Az alábbiakban le szeretném porolni régi cikkemet, hogy felfrissítek néhány megfontolást az akkori történelemfilozófiai diszkussziókból. Főként pedig az a célom, hogy rá irányítsam a mai olvasó figyelmét Marx egyik legtanulságosabb és legelevenebb művére, mely mindig is kimeríthetetlen inspirációk forrása volt a modern társadalomtudomány számára. Arra, hogy Marx szövege mennyire inspiratív tud lenni, elég itt Lévi-Strauss példáját idéznem, aki így írt: „ritkán látok úgy egy szociológiai vagy etnológiai kérdés megvilágításához, hogy előzetesen ne frissítettem volna fel a gondolataimat Bonaparte Lajos Brumaire 18-jának vagy A politikai gazdaságtan bírálatának lapjaival”.2 S ha – mint Lévi-Strauss ehhez joggal hozzátette – természetesen nem az a kérdés, „vajon helyesen ítélte-e meg Marx a történelem ilyen vagy olyan fejlődését”, 3 az mindenképpen igaz, hogy a Brumaire megvilágító erejű elemzési szempontokat kínál a szemünk előtt zajló aktuális események megértéséhez is.

Az említett szemináriumok a pozitivizmus és a historizmus klasszikus XIX. századi vitáiból indultak ki, de fő céljuk annak nyomon követése volt, hogy ezeket a vitákat hogyan játszották le újra a történelmi megismerés sajátosságait vizsgáló analitikus filozófusok. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján voltunk, s még javában virágzott az analitikus történelemfilozófia.

A történelem episztemológiájáról szóló analitikus viták Marx történelemfelfogásának értelmezésére is kiterjedtek, ami csakhamar elvezetett odáig, hogy színre lépjen az analitikus marxizmus. Brumaire -cikkemet tulajdonképpen ez a légkör ihlette, hiszen az analitikusoktól ellesett fogalmakat és elemzési szempontokat próbáltam meg alkalmazni Marx szövegére. Vitán felül áll, hogy a történelmi materializmus, megalkotóinak igénye szerint, a történelem általános menetéről szóló elmélet, „szubsztantív történelemfilozófia”, mely egyben magyarázó elveket és metodológiai útmutatásokat kíván adni a történelem nagy korszakainak a vizsgálatához. Így érthető, hogy akik Marx magyarázó sémáit és metodológiai elképzeléseit kívánták rekonstruálni, többnyire a történelmi materializmus általános tételeit, vagyis a „történelem mozgástörvényeit” kifejtő szöveghelyekből indultak ki, melyek az elméleti és rendszerező igénnyel megírt nagy marxi művekben olvashatók, mint amilyenek A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonali (Grundrisse), A politikai gazdaságtan bírálatához és persze nem utolsósorban A tőke. Ez volt az analitikus marxistáknak, köztük G. A. Cohennek is a kiindulópontja, aki elsőként olvasta Marxot analitikus szemmel. Az ő értelmezésében a történelmi materializmus a tudományos magyarázatnak olyan formáját kínálja, mely a funkcionális magyarázat Hempel-féle modelljére támaszkodva rekonstruálható.4

A probléma az, hogy az ilyen fajta modellek mennyire alkalmazhatók az eseménytörténet szintjén, vagyis abban a történelemben, ahol földrajzi és temporális koordinátákkal pontosan bemérhető, egyszeri és megismételhetetlen eseményekkel van dolgunk, mint amilyenek éppenséggel Bonaparte Napóleon, majd pedig Louis Bonaparte államcsínye. A Brumaire érdekessége abból adódik, hogy –talán az Osztályharcok Franciaországban című, majdnem azonos témájú cikksorozatától eltekintve –Marxnak ez az egyetlen olyan, nagyobb lélegzetű műve, mely egy összefüggő eseménysort beszél el, azzal a céllal, hogy ennek végkimenetelére, vagyis egy konkrét és egyszeri eseményre magyarázatot adjon.

Vajon milyen típusú a szóban forgó magyarázat? Azonosítható-e a tudományfilozófiai irodalomban megkülönböztetett magyarázatok valamelyik fajtájával? És vajon releváns-e foglalkoznunk vele a magyarázatról és a megértésről lefolytatott viták számtalan fordulója után?

Mielőtt erre rátérnénk, fel kell tennünk a kérdést, hogy történeti mű-e egyáltalán a Louis Napoleon brumaire tizennyolcadikája. Lehet-e történetinek nevezni a közelmúlt olyan ábrázolását, mely az eseményeket azon melegében eleveníti fel? Hogy ezt a kérdést nem lehet megkerülni, annak már Engels is tudatában volt, aki az 1885-ös harmadik kiadás előszavában emlékeztetett arra, hogy „zseniális munkájával” Marx „közvetlenül az után az esemény után” lépett fel, „amely az egész politikai világot derült égből jövő villámként lepte meg”. Rögtön hozzátette ehhez, hogy „az élő napi történelem e kiváló megértése, az események világos áttekintése abban a pillanatban, melyben megtörténtek, valóban példa nélkül áll”.5

Mint látjuk, Engels egyenesen úgy fogalmaz, hogy a Brumaire az élő napi történelemről szól, megtörténtük pillanatában mutatva be az eseményeket. Máshol, az Osztályharcok Franciaországban összefüggésében, a „kortörténet” kifejezést használja, mondván, hogy ez volt Marx „első kísérlete arra, hogy a kortörténet egy részletét az adott gazdasági helyzetből magyarázza meg”.6 Mindkét műről azt állítja tehát, hogy a jelen történelmét beszélik el. Kérdésünk éppen ennek a lehetőségére irányult. Általános megfogalmazásban a kérdés úgy szól, hogy logikailag lehetséges-e egyáltalán a jelen történelme, vagyis a „kortörténetet” megörökítő történetírás, s ha igen, akkor milyen kivételes feltételek mellett lehetséges.

Engels jó hegeliánusként tisztában volt azzal, hogy a történelem tárgya a múlt, vagyis történelmet mindig csak utólag, a posteriori lehet írni. Egy specifikus vonatkozásban, a gazdaságtörténettel kapcsolatban, kerek-perec ki is mondta ezt: „Világos áttekintést egy adott korszak gazdasági történetéről sohasem szerezhetünk azzal egy időben, csupán utólag, miután az anyag összegyűjtése és megrostálása már megtörtént.”7

Akkor hát hogyan volt képes Marx történelmet írni a jelenről? Engels egyik válasza erre az, hogy Marx kivételesen jól ismerte, s előszeretettel tanulmányozta az elmúlt és a folyamatban levő francia történelmet, még pedig azért, mert Franciaország története kivételes történelem abban az értelemben, hogy a történelmi osztályharcokat itt mindig a döntésig végigharcolták. Röviden szólva tehát a jelen történetének megírásához szükség van a múlt történetének elmélyült ismeretére és tanulmányozására, bár ez is csak szerencsés esetben van segítségünkre. Engels másik válasza az, hogy a történelem nagy mozgástörvényének, vagyis az osztályharc törvényének ismerete, melyet éppen Marx fedezett fel, tette lehetővé „a második francia köztársaság történetének megértését”, sőt Marx éppen ezen a történeten próbálhatta ki a maga törvényét. 8 Vagyis a jelen történetének megértéséhez és megírásához egy általános törvényre van szükségünk.

Mint harminc évvel ezelőtt, most is azt hiszem, hogy azoknak van igazuk, akik szerint nem lehet megírni a jelen történetét. S ez logikai okokból, nem pedig technikai akadályok következtében van így, mely utóbbiakat, mint Engels sugallja, kivételes esetekben akár le is lehet győzni.

Minden jel arra mutat, hogy a történetírás és a történeti megértés Marx szerint is csak a múltra vonatkozóan lehetséges. A nélkül, hogy tér lenne itt ennek bemutatására, hadd idézzem e tekintetben talán leghíresebb (Lukács György által előszeretettel idézett) mondatát: „az ember anatómiája kulcs a majom anatómiájához”. E metafora kibontásához hadd idézzek még két mondatot. Az egyik a következő: „A magasabb rendűre utaló jelzéseket az alacsonyabb rendű állatfajoknál ellenben csak akkor érthetjük meg, ha a magasabb rendűt már ismerjük.” A másik így hangzik: „Az úgynevezett történelmi fejlődés egyáltalán azon nyugszik, hogy az utolsó forma a múltbelieket önmagához vezető fokoknak tekinti”.9

Azt hiszem, hogy Marx itt nemcsak a történeti ismeretről, hanem egyben magáról a primer történeti tényről is állítja, hogy post festum jellegű. Bár ennek boncolgatása messzire vezetne, s magában hordaná a túlinterpretáció veszélyét is, hozzáfűzöm: a mondottak fényében a történelem menetének van egy ontológiailag is visszafelé menő, a jelenből a múlt felé haladó iránya. Bizonyos tények csak következményeik megvalósulása révén lesznek tények, hiszen a múltbeli formák nem vezetnek sehová, ha az utolsó forma nem realizálódik.10

Abból, hogy tárgyát egykorú események alkotják, az következik-e, hogy a Brumaire nem történeti mű? A magam részéről az ellenkezőjét állítom. Igenis az. A Brumaire a szó ortodox jelentésében történeti mű, mert tárgya – az események egykorú volta ellenére – nem a jelen, hanem a múlt. S nem a szavakkal játszadozom. A jelen és a múlt közötti határvonalat ugyanis nem évek, percek vagy pillanatok húzzák meg, hanem egy sokkal fontosabb tényező, s ezt semmi sem mutatja jobban, mint éppen a Brumaire és az Osztályharcok Franciaországban tartalmának az összehasonlítása. A két elbeszélés között egyetlen, de hihetetlenül fontos különbséget figyelhetünk meg, mégpedig azt, hogy a Brumaire – ellentétben az események kellős közepén íródott Osztályharcokkal – már az államcsíny leírását is tartalmazza. Tévedés azt hinni, hogy ez egyszerűen a tárgyalt időszak időhatárait érintő mennyiségi különbség lenne, pusztán azért, mert a feldolgozott tényanyag – vagyis a francia köztársaság 1848 februárjától kezdődő politikai fordulatainak a sora (1850-ig, illetve 1851 decemberéig) – lényegében ugyanaz.

A két műnek ugyanis egészen más a tárgya és a kérdésfeltevése. Végül is a Brumaire-nek egyetlen esemény a tárgya: Louis Bonaparte december másodiki államcsínye, amellyel kapcsolatban arra a kérdésre keresi a választ, hogy hogyan következhetett be. Más szóval, az államcsíny, mely a köztársaság bukását jelenti, nem az egyik esemény az elbeszélt események sorában, hanem az a magyarázatra szoruló esemény, melyet a többi esemény magyaráz. A brumaire tizennyolcadikán történtek múlttá tették azt az eseménysorozatot, mely addig a pillanatig a jelen horizontján belül zajlott, ily módon történelemmé alakítva a napi krónikát. Tárgya szerint, a magyarázat funkciójának betöltésével a Brumaire történeti mű, míg vele ellentétben az Osztályharcok Franciaországban: krónika. Ime a történelem és a krónika különbsége, melyet annak idején Benedetto Croce vezetett be a történeti episztemológiába.11

Marx ezt pontosan így látta, amiről már művének első oldalai tanúskodnak: „Nem elég azt mondani, mint a franciák teszik, hogy nemzetüket meglepték. Egy nemzetnek és egy nőnek nem bocsátják meg azt az óvatlan órát, amelyben az első jöttment kalandor erőszakot követett el rajta. A rejtélyt az efféle fordulatok nem oldják meg, csak másképp formulázzák. Még mindig meg kell magyarázni, hogyan lephet meg s hogyan vethet ellenállás nélkül fogságba három iparlovag egy 36 milliós nemzetet.”12 Nincs tehát kétség afelől, hogy Marx a magyarázat szándékával fogott munkába.

Rátérve most már arra a kérdésre, hogy milyen típusú az a magyarázat, melyet Marx az államcsínyre adott, érdemes még egyszer, kissé figyelmesebben szemügyre vennünk Engels előbb idézett két válaszát a Brumaire-rel kapcsolatban. Kezdjük jóval ismertebb, sokszor idézett második kijelentésével, melyet a történelmi materializmus általános jellemzésére is gyakran fel szoktak hozni. A történelem Marx által felfedezett „nagy mozgástörvénye”, mondja Engels, „a történelem számára ugyanazzal a jelentőséggel bír, mint az energia átalakulásának a törvénye a természettudomány számra”.13 Ez a törvény adott kulcsot a francia köztársaság történetének megértéséhez, és megfordítva, ez a történet szolgált Marx törvényének próbájául. Úgy fest, hogy Engels itt a történelem természettudományos szemléletét tulajdonítja Marxnak, s ennek megfelelően az államcsíny marxi magyarázatát egy általános törvényen alapuló magyarázatnak tekinti, ahol az általános törvény a természeti törvények analógiájára értelmezendő. Ha ezen a vonalon megyünk tovább, akkor a Marx által kínált magyarázatot deduktiv-nomoligikus magyarázatként lehetne rekonstruálnunk, melynek a történelemre alkalmazott formáját a szakirodalom a magyarázat „covering law” modelljének nevezi.14 Mint láttuk, Engels első megállapítása arra vonatkozott, hogy mindamellett a történelem ismerete is szükséges feltétele volt annak, hogy Marx magyarázata sikeres legyen. Ezt Engels kiegészíti azzal, hogy Marx „a francia történelem egész menetét a februári napok óta belső összefüggésében fejtegette, december másodikának csodáját ennek az összefüggésnek természetes, szükségszerű eredményévé feloldotta”.15

Az adott kezdőpontból induló események egész menetét „belső összefüggésében fejtegetni” és a végkifejletet „ennek az összefüggésnek természetes, szükségszerű eredményeként feloldani”: ez annyi, mint magát az elbeszélést használni magyarázatként. Bár Engels nyilván nem a marxi magyarázat struktúrájának a problémáját forgatta a fejében, s nyilván csak azt akarta mondani, hogy az általános törvényen alapuló magyarázatnak akkor van értelme, ha minél nagyobb tényanyagot fog át, megjegyzését mégis abban az irányban gondolhatjuk tovább, hogy a Brumaire-ben Marx narratív magyarázatot adott Louis Bonaparte államcsínyére. A kezdőpont (1848. február 24.) és a végpont (1851. december 2.) közötti különbségre vonatkozó leírás az explanandum, az explanans pedig nem más, mint a két pont közötti események elbeszélése.16 Vajon deduktív-nomoligikus vagy narratív jellegű a marxi magyarázat a Brumaire-ben? S ha az utóbbi megoldást választjuk, akkor mit kezdjünk az osztályharc törvényével és a történelmi materializmusnak mindazokkal a törvényjellegű összefüggéseivel, melyek (bár végleges formában csak a Brumaire utáni műveiben fogalmazódtak meg) Marx nevéhez kapcsolódnak? Határozottan úgy válaszolok, hogy a marxi magyarázat narratív, amiből nem következik, hogy Marx ne ragaszkodott volna a maga törvényéhez és a maga általánosításaihoz.

Erről ejteni kell néhány szót, előbb azonban érdemes leszögezni, hogy maga a szöveg mindenképpen a narratív értelmezés mellett szól, hiszen szinte kiszúrja az olvasó szemét, hogy Marx elsősorban elbeszél, periodizál, narratív nyelvet használ. Az eseményeket a burzsoázia különböző frakciói, illetve a burzsoázia és a proletariátus között folyó osztályharc epizódjaiként írja le, de a végeredményt nem az osztályharc általános törvényéből dedukálja, hanem beleilleszti az elbeszélt történetbe. Egyik, a cézárizmusra vonatkozó megjegyzése élesen rávilágít arra, hogy távol áll tőle a dedukcionizmus: „Az ókori és a modern osztályharc anyagi, gazdasági feltételeinek teljes különbözőségénél fogva politikai szüleményeiknek sem lehet több közük egymáshoz, mint a canterburyi érseknek Sámuel főpaphoz”.17 Egyébként az a tény, hogy a történeti megismerés post festum jellegű, abszolúte amellett szól, hogy a narratív magyarázati struktúrát részesítsük előnyben, hiszen ez a fajta magyarázat a narratív mondatoknak azt a logikai sajátosságát aknázza ki, hogy legalább két, időben különálló eseményre referálnak, s a korábbit a későbbnek a fényében írják le. 18

A Brumaire az osztályharc törvénye, illetve a gazdaság meghatározó szerepének tétele mellett számos különféle típusú általánosítást tartalmaz, mint a legtöbb történetíró szövege. Vannak köztük törvényjellegű összefüggések és szűkebb vagy tágabb körű empirikus generalizációk. Mindezeket a bevezetőben hivatkozott írásomban megpróbáltam összegyűjteni, most csak azt emelem ki, hogy elsősorban a magyarázó erejű narrativa megszerkesztésében játszanak szerepet. Marx az események periodizálásában, az egyes periódusok jellegének meghatározásában, az események kiválasztásában és jelentésük megvilágításában támaszkodik rájuk, nem utolsósorban pedig abban, hogy eldöntse, mi számít egyáltalán eseménynek.

Marx törvénye úgy fogható fel, hogy egy kifejeződési viszonyt tételez fel egyrészt a gazdasági folyamatok és érdekek, másrészt a politikai tettek és választások között, ahol az előbbiek alkotják a signifié -t, az utóbbiak pedig a signifiant -t. Olyan viszony ez, melyben a signifié soha sem esik egybe a politikai szereplők által saját tetteiknek tulajdonított jelentéssel. Ennek a kifejeződési viszonynak a jellegére mutat rá Engels, amikor leszögezi, hogy a materialista módszer a politikai összeütközéseket „a gazdasági fejődés által adott, készen talált társadalmi osztályok és osztályfrakciók érdekharcaira” vezeti vissza, s az egyes pártokról kimutatja, hogy „ugyanezeknek az osztályoknak és osztályfrakcióknak többé-kevésbé adekvát politikai kifejezései”.19 S ezt az értelmezést kínálja maga Marx is, amikor például megjegyzi: „ahogy a magánéletben különbséget teszünk aközött, amit az ember hisz és mond önmagáról, és aközött, ami ő valóban, és amit tesz, a történelmi harcokban még sokkal inkább meg kell különböztetnünk a pártok frázisait és képzelgéseit a valódi organizmusuktól és a valódi érdekeiktől, az elképzelésüket a realitásuktól”. 20

Lévi-Strauss, a Brumaire nagy olvasója, pontosan ezt a felismerést tartja szem előtt, amikor a megértést így határozza meg: „megérteni annyi, mint egy valóságtípust egy másikra visszavezetni; hogy az igazi valóság soha nem a legnyilvánvalóbb; és az igaznak a természete már abból is kitetszik, amellyel rejtőzni akar”.21

A megértés és értelmezés e felfogása együtt jár azzal, amit Ricoeur „a gyanakvás hermeneutikájának” nevezett. Ma már közhelynek számít, hogy a gyanakvás kultúrájának vagy hermeneutikájának Marx mellett majd Nietzsche és Freud lesz a tanító mestere. (Ahogyan Ricoeur mondja, Marx, Nietzsche és Freud óta a karteziánus kételyből, mely a dolgokban való kételkedés volt, „átléptünk a tudatban való kételkedésbe”.)22

A Brumaire elemzéseit valóban áthatja a Lévi-Strauss szavaiban megfogalmazódó szemléletmód és a tudat evidenciáiban való kételkedés. Ami azt jelenti, hogy a bonapartista államcsíny magyarázatát Marx mindvégig intenzív hermeneutikai munkára alapozta, szorosan összekapcsolva ez által a megértés és a magyarázat aktusát.

* Előadás formájában elhangzott a Kaposvári Egyetem Megértés és magyarázat c. konferenciáján. Kaposvár, 2013. január 18.

JEGYZET

1 Kelemen János: A történelmi magyarázat problémája Marxnál. In.: Világosság, 1983/3. 137–144. A szöveg némileg továbbgondolt formában a következő helyen is megjelent: János Kelemen: „Marx e il problema dell’interpretazione storica”. In.: Giuseppe Nikolacci (szerk.), Segno ed evento nel pensiero contemporaneo. Palermo, Edizioni Universitarie Jaca, 1990. 31–46.

2 Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok (ford.: Benyhe János). Európa Könyvkiadó, Budapest 1973. 55–56.

3 Uo.

4 G. A. Cohen: Karl Marx’s Theory of History. A Defence. Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1978. Ld. a mű X. fejezetét: Functional Explanation: in Marxism,

249–278.

5 Engels: Előszó a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája harmadik (1885-ös) kiadásához. In.: Marx–Engels válogatott művei. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1975. I. 488.

6 Engels: Bevezetés az Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig 1895-ös kiadásához. In.: Marx–Engels válogatott művei, 344.

7 Uo.

8 Engels: Előszó a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája harmadik (1885-ös) kiadásához. 489.

9 Marx: Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához. In.: Karl Marx és Friedrich Engels művei, 13. kötet. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1965. 171.

10 Analogikus megfontolásként felhozom, hogy a kozmológiában immár minden további nélkül beszélhetünk visszafelé haladó történelemről. Vö. „[…] a jelenben valamely -rendszeren végzett megfigyelés hatással van az adott rendszer múltjára is”. Stephen Hawking: A nagy terv (ford.: Both Előd). Akkord Kiadó, Budapest, 2011.

11 Benedetto Croce: Történelem és krónika. In.: Benedetto Croce: A szellem filozófiája. Válogatott írások (szerk. Kaposi Márton; Ford.: Csala Károly és Rozsnyai Ervin). Gondolat, Budapest, 1987. 549–566.

12 Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. In.: Marx–Engels válogatott művei. I. 408.

13 Engels: Előszó a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája harmadik (1885-ös) kiadásához. 489.

14 Az elnevezés William Draytől származik: Laws and Explanation in History. Oxford University Press, Oxford 1957. Ld. a Covering Law Model c. fejezet 1. pontját, 1–7.

15 I. m. 408.

16 A narratív magyarázat struktúrájának még mindig a legjobb bemutatása: Arthur C. Danto, Analytical Philosophy of History. Cambridge University Press, Cambridge, 1968. XI. „Historical Explanation: The Role of Narratives, 233–257.

17 Marx: Előszó a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája második (1869-es) kiadásához. In.: Marx–Engels válogatott művei, I. 487.

18 Arthur C. Danto: i. m. 143.

19 Engels, Engels: Bevezetés az Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig, 1895-ös kiadásához. In.: Marx–Engels válogatott művei, 344.

20 Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. In.: Marx–Engels válogatott művei. I. 426.

21 Claude Lévi-Strauss: i. m. 56.

22 Ahogyan Ricoeur mondja, Marx, Nietzsche és Freud óta a dolgokban való kételkedés után, amely a karteziánus kétely, „átléptünk a tudatban való kételkedésbe”. Paul Ricoeur: De l’interprétation. Essai su Freud. Éditions du Seuil, Paris 1965. 41.