiakat, amiért nem hagyják őt kibontakozni. Ördögi kör.

És most még ez az este is. Már eleve az, hogy Sziránó se szó se beszéd, fogja magát és elrohan, hülyét csinálva belőle, nem is beszélve arról, hogy ez andalgáshoz nem illő dolog, ilyet csak az idióta, éretlen kölkök csinálnak, márpedig ő, Timi érett és komoly nő (kívánna lenni mielőbb). De akkor még mindennek a tetejében most valami teljesen érthetetlen okból itt tukmálja is rá ezt a kabátot és nem hagyja flörtölgetni Nagy Dániellel, nem veszi észre, hogy most éppen őt, Sziránót próbálja féltékennyé tenni, méghozzá ő, Timi, még volt is olyan tapintatos, hogy pont ezzel a jelentéktelen, szürke figurával, akit bár ő, Timi tulajdonképpen egészen meg is kedvelt, tudja, hogy a többiek számára kvázi láthatatlan, létezését nem hogy nem veszik tudomásul, hanem még a tudomásul nem vételhez sem kelt elég feltűnést, ergo ha valakivel aztán igazán nem súlyos bűn kikezdegetni, az ő. Direkt könnyű ellenfelet választott Sziránónak, hogy az sejthesse, nem komoly ám ez, csak hátha így végre talán még ennek a nehéz felfogású hímsoviniszta baromnak (újabb köszönet a cipővásárlós filmeknek, amiért ide is megtaláltatták Timivel a szükséges szavakat) is leesik, hogy neki, Timinek ez ilyen töményen túl sok, mert nem tud bontakozni a lelkében a női izé kifelé és az önállóság és a távolság és ilyenek.

Sziránó viszont mindeközben csak állt, kabáttal a kézben és földbegyökerezett lábbal, hogy ha Timi egyszer azt mondta, hogy hideg van, bizonyára fázik, de ha fázik, miért nem kell a kibaszott kabát, vagy már ezt is derogál elfogadnia tőle, ennyire szégyellni kell őt mindenki előtt? Arról már nem is beszélve, hogy most állhat itt a rohadt nehéz és dögmeleg ballonnal (amúgy nincs is hideg, kellemes vénasszonyok nyári este van, pont jó az idő), és mindeközben nézheti, ahogy ez a félig van-félig nincs fickó, akit ő, Sziránó valamilyen hetedik érzékből gyűlöl ugyan, mégis, nem tudja megmagyarázni, miért, de aggasztóan jelentéktelennek tart, szóval, hogy ez a hülye, nyüzüge Nagy Dániel lenyúlja a nőjét. Mert ha már megcsalja (!), Timi, lenne olyan tapintatos és körültekintő, hogy legalább nem ezt a nímandot választja hozzá, akivel szemben már az is szégyen, ha az ember felveszi a kesztyűt, pláne, ha még alul is marad.

Jó, tehát akkor nem kell, mormogja még Timi felé, majd visszaballag a hálóterembe, levágja a kabátot az ágyra, sóhajt két mélyet, majd újra visszamegy a tábortűzhöz, de már máshova áll. Olyan helyre, ahonnan tisztán ráláthat Timire és Nagy Dánielre (bár utóbbi a sötétben mintha áttetsző is lenne kicsit, szinte azt a hatást keltve, hogy Timi valami láthatatlan emberrel beszél), de ők nem láthatják őt, az emelt fővel, méltósággal szenvedő szerelmest. Nem mintha bármelyiküknek eszébe jutna most Sziránót fürkészni. Legalábbis Sziránó szerint, Timi ugyanis most épp ezt teszi, tekintve, hogy a féltékennyé tevésnek nem sok értelme van, ha nincs látótávolságon belül féltékennyé tehető pasi, ahogy a tévében is mondták.

Éjjel, alvás helyett még esemeseznek egy sort Sziránóval, jelentéktelenségekről, semmiségekről fecsegve, Sziránóba ugyanis még otthon beleverték: ne feküdjön le haraggal. Nem teszi. Másnap délben, induláskor viszont hiába várja a lányok kaszárnyája előtt Timit, ő, mondván, hogy még csomagol, az istennek nem jön le. Csak Bori jön ki és tapintatos mozdulatokkal (továbbá némi sugdolózással) befelé tereli Nagy Dánielt. A fiú láthatóan vonakodik, mintha Bori rá próbálna hárítani valami kellemetlen felelősséget, amihez egyiküknek sincs kedve. Végül azért bemennek, majd tíz perc múlva visszatérnek, Timi még mindig sehol. Sziránó igyekszik nyugodt és felhőtlenül mosolygós maradni, elvégre is nem lehet mindig ilyen paranoiásnak lenni, folyton attól rettegni, hogy valami baj van, ahogy az összes családtagjával, de még nyaraláskor a családi autóval is van, igaz, mind a változatos betegségekkel bíró családtagok, mind az épphogy csak döcögő, menet közben horrorisztikus hangokat kiadó, ősrégi tragacs is kellő mennyiségű okot szolgáltat erre. Sziránó meg, mindennek a tetejében az iskolában is folyton retteg, szorong a dolgozatok miatt, összeszorul a gyomra, ha egyik-másik tanár akár csak csúnyán is néz rá, rémálmai vannak, amikben már mindenki utálja és megveti őt, nem tud megfelelni a feladatainak, mert nem is tudja, mik azok, és akkor még a Vivienről nem is beszéltünk. Márpedig így nem lehet élni, és punktum. Emiatt most csak azért se fog aggódni (bár egy kicsit azért aggódik, hogy nehogy, valamilyen tudatalatti tartományból törjön majd rá az aggódás), lesz ami lesz, amíg egyáltalán lehet, elkerüli a baljós előjelek tudomásulvételét. Ilyen baljós előjel volt ugyanis nem csupán a komplett tegnap este, hanem reggeli beszélgetése is Áronnal. Gondolta ugyanis, takarítás(nak álcázott lusta szöszmötölés) közben, hogy jó lenne végre valahogy bizonyítani jó barátjának, valamivel kimutatni, hogy ő, Sziránó bár szegényebb és kevésbé menő is nála, valamiben mégis előtte jár: tudniillik van csaja. Mellesleg úgy néz ki, összejöttünk a Timivel, említi amúgy félvállról hiénaszemű társának, aki erre felhúzza az egyik szemöldökét. Tényleg? Ühüm. Elég jól meg is vagyunk, fokozza a dolgot Sziránó, bár ekkor már nem tud szabadulni attól a kellemetlen érzéstől, ami olyan, mintha hazudna. Pedig elvben ugyebár nem. Hát, mondja Áron és ez a hát olyan Sziránónak, mint egy tőrdöfés (és forgatás és le-föl nyiszálás) két borda közé/között, mivel a fiú hosszú, túlságosan is hosszú szünetet tart utána, a szemöldöke még mindig felvonva, tekintete kifürkészhetetlen, mindenesetre a szokásosnál is sunyibb, hát, folytatja végre valahára, én csak azt kívánhatom, hogy legyetek boldogok, biztos nagyon jól meg is lesztek, fejezi be és elmosolyodva kezet nyújt Sziránónak. Sziránónak, akinek a hát mellett főleg ettől a mondatvégi mosolytól áll föl a szőr a hátán, Áron ugyanis úgy mosolyog rá, mint a rosszember az akciófilmben, közvetlenül, miután gyilkolt, ez ugyanis nem jó szándékú, baráti és bátorító mosoly, hanem kárörvendő és szinte kéjes. Mindenesetre most, még mindig Timire várván, akihez már sorra mennek be Bori unszolására a fiúk, Feri is, Krisztián is, és így szépen sorban, most végül épp Péter, szóval még most, Timire várva is minden erejével arra gondol, hogy márpedig erre csak azért sem fog gondolni, mert biztos megint csak ugyanaz az ok nélküli paranoia dolgozik, ami a rémálmaiban, mikor a Vivien kísértetiesen az előbb leírt ároni vigyorral jelenti be (talán ezért volt a hátborzongás is kézfogás közben), hogy mától kezdve ő, Sziránó, nem elég, hogy többé nem az iskola tanulója, de egyben az ország összes iskolájából is ki van tiltva. Erre sem szabad gondolni, mármint csak arra, hogy ez most ugyanolyan valószínűtlen és ok nélküli rettegés, mint az álombeli, emiatt is nem foglalkozik vele. Szegény Sziránó ekkoriban alaposan el is volt foglalva ezzel a rengeteg mindennel való nem foglalkozással.

*

A tábortól a buszra várás közös, össziskolai találkahelyéig vezető, nagyjából háromnegyed órás úton, bár helyzet volt, méghozzá soha nem (na jó, ritkán) látott, nagy-nagy tragikus helyzet, Sziránó ezúttal mit sem törődött vele (késő bánat, most már utána a vízözön),mivel egész úton hazafelé azon gondolkodék, miként fog majd szomorkodni, s mit rombol még porig benne a jövőben ez az egész Timi-história, hogy vajon tudni fog-e még valaha megbízni bárkiben, tudni foge szeretni ezek után (ahh) bárkit is. S jutott eszébe számtalan, szebbnél szebb gondolat, de rászóltak, mert a sor már túl lassan haladt.

Arra eszmélt föl, hogy ha a kialakult diplomáciai helyzetbe való aktív beavatkozást el is tudja kerülni, teljesen negligálni azért mégsem lehet. Holott, ha valamikor, most még erre is kész lett volna, ha valaki most a semmiből föltűnve felajánlott volna neki egy élete végéig szóló meghívót Szent Ilona szigetére, gondolkodás nélkül el is fogadta volna. Elszánt, szomorúbarna szemeiben még szinte tükröződött az összepakolt, s majdani új diákcsoportokra hagyott, elvben kitakarított (szemét és ételmaradék besöprése az ágy alá, asztalok kb. az eredeti helyükre) szállás sivár képe, orrában még a kinyithatatlan magasságban pislogó, kilincstelen (!), beszögelt (!!) ablakok őrizte kamaszpára, dezodor és izzadság háromnapos keveréke, fülében pedig... Fülében pedig, bár az alapritmust Nagy Dániel szakító mondatai zümmögték, melyeknek szomorú tartalmáért Nagy Dániel több ízben Sziránó szíves elnézését kérte, mondván ő, Nagy Dániel igazán nem tehet róla, elvégre is ő (Nagy Dániel) csak a (s itt fejével jobb, majd bal válla felé húzódva, kényszeredett mosollyal jelezte az idézőjelet) hírnök, ugyebár. De fülében, mármint Sziránóéban most már ha akarta, ha nem (márpedig nem, nagyon nem), mégis a Vivien sziszegett, decibeles, sértett fullánkszavaival. Épp a hálátlanságról, Sziránó, s társai (azaz, társai és Sziránó) önző mohóságáról, a jótevőjük (ez lenne ő) iránt való elemi lojalitás legutolsó cseppjének is teljes hiányáról, s ha már hiány, sosemvolt gyerekszobájukról, s ebből fakadó erkölcsi gyarlóságukról értekezett. Péter ekkor, látván, hogy szakszervezeti jellegű tömörülésük (hetedik bé osztály) eddigi lánglelkű néptribunja, érdekükben többször is, lángoszlopként mármár kis híján fel is szólaló vezérük, Sziránó, saját, mint a gyorsan terjedő hírből értesült, magánéleti problémái miatt ezúttal kivonja magát a feladatból, komoly elszánásra jutott: ezúttal akkor majd ő. Azonban, mivel, hogy nem tudta, hogy is kell az ilyet csinálni, az észrevétlenül a sor végén, egymagában bandukoló, félig teli apentás üvegét szorongató Sziránó mellé ódalgott, s megkérdezte tőle: bocs, hogy zavarlak, csak gondoltam, megkérdezem, hogy ne próbáljam meg a csipsszel? És valahára elcsendesült, sértett, halk duzzogásba zárkózó osztályfőnökük felé biccentett. Mi?, kérdezte hősünk némi fáziskéséssel. A csipsz. Nem segítene, ha...? Mit tudom én, sóhajtott Sziránó és emberfeletti munkával bent tartott egy már igen régóta kikívánkozó könnycseppet. Oké, oké, hagylak is. Ugye, minden rendben van? Sziránó nem felelt, mert akkor mégis kijön az a könny. Bólintott, hogy nem. Ebben megállapodva Péter visszasietett a sor elejére és kezdő lángoszlopként menten az oroszlán torkába is mászott, sőt, még kissé meg is csiklandozta azt.

Vi... Vivien néni? Vivien néni sok jót éppenséggel nem sejtető tekintettel méregetni kezdte a hólyagját hirtelen a telinél valamivel telibbnek találó kisfiút. Cs-csak azt szerettem volna kérdezni, hogy a... hogy a Viv... Vivien néninek nem tetszik-e kérni esetleg. Esetleg, idáig tűrte a Vivien és megtorpant a sor elején, minek köszönhetően szinte a teljes mnetoszlop kis híján hanyatt vágódott, kivéve a tőlük kicsit leszakadva kódorgó Sziránót, akinek emiatt volt még ideje komótosan fékezni és megállni.

NEM A ROHADT CSIPSZRŐL VAN SZÓ, HÁT NEM ÉRTITEK? HÁT MIT GONDOLTOK, MI VA-GYOK ÉN, VALAMI ÉHENKÓ-RÁSZ?! KELL IS NEKEM A TI FRANCOS (mert azért mégiscsak pedagógiailag káromkodik az ember, ha már két és fél tucat kamasszal kirándul) SZERENCSÉT-LEN CSIPSZETEK! ITT ELVEKRŐL VAN SZÓ,

Akkor tehát nem tetszik...

NEM, KÉPZELD, PÉTERKÉM, NEM TETSZEM KÉRNI A CSIPSZETEKBŐL, ÉS HA MÁR ITT TARTUNK, A PÖRKÖLT MO-GYORÓBÓL, A POPKORNBÓL ÉS A ROPIBÓL SEM, A MERSZI-CSOKIRÓL MÁR NEM IS BESZÉL-VE.

Péter, akinek már szinte felrobbant a hólyagja, a beszélgetés e pontján valamelyest megnyugodott, mivel a csokiból már amúgy sem volt, ugyanis amint megkapták, a leggyorsabbak (Áron, Feri és ő) mind be is falták, mentségükre jegyeztessen meg, hogy amúgy is botrányosan kevés volt, fél fogára se lett volna elég huszonhét gyereknek, ami azt illeti, gondolta Péter, még nekik sem volt. A Vivien azonban most már bizonyosan olvasott a gondolataiban, mivel így folytatta:

DE GONDOLOM, ABBÓL AZ-TÁN KÉRHETNÉK IS, MERT EGY SZEM SE LENNE MÁR, HA KÉNE, UGYE? NA ÉS HA MÁR ITT TAR-TUNK, A CSIPSZBŐL MÉG MEN-NYI VAN?

Péternek végre felcsillant könnyfátyol fedte szeme, na, itt a nagy pillanat, eljött végre az ő ideje, szélsebesen kapott a táskájához, rántotta fel a cipzárt és nyúlt is bele, hogy a negyedig lévő csipszeszacskó után kezdhessen kotorászni, közben diadalittas pofát vágva nyugtázta is befelé, hogy mégiscsak volt esze, mikor azt mondta a srácoknak, hogy azért hagyjanak egy picit az útra, na tessék, most hülyézze majd le valamelyik, most, mikor békés hazaútjuk és következő két (vagy három, vagy négy – eléggé hangulatfüggő, hogy épp mennyi) iskolai hetük minden nyugalma múlhat most az ő bölcs és mértéktartó előrelátásán.

ELŐ NE MERD, MONDOM, ELŐ NE MERD VENNI A RO-HADT CSIPSZETEKET, MERT MON-DOM-HOGY-NEM KÉREK BELŐLE A JÓ... NEHOGY FEL MERD AJÁNLANI NEKEM, KÖLTŐI KÉRDÉS VOLT, EGYSZER ÉS MINDENKORRA ÉS LEGUTOLJÁ-RA MONDOM EL, HOGY VALÓ-SZÍNŰLEG NEM IS KÉRTEM VOL-NA A NYAMVADT NASITOKBÓL, DE AZ, HOGY MIUTÁN ÉN IDŐT ÉS ENERGIÁT NEM SAJNÁLVA EGY EGÉSZ ÓRÁN ÁT KÉSZÍ-TETTELEK FÖL TITEKET A TÁ-BORI MŰVELTSÉGI VETÉLKE-DŐRE, MÉG MEG SE KÍNÁLJA-TOK A ROHADT NYEREMÉNYE-TEKBŐL, MERT UGYE PERSZE, A VIVIEN NÉNI AZ LE VAN SZARVA (innen-onnan hüledezés a menetoszlopból), IGEN, KIMON-DOM, LE VAGYOK ÉN SZARVA, VELEM SENKI SEM TÖRŐDIK, AZ ÉN MUNKÁMAT SENKI SEM BECSÜLI, MÉG EGY ISTENVER-TE TÁBLA CSOKIT SEM ÉREK MEG NEKTEK, HÁT MÉGIS

Vivien, drágám, minden rendben itt?

Juli néni és osztálya (ötödik a) vagy hihetetlen nesztelenül közlekedett, vagy a Vivien hangja érte el már azt a tartományt, ahol az emberi fül más audioingert már nem is képes befogadni. Hagyjuk, Julikám, jobb, ha bele se kezdek, de ezek az aranyifjak, és persze hölgyek, már megint kitettek magukért. Jaj, jaj, na mindegy, csak gondoltam, megkérdezem, hogy nincs-e szükség egy kis segítségre. Nincs. Köszönöm, nincs, tette hozzá a Vivien, észlelvén, hogy a puszta nincs egyrészt túl modortalan lenne kolléganőjével szemben, másrészt abban is elbizonytalanodott, hogy az imént kire is értette Juli néni, hogy kéne-e segítség. Akkor jó, találkozunk a busznál. Szia, Vivikém, sziasztok. Szia, fújtatott Vivikém, csókolom, nyöszörögte kórusban mindkét csapat gyerek. Hogy fulladnál a taknyodba, mormogta a Vivien, és most még egy fokkal jobban meg akarta fojtani Pétert, amiért olyan közel állt hozzá, hogy nem mormoghatta egy árnyalattal hangosabban.

NA MINDEGY, CSAK HAGYJA-TOK BÉKÉN ÉS LEHETŐLEG NE SZÓLJATOK HOZZÁM AMÍG HA-ZA NEM ÉRÜNK.

De...

NE FESZÍTSD TÚL A HÚRT, FI-AM, NE FESZÍTSD TÚL. MAJD A LEGKÖZELEBBI OSZTÁLYFŐ-NÖKIN VISSZATÉRÜNK RÁ.

Kösz, Sziránó, szép volt, súgta hátra Áron, de az már ezt is elengedte a füle mellett. Látszott rajta, hogy tényleg valami nagy baj lehet.

És volt is, nagyobb is mint amekkora volt. Otthon egész hétvégén csak fatikusan kommunikált, szomorú és dühös tekintetét váltogatta, nem evett, nem tanult (na majd pont azt), csak különböző érzelmes rockzenéket bömböltetve rúgdosott a papírkosár mélyéről e célra kihalászott papírgalacsinokat. Megvolt ennek is a maga szépsége, ritmusa. Tudniillik, elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, mely elhagyott, üres szobában áll.

A szülők, mit volt mit tenni, nagyjából negyvenedikre beletörődtek és már nem kérdezgették többször kis csemetéjüket, hogy mi a baj és miért ordibálja reggeltől estig a cédés magnóval egy ütemben, hogy fak jú, fak jú. Számítottak erre, amit jobb helyeken úgy neveznek, hogy kamaszkor, vártak is rá, összeszorított fogakkal, fegyelmezetten álltak (ültek, aludtak, és egyáltalán) örök készültségben, hogy bármikor jöjjön is, még véletlenül se érje őket felkészületlenül. Egy ideje már el is unták a várakozást, kimondatlanul is kicsit csalódtak egyetlen kisfiukban, aggódtak érte, hogy mégis mikor méltóztat már elkezdeni végre elviselhetetlen, kezelhetetlen, dühös, szülő(és mindenki)gyűlölő, pimasz kis pöcs lenni, ami, jól tudták, minél később kezdődik valakinél, annál tovább tart.

Sziránó már péntek este sem kért vacsorát, csak két szelet sajtot nyelt laktató könnyei mellé, másnap ebédre is csak egy fél tál leves, este is csak némi ropi ment le a torkán. Ezekre amúgy azért lehetett képes nem mellesleg farkaséhes hősünk, mert még aznap reggel olyan ádáz kísértést bírt legyőzni, amely aztán erőt adott neki az egész napi koplaláshoz. Tíz óra körül ébredt, nagy nehezen felnyitván csipás, sajgó szemeit, melyekből egész este, hiába préselte, ahogy csak bírta, nem jött már több könny, ez volt a természet kegyetlen bosszúja, amiért nem engedte ki még délután, Péter társaságában azt az egyet. Majd szétrepedt a feje. Tompa rosszkedv ült lomha halántékán. Mi? Mi is az? Először Timi jutott eszébe (Timi Timi Timi. Timi.), tegnapelőtti barátnője, tegnapi exe. És innentől meg már az egész, szép sorjában, az örök egyedüllét, a megaláztatások végtelen sora, a sajgó hiány szív(legalábbis szerinte, amúgy gyomor)tájékon, hajának édes illata, kék szeme... Izé, zöld szeme. Várjuk csak. Kék. Nem, tényleg biztosan kék. Legfeljebb kékeszöld. (Zöldeskék.) Na mindegy, gyönyörű, csillogó, gyöngédséget árasztó tekintete; ebben maradt magával.

Akkorát sóhajtott (pláne, hogy fájdalmas sóhajába még véletlenül bele is ásított), hogy majd kirepedt a fal. Kitántorgott egy, majd két szobányit, a konyhaajtó előtt azonban megtorpant.

Az orrát hirtelen megcsapó, mennyei illat okán ugyanis, minden önfegyelme ellenére, amolyan pavlovi ősreflexből akkorát korgott a gyomra (legalábbis szerinte, amúgy a szíve), hogy úgy érezte, itt, helyben megőrül, ha nem kaphat ilyet. Még jó, hogy ette tegnap azt a kis csipszet, legalább az még tartja benne a lelket (legalábbis szerinte...).

És így telt a vasárnap is, konyhaajtóstul, kísértésestül, érzékvadító pirítósillatostul. Mert hogy pirítós volt az az ilyen, amiből úgy kellett volna Sziránó koplaló senyvedéstől egyaránt sújtott szívének és gyomrának. Pirítós, a frissnél csak egy fél nappal szikkadtabb, félbarna bolti kenyérből sütött, még nem szenes, de már enyhe pörktől sötétellő, forró, ropogós pirítós, amire aztán már ízlés és gusztus dolga, hogy az ember sós vajat, lekvárt vagy épp májkrémet ken, hogy aztán mellé megigyon két csésze gőzölgő green label teát, és megszűnnek a problémák, újra kerek a világ.

S hősünket, mivel szemmel láthatóan betegeskedett, ahogy a tapintatos családi kódnyelv nevezte ezt, még hétfőn is otthon tartották; delejes depressziójában, már-már verse(ke)t is kis híján eredményező lelki vérzékenységében, koplalásának harmadnapján is újra megkísértette az ellenállhatatlan reggeli.

Akkor elvitte Sziránót a Lélek (legalábbis szerinte) a konyhába, hogy megkísértse a reggeli. Miután három (és fél) nap és három éjjel (többé-kevésbé) böjtölt, végül megéhezett. Ekkor odament hozzá a kísértő és ezt mondta: „Kisfiam, mondd, hogy ezek a kenyerek változzanak pirítóssá”. Ő így válaszolt: „Jó, bassza meg, legyen.”

És Sziránó anyuka két vastag, a frissnél épp csak egy fél nappal szikkadtabb szelet brúgót helyezett az ütött-kopott kenyérpirítóba. Nem csak kenyérrel él az ember, mondta erre a kisfiú és vadul feltépve a spájzajtót, kivett két májkrémkonzervet.

Újra kerek volt a világ.