Civilizálja-e a szélsőjobbot a parlament?

A szélsőjobb politizálás újabb hullámának európai vitái azok esetleges parlamenti tagságának hatásával kiemelten foglalkoznak. Az ütköző felfogások nagyjából két csoportra bonthatóak. Abban mindkét felfogás egyetért, hogy ha lehet, jobb a szélsőjobbot távol tartani a parlamenttől – ahol és ameddig lehet. A vélemények piacán jelen vannak olyan nézetek, amelyek ezeket, mint antidemokratikus erőket, be is tiltanák. A többségi demokrata vélemény azonban ma Európában nem ilyen radikális, és lényegében rajthoz engedi az RR fő pártjait a választásokon állni. A vitában megjelenő első felfogás úgy véli, hogy ha ezek mégis bekerülnek, meg akarnak felelni, legalábbis forma szerint civilizálódnak. Politikai nézeteik ugyan nem olvadnak el, de leginkább kihívó nézeteiktől visszavonulnak. Ezt egyfajta árnak fogják fel a parlamentbe kerülésért. Tehát tulajdonképpen, bár senki sem akarta szívesen beengedi az RR-t a demokratikus rendszer intézményei közé, de ha már bent van, próbáljuk a helyzetből a maximális előnyöket kihozni – vélik sokan. A másik felfogás úgy gondolja, hogy ezek a politikai erők, különösen ha a média is kiemelten figyeli megszólalásaikat, tulajdonképpen a nagy demokratikus pártokat is „megfertőzhetik”. Az RR olyan diszkurzív elemeket emel a parlamenti megszólalások közé, amelyekhez a többiek hozzászoknak. Végül is, nem foglalkozhatnak naponta órákig azzal, hogy a szélsőjobbot minden egyes felszólalásánál elutasítsák, vagy rendre szoktassák. Így aztán majdnem soha sem szólalnak meg annak kijelentéseinél. Sőt, tematizálási próbálkozásaik – már többnyire anélkül, hogy tisztában lennének annak mögöttes tartalmaival – maguk is átveszik.

A magyarországi Jobbik 2010-es bevonulása után a parlamentbe alapvetően a második stratégiát választotta. Bár megszólalt helyenként szakszerűen is részkérdésekben a parlamentben, egészében rendkívüli intenzitással próbálta a saját extrém politikai nyelvét bevezetni a magyar parlamenti nyelvbe, sok szempontból igen sikeresen. Mindazonáltal nem gondoljuk, hogy a magyar párt perdöntő érveket szolgáltat a fenti vitában a második felfogás híveinek. Azt azonban tudni véljük, hogy az európai RR aktuális hétköznapjaiban mind ez, mind az első változat előfordul. A magyar példa inkább csak esettanulmány a második változat meglehetősen durva, szélsőséges megjelenésére.

A parlamenti szélsőjobb újjászerveződése 1989 után

A magyar szélsőjobbot a rendszerváltás után jelentkező markáns politikai áramlatok közül várták a legkevésbé. Politikai elemzők otthon és külföldön egyaránt úgy gondolták, hogy a kommunista rendszer előtti magyar politikai erőkből kevés maradt lábon. A negyvenéves szünet után ezek szóhasználata, szervezeti gyakorlata, ideológiai töltése, ha meg is jelenik, marginális marad, s hogy igazán itt eleve csak az 1945–48 közötti demokratikus politikai pártok valamilyen utódjainak újraszerveződéséről lehet szó. Azok az ideológiák és politikai szerepmodellek, amelyeket többé-kevésbé a nem demokratikus jobboldalhoz, s azon belül is különböző radikális jobboldali irányzatokhoz kapcsoltak, bármennyire is uralták az 1920–1945 közötti magyarországi politikai szcénát, itt már nem kerülnek elő. 1945-ben szervezeteiket fizikailag is felszámolták, képviselőik a németek aktív szövetségeseiként vagy egyszerűen rettegve a közeledő szovjet csapatoktól, elhagyták az országot, és oda 1945 után sem tértek vissza. Következésképpen, bármilyen szerepükre az újjászerveződő demokráciában komolyan senki sem gondolt.

Ez végül is másképp történt. A radikálisabb nemzeti ideológiák és programok ugyan még az 1989 utáni demokratikus csomagolásban, de már ebben az időszakban is megjelentek. Jelenlétük (Csurka István, MIÉP) 1992–93-tól a politikában egyre fontosabbá válik. Ekkor ugyan még nem feltétlenül szavazó bázisával, szervezettségével tűnik fel, hanem elsősorban sajátságos politikai árnyékával mozgósít a radikális jobboldalnál létszámukban sokkal nagyobb erőket, és ezzel tulajdonképpen akarata ellenére és szándékaitól függetlenül 1992–93 táján átrendezi a politikai térképet. Az RR először az akkori konzervatív kormánypárton belül jelentkezik. Csurka István akkor ennek a pártnak, az MDF-nek alelnöke. A kormánypárt Csurkát kizárja és elhatárolódik bármiféle 1945 előtti radikális nemzeti ideológiáktól, azonban a progresszista oldal szemében ezt nem teszi elég meggyőzően. És elsősorban nem is a napi politikában, hanem kulturális minták szintjén tűnik igen fontosnak. A liberális oldal, amelynek értelmiségi követői között sokan különösen érzékenyek voltak az 1945 előtti, végül is, akkor nyílt jobboldali tekintélyuralomhoz, majd a fasizmushoz vezető ideológiákat vélt érzékelni a nemzeti konzervatívok programjaiban is. Pontosabban feltételezte, hogy azok egy megerősödő radikális jobboldallal szemben őt nem védik meg és ezért szövetkezett a magyar szocialistákkal. Ezek ebben a pillanatban még 1989-es posztállampártként a parlamenten belül, de egyfajta karanténban működtek. Onnan, és tulajdonképpen győztes pozícióba az RR-től félő budapesti liberálisok hozták ki őket.

Az RR-t Csurka István pártba szervezte, és 1998–2002 között ez a párt, a MIÉP a magyar parlamentnek is tagja volt. 2002-t követően a párt gyorsan szétesett, politikai jelentőségét elveszítette, de a 2000-es évek közepéig képes volt arra, hogy évente egy sokakat mozgósító nagygyűlést szervezzen a budapesti Hősök terére.

A Csurka-párt még nem halt teljesen el, amikor színre lépett jelen dolgozatunk tulajdonképpeni tárgya, a Jobbik: egy fiatal értelmiségiek által szervezett ultraradikális párt, amely 2010-ben nyíltan rasszista jelszavakkal bekerült a parlamentbe, és ott rögtön a képviselői helyek 17%-ához juthatott hozzá. A Jobbik 2005–2006-tól vitathatatlanul a szélsőjobboldal legfontosabb aktora volt, de mellette számos más csoport, platform, kulturális formáció és weboldal (Jesko, 2011) is működött, és elvben mindmáig létezik a MIÉP is. A 2010-es parlamenti bevonulást követően azonban e radikális jobboldali szcéna szerkezete láthatóan átalakult, annak meghatározó elemévé a Jobbik vált. A Jobbik és különböző formákban 2010 után is a legalitás határain szervezett paramilitáris egységei majdnem teljesen kisajátították a szélsőjobboldalnak a médiában jutó teret. Már cirka 2008-tól világos volt, hogy a Jobbik megtalálta azt a hangot, amivel eddig magukat nyíltan szélsőjobboldalinak nem valló tömegeket is meg lehetett szólítani, és nagyjából 2009-től egyértelmű volt, hogy a 2010-es választásokon a Jobbik bevonul a parlamentbe, azt azonban kevesen gondolták, hogy jelenlétüket ilyen gyorsan stabilizálni tudják, és hogy tulajdonképpen más RR-formációk elől a nyilvánosságban elszívják a levegőt.

Jelen dolgozatunkban így nem az egész magyar RR-t katalogizáljuk, hanem elsősorban azt figyeljük, hogy hogyan változott annak politikai középpontja a Jobbik parlamenti jelenlétét, illetve általános stabilizálódását követően.

Politikai alapszerkezet

Az 1989 utáni rövid időszakban –maximum két-három évig – működött egyfajta „nyugatos” konszenzus a rendszerváltást meghatározó három nagy ideológiai tábor: a liberálisok, a nemzeti konzervatívok és a szocialisták között. Sok szempontból ezek persze, már akkor más jövőképpel rendelkeztek, de ezeket az eltérő víziókat alárendelték a rendszerváltás külső szponzorainál megfogalmazódó megrendeléseknek. Ezeknek három elemét emelnénk ki: a) az új erők közötti belső viták erősségéből valamennyi aktor visszavesz, és egymással nagyon visszafogottan konfrontálódik, b) nincsenek alapvető eltérések a gazdasági stratégiákat és legfőképpen a privatizáció jellegét illetően, c) valamennyi fő politikai erő egyetért abban, hogy visszarendeződés 1989 előtti politikai rendhez elképzelhetetlen. Ezek az elemek végül is a programot illetően kulcspontokon egymáshoz közeli középpártok kialakulásához vezettek. Ezek persze nem akartak egymásra hasonlítani, és a különbségeket különböző kulturális elemek hangsúlyozásában, sőt sokszor túlhangsúlyozásában vélték meglelni. De a 2000-es évek elejéig, amikorra az EU keleti bővítési döntései visszafordíthatatlanná váltak –minden különbség ellenére – a jövővíziók szintjén feloldhatatlan ellentmondások e politikai erők között nem voltak. Következésképpen, nem születtek meg azok a politikai platformok, amelyek az elégedetlenek, a frusztráltak, a magukat kudarcosnak hívők tömegeit felszívták volna. Baloldali radikális kritika nem létezett, mert annak az ideológiai építőköveit – különösen a 90-es években – az 1989 előtti rendszer ideológiai kliséi elfoglalták, és később a 2000-es években a magyar közvélemény olyan ütemben provincializálódott, hogy elvesztette hallását minden globalizációs kritikára, nemzetközi monopóliumellenességre. Következésképpen, már a 90-es évek második felében megszületik egy olyan proteszt piac, amelyet élő, aktuális politikai pártok nem fednek le. Ennek kis része jelentkezett csak először a MIÉP körül. Csurka és társai idősek voltak, egy korábbi politikai nyelvet használtak, és a hagyományos, a magyar harmincas évekből származó jelszavak mellett mással nem tudtak operálni. Lényegében a radikalizmus-potenciál (amelynek jobb- és baloldali változatai végül egyaránt az RR-n kötöttek ki) lekötetlen maradt (Karácsony–Róna, 2011).

E potenciál felszívására vállalkozott a 2000-es években a Jobbik. Az általa felvállalható és megoldható problémákat vezetői, pártszervezői mintha a következőben látták volna:

a) A falvak jó részében, de a kisvárosokban és a nagyvárosi proletárnegyedekben is megbomlott a közrend, a közbiztonság. S e mögött megkérdőjeleződtek a társadalom hétköznapi szerveződésének korábbi változatai is. A Jobbik itt mindenekelőtt rendet ígért, elsősorban az etnikainak hitt bűnözés visszaszorításával, de más módokon is. A világ korábbi rendjének bomlása persze globális probléma, és a rendszerváltó országokban amúgy is élesebben jelentkezik. De Magyarországon elsősorban ezt azok a csoportok vagy települések érzékelték, amelyek valamiképpen „kiestek az időből”, s amelyek a korábbi rend bomlásának lerakódott nyomaival az átlagnál gyakrabban szembesültek. Összefoglalva, ezek azért olyan helyek és csoportok voltak, amelyek a modernizáció legközvetlenebb kárvallottjainak minősültek.

b) Ezeken a színtereken, de az egész magyar társadalomban is erősödött egy sajátos rasszizmus. Friss bevándorlók itt alig vannak, akiket etnikailag idegenként lehetne vádolni mindenféle kudarcokért. De vannak hagyományosan idegennek tűnő csoportok. A zsidóság, amely 1945 előtt Magyarországon a legfontosabb „másik” szerepet betöltő etnikai csoport volt. És a roma populáció, amely létszáma 1945 után különösen gyorsan nőtt, és erre a növekedésre a közvetlen szomszédságukban élő magyar etnikumú csoportok nem voltak felkészülve. Ezek a romák jelentős részben ezekben a gettókban 1989 után még korábbi szűkös folyamatos jövedelmeiket sem tudják megkapni. Őtőlük elhatárolódni, őket vádolni az életminőség romlásával viszonylag biztos pontnak tűnt.

c) A politikai korrektség nyelve, mint probléma már a 90-es évektől Magyarországon fontos vitákat váltott ki. A roma vita egyébként számos más elemében is, mind a romák, mind az őket pártfogoló liberális csoportok szemében az amerikai feketék körüli viták nyelvét másolja, képezi újra.

Verseny vagy elhatárolódás a jobboldalon

A szélsőjobboldal kezelésének egyik legfontosabb kérdése a RR és a jobboldal más spektrumainak az érintkezése. Az 50–60-as évek óta ez a kérdés a „régi Európában” tulajdonképpen nem vagy csak alig vetődött fel. A klasszikus jobboldal is középre húzódott, centrum politikai erővé vált. Közötte és mindennemű radikálisok között széles szakadék húzódott. A centrumpártok, balról és jobbról nyilvánvalóan közelebb kerültek egymáshoz, mint a saját politikai széleikhez. Érintkezés nem volt, verseny sem. Dél-Európában, különösen Olaszországban teljesen más volt a helyzet. A jobboldal ott fokozatosan különböző kapcsolatokat épített ki, majd versenyezni is kénytelen volt nemcsak újradikálisokkal, hanem az igazi neofasisztákkal is. A 80-as évektől e kapcsolatok, először tartományi és városi, majd országos szinteken is működtek, a politikai hétköznapok részeivé váltak. A 90-es években ugyanezt a problémát kellett kezelniük az osztrák és svájci konzervatívoknak. S ha kevesebb botránnyal, de hirtelen ők is az olasz kooperáció/verseny helyzethez hasonló dilemmákkal küszködtek. A közép-európai konzervatívok, mint bemutattuk, a 90-es évek elején, amikor először találkoztak a problémával, mint másban – ebben is a német megoldást akarták követni. Antall József kormánya, az 1989 utáni első konzervatív kormány megkísérelt centristává válni, és lényegében megszűkítette a politikai érintkezést a MIÉP-pel, az új radikális jobboldallal. Nem állítjuk, hogy a merev elhatárolódás a konzervatív elit második sorában is ilyen világos volt. A személyes kapcsolatok sokfele megmaradtak, de politikai egyeztetés valóban nem folyt. Csurka István MIÉP-je akkor került a parlamentbe (1998–2002) amikor a konzervatívok ismét kormányozhattak. Ez itt már egy Antallénál sokkal populistább, Berlusconiszerűbb formáció volt, kulturálisan az új párt, Orbán Viktor Fidesze kijjebb húzódott a centrumból a szélek felé. De a parlamentben nem volt szüksége a MIÉP-re. Nem is használta azt. Egyes városokban, kommunákban, ahol a helyi politikai számtan megkívánta, bevették a MIÉP-et városi koalíciókba. A radikálisok elfogadták a nekik kijelölt helyet, alkalmazkodtak, nagyobb botrányok az együttműködésből nem voltak. Orbán kezd populista és esetenként talán radikálisnak tűnő nyelvet is használni. Magáénak akarja persze tudni még a MIÉP mögött álló radikálisokat. Ezek mintegy felét „át is csábítja”, s ezzel valóban hozzájárul annak bukásához. De a versenyre hivatkozik Orbán akkor is, amikor kívülről az újpopulista nyelvet konzervatív kritika éri. 2001-ben például, a Harvard Faculty Clubban ebédel az egyetem magyar származású professzoraival, s amikor azok szemére vetik az általa akkor otthon már használt keményebb jobboldali nyelvet, azzal válaszol, hogy ő azzal is a demokráciát építi, mert így köti magához a RR-t, hiszen híveit a Fideszbe integrálva felszámolja annak pártját (F. B. professzor személyes közlése, 2001).

Fordulópontnak e történetben 2002 tűnik. A Fidesz, számára is nagy meglepetésként elveszti a választásokat, a MIÉP kiesik a parlamentből és komoly politikai erőként megsemmisül. Magát váratlanul az ellenzékben találva végigviszi a populista fordulatot, véglegesen szakít a klasszikus középosztálybeli magyar konzervativizmussal, és elindul maga is az alsó középosztálybeli választó, az erősebb utcai politizálás, a mozgalomszervezés és a szélsőségesebb nyelv felé. Kokettálni kezd a mind ez idáig tabuizált magyar 1945 előtti RR szimbólumaival. Közeledik a RR-hez, de 1944–45-ös magyar nácizmus hagyományaihoz közvetlenül azért nem nyúl. De politikai nyelve széles fronton kezd érintkezni a RR világával is. Az akkor épp szétesett állapotában, egy része az új Fideszre, másik pedig apró radikális szektákra bomlik. 1993-ban azonban a Fidesz friss diákmozgalmi aktivistái megalakítják önálló pártjukat, a Jobbik Magyarország mozgalmat, vagyis a Jobbikot. Magukat a Fidesztől jobbra képzelik el, 2006-ban még közösen indulnak, sikertelenül a MIÉP-pel a parlamenti választásokon. 2006 után az ismét ellenzékbe szoruló Orbán egy pillanatig úgy gondolja, hogy megpróbálja az utcán megdönteni a győztes szocialistákat. 2006 októberében a teljes jobboldal az utcákon van. Valódi zavargások törnek ki. De Gyurcsány, az aktuális miniszterelnök nem ijed meg, keményen, a rendőrséget helyenként elég brutálisan használva, rendet csinál. Orbán magától vagy európai konzervatívoktól kapott tanácsokra már nem vállalja tovább az utcai konfrontációt (a konkrét döntés hátteréről semmit sem tudunk). Tulajdonképpen elfogadja a választási vereséget. A radikális jobboldal, amelyben akkor azért még a Jobbik igazán nem nagyon fontos, lényegesebbek a különböző szélsőséges nacionalista és antidemokratikus csoportok, magukra maradnak, s nagyon gyorsan szembefordulnak az „őket eláruló”, hirtelen lehiggadt Orbánnal. Akit még néhány hete szövetségesüknek, sőt szponzoruknak hittek, tudtak.

A Jobbik 2007-ben megalakítja a Magyar Gárdát, megtalálja a 2000-es évek számára központi jelszavát, a „cigánybűnözést”. Így kanalizálni tudja a nem is latens, elterjedt romaellenességet és egyúttal frontot nyit a liberálisok által kiemelten fontosnak tartott politikai korrektséggel szemben is. 2009-ben ez átütő sikerhez vezet (14%) az európai, majd 2010-ben a magyar parlamenti választásokon (17%). Ez már versenyhelyzet a Fidesszel, a rossz viszony stabilizálódik, miközben stratégiai konfliktusok a két párt között – függetlenül attól, hogy az egyik kormányoz, a másik meg ellenzékben van, nincsenek. A választók és a kiemelt ügyek szintjén számos ponton az érintkezés, vagy ha akarjuk, a frontvonal megmarad.

Szavazók, támogatók

A magyar radikális jobboldal kulturális es politikai mezőként a Jobbik szavazóbázisánál sokkal szélesebb. Különféle becslések szerint (például, Tamás, 2010) annak a Jobbik 50-60%-át éri igazán el. A maradék Fidesz-szavazó, vagy a választásokon nem is vesz részt. Más elemzések szerint (Grajczár–Tóth, 2011) az általuk 2010-ben a „radikális clusterba” soroltak 54%-a Fidesz, 34%-a jobbikos kötődésű. Ugyanitt, fordítva, azonban a jobbikosoknak csak 70%-a volt besorolható a „radikális” clusterbe. A fideszesekről és másokról, helyhiány miatt, itt most tulajdonképpen nem is beszélünk.

A Jobbik szavazóival kapcsolatban az elemzők között két uralkodó felfogás él. Az egyik szerint társadalmi bázisuk szinte egyik napról a másikra, de legalábbis néhány hónap alatt alakult ki az ország különösen deprimált keleti felében, ott, ahol a kilátástalanság már a gazdasági válság előtt is jelentős volt és ahol a rendszerváltás vágyai-ígéretei már a 2000-es évek során nyilvánvalóan nem igazolódtak. Ezeken a területeken; a Tiszántúlon és az északkeleti hegyvidéken a szocialista párt választói bázisa hagyományosan erős volt, és a falvakban, kisvárosokban itt igen magas a roma lakosság aránya. A gazdasági összeomlás és a romákkal kapcsolatos előítéletek, sok esetben a félelem a növekvő roma csoportoktól itt volt a legnagyobb. S ez a képlet működött 2009–2010-ben nagyobbrészt az iparvárosok peremén is. A Jobbik keleten és északon a falvakban az átlagosnál erősebb, máshol azonban falusi bázisa tulajdonképpen gyenge. A vidéki városokban azonban mindenütt az átlagnál jóval erősebb (Republikon, 2012).

A másik felfogás a fiatalok magas arányára figyel a szavazók között. Egyes felvételek szerint, a huszonévesek között a Jobbik a második legnépszerűbb párt 2010-ben. A korosztály választásából következően, még ha onnan nem is a leginkább iskolázott csoportok is választják, viszonylag magas a szavazók iskolai végzettsége. A jobbikosok más pártválasztókhoz képest jó Facebook-használók (Demos, 2012). Egyébként, míg más pártmiliőkben a választók iskolai végzettségének növekedésével valamelyest csökken az előítéletesek száma (például a romákkal szemben), addig a Jobbik hívei között nem. E csoportban a diplomások is ugyanolyan mértékben előítéletesek, mint a többiek.

A kis RR-szektákból középpárti támogatottságúvá növekedő Jobbikról egyetlen elemre visszavezető meghatározás nincsen. Hitelesnek tűnik (Grajczár–Tóth, 2011), hogy egy 2010. év eleji mérésnél az akkori Jobbik-választók (akkor még csak a megkérdezettek 10%), valamennyi párt támogatói közül a legpesszimistábbak, a legkevésbé kibontakozásban bízók. Ez nemcsak azt is jelenti, hogy az 1989-es rendszer szemükben delegitimálódott, hanem ott azt is, hogy sorsukat személyesen is másoknál inkább kilátástalanul ítélték meg. Emellett a Jobbik szavazói támogatják legkevésbé a női egyenjogúságot, hívei a többieknél nagyobb arányban a halálbüntetés visszaállításának és a magyar kultúrát másoknál erősebben védenék külföldi filmekkel, zenével szemben. Más pártokkal rokonszenvezőknél erősebben xenofóbok és kevésbé toleránsak, elfogadóak zsidókkal és romákkal szemben. Világnézetüket firtató kérdésekre (például Republikon, 2012) kimagaslóan magas arányban válaszolják, hogy „rendpártiak” és „erős nemzeti érzelműek” és nagyon határozottan elutasítják, hogy hívők lennének. Valószínűleg itt lenne az egyik valódi demarkációs vonal a jobboldal, akár a nagyobbrészt populista magyar jobboldal és a RR között. Az egyik magát közéleti, politikai világnézeti szempontból nagymértékben hívőnek, a vallást, egyházat is a politikai nyilvánosságba beépítőnek véli. A másik, az RR ezt több-kevesebb határozottsággal elutasítja.

A megelőző utolsó választáson, 2006-ban felük a Fideszre, mintegy közel egyötödük a parlamenten kívül rekedt MIÉP-re és más RR-formációkra és egyharmaduk a szocialistákra szavazott.

A mérés utáni hónapokban még jelentősen nőtt a végül is 2010 tavaszán a Jobbikra szavazók száma, s lehetséges, hogy az új pártválasztók körében több lehetett a klasszikus proteszt szavazó. A 2010. januári felvételnél azonban, inkább a modernitásból kizuhant, a körülötte levő világ uralkodó dinamikáját elutasító lúzerek többségéről lehetett inkább szó. Olyanokról, akik az új uralkodó nyelvet nem értik, s akikben az aktív ellenanyagokat termel. Egyébként e vesztesek valamekkora része az 1990-es évek végén magát egy időre akár viszonylagos nyertesnek is hihette. Azt gondolhatta, hogy valamilyen középosztályosodás küszöbére ért. Azután kiderül, hogy e viszonylagos pozíciót megtartani nem tudja, s 2008–2010 között ismét a lecsúszóak közé került. Hipotéziseink szerint az ebből következő csalódás itt fontos kiegészítő mozgósító elemmé vált a Jobbik körül.

Mindez nem mond ennek egyik indító állításunknak, hogy a Jobbik esetében elvben egy modern mozgalmi és médiapártról van szó, amelyet néhány gyorsan profivá váló (leginkább egy; Vona Gábor) politikus talált ki. Felfogásunk szerint azonban az itt leírt választói bázist más politikai erők igazán korábban nem értek el. Ha szavaztak is valahova, az általuk választott jobb- vagy baloldali pártok nyelvét eddig sem értették. A Jobbik által kínált nyelv – leegyszerűsített lineáris és kevés elemből álló oksági láncaival, számos ellenségképével, elitellenességével, etnikai fóbiáival, egyfajta mélyen gyökerező történelmi pesszimizmussal („mindig a magyart bántják, meg kellene szervezni az ellenállást”), viszont a piacon kínált valamennyi alternatív társadalommagyarázatnál, vagy világképnél e csoportok számára érthetőbb volt. Tulajdonképpen ezért is ezt választották. S mert ebben a leszakadt kulturális mezőben érthető ajánlattal más politikai erő azóta sem jelentkezett, a 2010-es jobbikos támogatói bázis nagyjából kitart.

A Jobbik nincs kormányzati pozícióban, nem is hitte 2010-ben sem, hogy ilyenbe kerül vagy kerülhet. Ezért nincsenek ígéretei, amelyek nem teljesítéséért el lehetne most fordulni tőle. A gazdasági helyzet általában, s ennek a miliőnek az életminősége egyébként tovább romlott. Az új munkanélküliség is erősen sújtja azokat a rossz piaci pozíciókkal rendelkező fiatalokat, akik inkább a Jobbikra figyelnének. Ezért a jobbikos bázis elvben stabilabb, mint más pártok végül is a teljes magyar politikai rokon- és ellenszenv mezőben mozogni képes szavazói. Mindez azonban nem jelenti, hogy itt ne lenne azért mozgás. De érdemleges szavazócsere elsősorban a Fidesz-táborral észlelhető. A Fidesz, bár vigyáz arra, hogy közvetlenül xenofób kijelentései ne legyenek, számos más területen nyilvánvalóan a Jobbik-hívektől azért nem olyan távoli retorikát használ (Trianon, magyar kisebbségek, szuverenitásdeklarációk az EU-val szemben stb.). Ugyanakkor számtalan ponton aktivista, nem marad meg a verbális kritikánál, mint szükségszerűen a Jobbik. S aki most megkésve a Jobbiktól a Fideszhez vált, még 2012 nyarán-őszén is hiheti, hogy az erőt választotta, s még ekkor is a többséghez csatlakozott. Ilyen rokonszenvváltás valamilyen mértékben folyamatosan történik. Ugyanakkor létezik ugyanezen a politikai határon keresztül egy ellenkező irányú mozgás is. A kormánypárt 2010 óta elvesztette akkori választóinak mintegy felét. Zömük most, a két választás közötti félidőben elsősorban a nem szavazók táborába került. Egyelőre komolyabb csoportjaik a baloldal felé nem mozdultak el (bár 2012-ben, már valami ilyesmi is elkezdődik). De a Fideszben csalódott kemény jobboldaliaknak, s ilyen sok van, ott van proteszt alternatívaként a Jobbik. S nyilvánvalóan létezik, ha nem is nagy tömegekben, de ilyen proteszt mozgás kifele, a kormányoldalról jobbra is. A Jobbik láthatóan nehezen tudja a két mozgás egyenlegét komolyabban befolyásolni. A Fidesz, ellenkezőleg, a kormányzati kommunikációs csatornák birtokában itt aktívabb és időnként kifejezetten kampányokat indít. Egyébként ilyen kampányt indított a Jobbik ellen 2010 tavaszán, a választások előtti hetekben. Az előrejelzések szerint akkor a Jobbik népszerűsége a kemény jobboldalon igen gyorsan nőtt, és várható volt, hogy a Fidesz számára potenciálisan elérhető szavazók egyre nagyobb része náluk köt ki. S mert a Fidesz érthetően egyedül szeretett volna többséget, sőt alkotmányozni képes „kétharmados” többséget elérni, ezek visszaszerzése fontossá vált. Ehhez 2010 tavaszán története legerősebb antijobbikos kampányát indította. Egyébként sikeresen, mert a Jobbikkal rokonszenvező radikálisok valamekkora részét akkor sikerült visszaszereznie.

A friss közvélemény-kutatások szerint (például Republikon, 2012) ma a Jobbik támogatóinak radikalizmusa nem általános világkép elemekben (pesszimizmus, állami védelem iránti igény stb.) mutatkozik meg. Ebben a nagy pártok és a Jobbik hívei közötti különbségek csökkentek. A Jobbik követőinek radikalizmusa ma már nem az átfogó társadalomképben, hanem inkább pontszerűen jelentkezik. A többieknél merevebben cigányellenesek maradtak, kiemelkedően xenofóbabbak, vagy sokkal inkább elutasítják a külföldi tőke jelenlétét. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy más magyar politikai csoportokhoz képes biztonságérzésükhöz nekik ma sokkal fontosabbak valamilyen „mi-ők” határok, az elutasított másság, az „idegenek” körülöttük meghúzott elválasztó vonalai.

A Jobbik szimpatizánsai között egyébként más magyar pártokéhoz képes jóval magasabb a férfiak aránya (64%), ami egy konfrontációt kereső, sok kérdéssel kapcsolatban kifejezetten ellenségre összpontosító kelet-európai pártnál azért nem igazán meglepő.

A parlament; besimulás vagy konfrontáció

A parlamenti munka első éve alatt 2010–11-ben sokan döntőnek hitték. Jobbik-képviselők e szakaszban 42 törvényjavaslatot nyújtanak be, többet, mint a két demokratikus ellenzéki párt összesen (Republikon, 2011). Igaz, ezek közül igazán egyik sem ment át. Zömük egyébként nem radikális, inkább klasszikusan konzervatív ügy; a zömmel feltehetően vidéki kispolgárságot támogató osztogatásról vagy újraelosztásról és erős rendpárti, büntetést szigorító javaslatokról van szó. Az utóbbiak burkoltan cigányellenesen szigorítani próbálnak. Kiemelten olyan pontokkal foglalkoznak, amelyek a párt felfogása szerint a „cigánybűnözés” kategóriáiba tartoznak (pl. „villamoskábel-lopással”). E javaslatokat általában alig ismert jobbikos politikusok nyújtják be. Filozófiájukban általában a kormány javaslataihoz csatlakoznak, inkább azok populista puhításai lettek volna, ha egyáltalán bekerülnek a törvénygyártásba. A párt vezető politikusai inkább a szorosabban vett politikai vitaperiódusokban (az ún. napirend előtti és utáni felszólalások között) szólalnak meg, és gyakran szélsőséges hangot ütnek meg: leplezetlen, kódolatlan xenofóbia, antiszemitizmus, cigányellenesség – gyakran szélsőséges formákban jelenik itt meg. Mintha a párt tudatosan kétfejűvé építette volna magát. A kisebb súlyú, ismeretlenebb fejének a feladata azt volt (lett volna), hogy bebizonyítja, a Jobbik képes szakszerű vitára és szakkérdésekben lehetne vele kooperálni (függetlenül attól, hogy nem volt olyan fontos ügy, amelyben a parlamenti számtanból következően végül számított volna. Így azután a Jobbik technikailag mégis elszigetelt maradt.

A másik, politikusabb feje ezalatt a párt láthatóságát, brendjét építi, törzsválasztóit stabilizálja. Mindeközben idologemákat foglal le magának. Olyanokat, amelyeket a magyar szélsőjobb a 90-es évek óta használt, most megpróbál kisajátítani, és keres a 20–40-es évek szélsőséges gondolatvilágából is magának átemelhető issue-kat, stílusfordulatokat. Itt nem arról lenne szó, hogy ezt szabadon, versenytársak nélkül teheti. A 2010-ben kormányra került nemzeti populizmus, korábban a széleken szintén alkalmazott elemeket ebből a gondolatvilágból, de most az európai kormányzó elit részeként erről elvben le kellett, hogy mondjon. A populisták ebben a radikális ideológiai tartományban korábban is kétségtelenül inkább kétértelműbb, többféleképpen interpretálható hagyományok ápolásával volt jelen, nyilvánvalóan neofasisztának minősíthető ideologemákat a korábbi MIÉP-től, majd a Jobbiktól eltérően nem használt. De egyfajta ideológiai verseny azért folytatódott. A Fidesz informálisan közismerten kétségtelenül „fehér középosztály”-építő, és a többségükben roma sokgyermekes mélyszegényeket visszaszorító szociálpolitikájával azért a RR-közönségnek is dolgozott, és vannak emblematikus publicistái (például Bayer Zsolt) akik a jobbikos közönségnek is írnak. De a demarkáció a két erő között azért létezik. A Fidesz radikálisabb hívei számára elsősorban a magyar történelmi traumák (területvesztés 1918–1920, 20–30-as évek autokratizmusa stb.) radikális értékelésével és a környező országok magyar kisebbségvédelmével foglalkozik. A Jobbiknál ez a téma sem halt ki, de viszonylag háttérbe szorult. E témákban a Fidesz médiafölényével szemben, persze, a jobboldali médiában nagyon nehéz független hangot megütni. De a romaügyekben, egy olyan társadalomban, ahol a lakosság többsége különböző formákban előítéletes és diszkriminatív a romákkal szemben, de expliciten erről a közvéleményben a politikai korrektség a politikai pártoknak tiltja, hogy szóljanak, már a kérdés manifesztált megnevezése is médiasiker. S itt a Jobbik kétségtelenül „úttörő”, és amennyire tudja, meg is próbálja viszonylagos elsőségét monopolizálni. Miután azonban a téma, illetve annak xenofób megvilágítása lassan a nyilvánosságban elfogadottá válik, a Jobbiknak ebben az ügyben újabban kétségtelenül még radikálisabb kijelentésekkel kell operálnia, hogy trendsetter maradjon. Ezt – nagyobbrészt a parlamentben meg is próbálja. Ott az ilyen kijelentéseket az országos média, különösen a kormány ellenőrizte állami csatornák, nem tudják eltagadni. Ha azok más fórumokon hangoznak el, inkább kimaradnak, az állami média nem konfrontálódik velük (nem közli, nem is támadja). A parlamenti kijelentésekkel azonban ezt mégsem teheti meg.

Sok tekintetben ugyanez történik az antiszemita kijelentésekkel. A 2000-es évek közepéig, második feléig ez a kérdés nem volt része az aktuális társadalompolitikai vitáknak. A 90-es években méréseink szerint egyáltalán nem volt része az uralkodó beszédmódnak a társadalmi konfliktusokról. Azonban a 90-es évek második felétől a balközéphez képest többségében gyengébb markáns jobboldal saját erősítésére intenzív hagyományépítésbe fogott, és ehhez a magyar jobboldal 20–30-as évekbeli ideológiáit használta (más nem igen volt a raktárban). Ezt a hagyományt azonban különböző formákban átfonta az antiszemitizmus. Az elején ezt még valamiképpen ki szerették volna operálni ebből a tradícióból. De nagyon hamar kiderült, hogy ez nem igazán lehetséges, az így sem túlságosan integráns, de egyfajta középosztálybeli szalon-antiszemitizmus nélkül egyszerűen szétesik. Ezt a reanimációt azonban nem a RR, hanem a mainstream jobboldali elit, nagymértékben a 90-es évek végétől, a Fidesz találta és vitelezte ki. Ebben a diskurzusban a 40-es évek magyar fasizmusára közvetlen utalások nem voltak. És színrelépésekor a 2000-es évek elején-közepén még kezdetben a Jobbik sem erőltette e problematikát. Akkor elsődleges társadalmi bázisát az elmaradottabb kelet- és észak-magyarországi régiók – romákkal együtt, vegyesen élő – falvainak parasztsága között vélte felfedezni. Azok környezetében 1945 után zsidóság nem élt. Amint azonban 2007–08 táján megvetette a lábát a városokban is, valamilyen mértékben reagálnia kellett az itteni új radikális közönség ideologemáira is. Közvetlen zsidó–magyar együttélési konfliktusok, abban az értelemben, ahogy azért a falvak roma etnikai magyar együttélésében gyakoriak voltak, itt egyáltalán nem léteztek. De a 90-es évek óta folyó, 30-as évekbeli ideológiák rekonstrukciójának peremén megjelentek egykori és új radikális antiszemita hangulatok. Ezek azonban nem voltak olyan erősek, hogy a Jobbik ezekre kiemelten építhetett volna. Az antiszemita agendát ennél erősebben mozgató jobbikos felfedezés lehetett, hogy az meghozza a Jobbik nemzetközi hírét, bizonyos értelemben a szó szoros értelmében „világhírét” is. Elsősorban a 2007-ben alapított paramilitáris Magyar Gárdájának és az antiszemita kijelentéseknek következően mára a Jobbik a világban ma messze a legismertebb magyar politikai párt. Neve, legalább is közértelmiségiek számára, talán a gulyással és huszárral, a világban legismertebb magyar szavak közé tartozik. Sokak számára egyszerűen nem magyar jelenség, hanem az európai RR egyfajta neonáci stíluselemeket használó ágának sikeres reprezentánsa. A legnagyobb amerikai lapoktól a nagy német televíziós csatornákig a média folyamatosan foglalkozik vele. Kijelentéseik (mint parlamenti javaslatuk a zsidó származású politikusok összeírására 2012 végén) az időszak legfontosabb magyar hírévé vált a nemzetközi médiában. S mert a Jobbik nemzetközi médiapárt, sokszor a magyar médiába is a visszatérő nemzetközi médiabotrányokon, illetve annak ellenzéki feldolgozásán keresztül jut igazán be. A jobboldali kormány ellenőrizte állami csatornák az ilyen eseményeket igyekeznének inkább elhallgatni vagy marginális történésként kezelni, mert felértékelik a Jobbikot is, mint a Fidesz versenytársát a RR-csoportok szemében.

A konfliktuskereső, botránygeneráló nyelv lehet, hogy riasztja a jobboldali politikai centrum szavazóit, de ha a Fidesz kemény jobboldalán nagyon sokan vannak, s számukra a Jobbiké „bátor, őszinte, a kompromisszumokat elutasító radikális hang”. Itt még mindig lesz sokáig honnan meríteni átállítható, átcsábítható szavazókat. A centrumot egyébként sem hiszi a Jobbik saját bázisának.

A Jobbik „engesztelhetetlenül elszánt” brendjéhez hozzátartozik a legújabb magyar háborús bűnös vádlottak sajátos kultusza.

2011-ben Képíró Sándor volt csendőrtiszt, háborús bűnös perében, a 70 évvel ezelőtti történéseket az ügyészségnek bizonyítania is nehéz volt, majd a 98 éves Képíró 2011 nyarán meghalt. 2011 szeptemberében temetésén ott volt a Jobbik alelnöke és néhány parlamenti képviselője. Képíróból a Jobbik megkísérelt saját hőst csinálni. Ennek a kis projektnek a részeként 2012. március 15-én és május 12-én Budapesten a Jobbiktüntetéseken, -ünnepségeken felvonul az Új Magyar Gárda Képíró Sándor szakasza.

2012-ben indult végül nemzetközi nyomásra vizsgálat egy másik Magyarországon bujkáló háborús bűnösnek tartott egykori rendőrtiszt, Csatáry László ügyében. Mindkettőjük története nagyobbrészt a mai Szlovákia és Szerbia területén játszódott a háború alatt. A második esetben a vizsgálatok még folynak.

Képíró védője, az egyébként a Jobbik által alkotmánybírónak is jelölt (de oda a parlament által nem megszavazott) jogász, Zétényi Zsolt volt. Sajtóhírek szerint költségeit is egy közvetítő szervezeten (a Nemzeti Jogvédő Szolgálaton) keresztül a Jobbik fedezte. A per kezdeténél több jobbikos politikus támadta nyilvánosan a Wiesenthal központot, ahonnan az ügy kezelését egyáltalán a magyar nyilvánosságban kikényszerítették. A második per kezdeténél a Jobbik, 2012 nyarán be is perelte a Wiesenthal központ vezetőjét, E. Zuroffot. Csatáry lakása előtt RR-csoportok, például a nyilvánosan is neonáci nyelvet (néptestvér stb.) használó Kárpát Haza Őrei mozgalom szimpátiatüntetést tartott. A Csatáry-ügyben, amelyben 2012 ősze óta csend van, egyébként a volt gettófelügyelő ügyében különböző módokon, de rokonszenvvel szólalt meg az egész jobboldal (a kormányközeli Magyar Nemzet napilapot is ideértve). Itt egyelőre, a Jobbik a médiatörténetként végül nem igazán működő Zuroff-vádon túl, magának saját szerepet nem tudott kihasítani.

De a RR-párt kifejezetten aktív, amikor szélsőségesen extrém felszólalásokkal is próbálkozik.

Igaz, egy jobbikos képviselő, Lenhardt Balázs 2011. június 6-án a parlamentben szót kér, hogy elmondja, milyen öröm, hogy az MTK, egy régi, történelmi sportklub labdarúgócsapata éppen kiesett az első ligából. Ez össznépi boldogság, mondja, hiszen e csapat „lipótvárosi”, értsd alatta zsidó szimpátiákra épít (Republikon, 2011).

Egy másik jobbikos képviselő, Ferenczi Gábor, a ciklus első évében húszszor szól napirend után, késő este. E produkciók között van egy 11 részes felszólalása a „magyar őstörténetről” (vagyis zavaros, a kutatás által egységesen elutasított nemzeti álmitológiáról), pontosabban a magyarok ázsiai származásáról, a szkíta-hun-magyar rokonságról stb. közben rendszeresen megismétli, hogy a tudományos (és állami) élet vezetői „tudatosan meg akarják gátolni a kutatókat” abban, hogy végre rendszerezzék a magyarok eredetéről létező hiteles ismereteket.

Más történelmi vízióik is ilyen pontosak. Még 2010-ben, Károlyi Mihály gróf, Magyarország első, 1918-as államelnöke akkor még a parlament előtt álló szobránál tüntetést rendeznek. A szoborra kipát húznak. Károlyi egyébként katolikus volt, családja az egyik legfontosabb Habsburg-párti név az országban a 18. század óta, s a népbarát arisztokrata az elemzők szerint személyes kapcsolataiban egyébként antiszemita is volt (Hajdu Tibor, Károlyi monográfusának személyes közlése).

Hosszan idézhetnénk ezekből a parlamenti mellékszövegekből a homofóbia különböző explicit formáiról, a holokauszt marginalizálásának szükségességéről a közbeszédben, a színes bőrű játékosok helyett magyar játékosokról a stadionokba, végül az egész 1989 utáni világról, mint „cionista megszállásról” stb. (részletes feldolgozása in Republikon, 2011) a Jobbik képviselői egészében a parlamentben az 2010–11-ben hiperaktivak voltak. A legtöbbet beszélő 10 képviselő közül ebben az időszakban 5 jobbikos. (Republikon, 2011, 17. old.) 2012-ben is jobbikos volt a második legaktívabb parlamenti képviselő.

A felszólalásokat általában az elnöklő parlamenti tisztségviselők nem intik le, azokra más pártok nem reagálnak, s bár a parlamenti rádiócsatorna, természetesen közvetíti e szövegeket is, de más média azokra általában nem is tér vissza (úgymond, zömmel késő este, a nap végén hangzanak el). Vannak elemzők, akik szerint (Kovács, 2012) a Fidesz megpróbálta politikai karanténba zárni a Jobbikot, miközben annak számára hasznosítható ötleteit igyekezett felhasználni. A karantén természetesen nem működött, ha egyáltalán ilyen szándékok egyáltalán léteztek (formalizáltan biztosan nem, bár a parlamenti pártok együtt erre bizonyára képesek is lettek volna).

A kormányzóképesség imázsát felépíteni akarók és a botránygenerálók között végül is komolyabb személyi, befolyásbeli átrendeződés az utolsó két évben nem ment végbe. Azért, Volner János és Balczó Zoltán alelnökök itt mégis mintha a mérsékeltebbek közé tartoznának. S a vezetésből 2012-ben kikerült Szegedi Csanád europarlamenti képviselő pedig inkább a radikálisabb csoportba volt sorolható. Vona Gábor, a párt alapítója a Jobbikot annak 2012. nyár eleji kongresszusát követően is egyértelműen kézben tartja. A tagságnak és a helyi szervezeteknek pedig, inkább azok tetszenek (ha az alelnöki pályázatokra leadott szavazatokat nézzük) akik kemények, botránykeverők. A vezetésen belüli vitáknak vannak áldozataik, de a jelek szerint ott általában nem politikai vonalak különbségeiről, hanem, személyi ellentétekről van inkább szó. A kongresszust követő fél évben egészében a mérsékeltek megerősödésének kívülről semmi komolyabb jele nem volt. A botrányok folytatódnak. De miért mondjon le egy médiapárt a botrányokról, amikor kormányzati partnerre emelkedésének esélye ebben a szakaszban lényegében nulla? A politológusfecsegés a komolyan veendő mérsékeltekről ebben a fázisban legfeljebb azt szolgálja, hogy a pártot perspektivikusan a közvélemény komolyabban vegye.

A Magyar Gárda: mozgalmi és médiaeszköz

A Jobbik legfontosabb saját fejlesztésű brendje, paramilitarista mozgalma, a 2007-ben alapított Magyar Gárda, s annak újabb mutációi voltak. A kormánypártok, mint 2010 előttiek, szocialisták, liberálisok, mind a 2010 utáni nemzeti populisták, konzervatívok egyetértettek abban, hogy az erőszakszervek működtetése az állam monopóliuma, magánhadseregekre, egyenruha-szerűségben és akár hivatalos fegyver nélkül nincs hely egy jogállamban. Mindebből 2010 előtt és után perek, betiltások, újraalakítások, végeérhetetlen viták kezdődtek a paramilitarizmus határairól. 2010 előtt azonban a meggyengült, részben legitimitását vesztett kormányoldalnak itt is nagyon nehéz dolga volt. Számos bíróság is a gárdát egyszerűen az akkori kormánnyal szembeni önszerveződés eszközeként rokonszenvvel kezelte. A betiltás, akár az egyes akcióké, meneteléseké, akár a formációké nagyon lassan haladt. S mikor megtörtént, az rögtön – komoly jogászi segítséggel – újraindult. Egyébként egyáltalán nem úgy kell elképzelni az RR-megmozdulásokat, a Jobbik és a Magyar Gárda akcióit, hogy itt holmi csőcselék csak ösztönösen mozogna. A RR-nak komoly jogász háttere van, az utcai akciókat is jogilag védettekké, formálisan nehezen kikezdhetőkké teszik. Érdekes példa minderre, hogy 2011-ben, amikor a Gay Pride felvonulással szemben a RR ellentüntetést szervezett, s amikor annak erőszakos elemei is támadták, akkor a rendőrség az RR utcai akcióval szemben beavatkozott. Ezt követően a korlátozó rendőri akciót RR-jogászok akarták büntettetni, nagyon is pontosan hivatkozva arra, hogy az adott útvonalon milyen utcarészletek, terek, parkrészletek tartoztak, vagy nem a számukra előzetesen engedélyezett térhez, s melyek nem, azzal érvelve, hogy a rendőrségnek adott sarkon, utcakereszteződésnél nem volt joga „területük elvételére”. Jogtechnikusaik, sokak meglepetésére, a rendőrségénél jobban voltak. Később már a politikailag exponált utcai RR-provokációkat, eleve jobbikos politikus is jelen volt, ami a rendőrséget valamilyen pontig kifejezetten bénította. Magam is voltam jelen 2012. március 15-én, amikor egy sok tízezres demokratikus ellenzéki nagygyűlést „mocskos zsidók” szavazókórussal támadták RR-aktivisták, s mert közöttük megfigyelőként egy ismert jobbikos parlamenti képviselő is látható volt, a rendőrség viszonylag hosszú ideig maga lépni nem akart, várta, amíg valamilyen parancsnoka – feltehetően bizonyos konzultációk után – majd utasításokat ad. Végül a provokátorokat kiszorították a gyűlés teréről, de erőszakkal nem oszlatták fel az RR-csoportot.

A jogi korlátok a Magyar Gárdára, annak egyenruha-elemeire és megjelenésére különböző módokon 2010 után is végeredményben érvényben vannak. De a rendőrség ezeket konfrontativan szinte soha vagy nagy kivárással szorítja csak vissza. 2010 után ezek a paramilitarista, a Jobbikhoz köthető megmozdulások nem ritkultak. Fontos konfliktusforrássá váltak azok a paramilitáns menetek, amelyeket falvak vagy kisvárosok roma gettóiban szerveznek a helyiek megfélemlítésre. Ezekre máshonnan érkeznek „gárdaegységek” és menetelésük, bár fegyverük nincs, kifejezetten fenyegető. Ezek közül több kisebb megmozdulás végül is roma önvédelmi egységek szervezéséhez vezetett és az oda tüntetni, menetelni érkező RR-csoportok és a helyiek között összetűzések robbantak ki. A gárda fenyegetése és az általában nem kielégítő, vagy hiányos rendőri védelem velük szemben az utolsó időben beindította roma csoportok politikai radikalizálódását is. Volt eset, amikor a helyi romák így megtámadták a hozzájuk egyébként engedéllyel tüntetni érkező radikálisokat, és ezért a magyar bíróság felelősségre vonta a romákat – hiszen lehetetlenné tették, hogy egy engedélyezett menet (mindegy, hogy kiké) ott, a falujukban elkezdődhessen. A gárda kezdeményezte konfliktusok közül ebben az időszakban a legfontosabb a gyöngyöspatai (TASZ, 2011; nemzetiségi, 2011). 2011 tavaszán egy Budapestről mindegy 80 kilométerre levő kis faluban ott is paramilitáris felvonulásokkal kezdődött a dolog, a paramilitárisok azonban hosszabb ideig ott maradtak, lényegében megszállták a falut, és a romákat különböző módokon fenyegettek. A rendőrség a történetbe hosszú ideig komolyan nem avatkozott be. Végül – a konfliktus másfél hónapig tartott – a roma nőket és gyermekeket, külföldi emberi jogvédők kezdeményezésére a vöröskereszt evakuálta. A történteknek széles országos visszhangja támadt. Végül is egy az 40–50-es évek Alabamájára emlékeztető konfliktus azért Kelet-Európában igazában még ritka. Az üggyel magyar parlamenti vizsgálóbizottság is foglalkozott. Azt azonban nem maga a konfliktus és az azt kirobbantó paramilitárisok jelenléte foglalkoztatta. Tulajdonképpen csak azt vizsgálta, mit kerestek a nemzetközi emberi jogvédők a terepen, és hogyan, miként „avatkozott” ott be a vöröskereszt.

Néhány paramilitáris menetre –anélkül, hogy most összecsapásokat gerjesztett volna – azonban még 2012 második felében is sor került. 2010 után a Jobbik többfajta módon is fontolgatta, hogyan tudná a gárdához köthető, mozgósított szimpatizánsait egyben tartani. A legegyszerűbb mód integrációjuk – az egyes települések szintjén a létező polgárőrség keretei közé. Ez önkéntes rendőri vagy segédrendőri formáció – s elvben természetesen politikamentes. De hát ha valamilyen településen, ugye, az ott szolgálatra jelentkezők, egyébként, úgymond magánemberként adott politikai vélemények követői, az az ő dolguk. S számos helyen alakultak polgárőrségi egységek, amelyekről elemzőknek ismert, hogy azok a gárda valamilyen utódszervezetei.

A paramilitárisokra nemcsak a Jobbikkal szemben ellenséges vagy kritikus közvélemény, hanem maga a radikális párt is, mint identitása egyik alapelemére tekint. Miközben a párt a „neonáci” jelzőt magára sértőnek találja, és egy történész kritikusát emiatt be is perelte, a gárdára büszke. A „neonáci” címke per egyébként 2013 januárjában kezdődött. A párt ügyvédje ott elismerte, hogy a „Jobbik nem apácazárda”, de a jelzőt igazságtalannak tartotta (Népszabadság, 2013. jan. 10). Vona Gábor is úgy látja, hogy a gárdának kulcsszerepe volt a Jobbik felépítésében. Vona szerint „a nemzeti oldal elé húzott „betonfalat” a Magyar Gárda törte át, e nélkül a Jobbik csak egyszázalékos, parlamenten kívüli párt lenne… A gárda a magyar társadalom immunreakciója a reményveszteségre” (Metropol, 2012. június 7. 3. old.).

Összefoglalás

A Jobbik 5–6 év alatt a magyar RR központi pártjává vált, parlamenti, média és utcai szervezési technikák kombinációjával olyan befolyást ért el, amely szervezeti értelemben a RR legsikeresebb pártjává, mozgalmává teszi a posztkommunista/szocialista világban.

Egyelőre nem része a kormányzó hatalomnak, de ha jelenlegi erejét ebben a nagyságrendben megőrzi, és a nemzeti populista Fidesz a 2014-es választásokon meggyengül, de a legnagyobb párt marad, nagy valószínűséggel rá lesz kényszerítve arra, hogy valamilyen módon a Jobbikot bevonja a hatalomba.

A Jobbik 2010 után a Parlamentben nem követte az európai radikálisok újabb kori átalakulásait. Ezek nem demokratikus kijelentéseiket már a parlamenti kampányokban igyekeznek visszafogni, s ha bekerültek, ott többnyire megpróbálják a klasszikus konzervatívokat imitálni egy ideig, és a szolid polgári erőt alakítják (erre Ausztriától Olaszországig lehetne példákat idézni). A Jobbik egészében nem követte ezt az utat. Bár 2011-ben nagy számban nyújtott be, egyébként teljesen hatástalanul törvényjavaslatokat, egészében megőrizte brutálisan radikális konfrontativ és nyíltan rasszista nyelvét, és azt meg is honosította a parlamentben. A parlamenti demokratikus pártok, vagyis a többiek ezt a helyzetet igazán képtelenek voltak kezelni, és ezt a nyelvet kiszorítani az Országgyűlésből. Ellenkezőleg, az fokozatosan nemcsak ott vált „normálissá”, hanem a médiában, a közbeszédben, esetenként – ha egy kicsit megtisztítva, de a polgári közép szóhasználatában is egész Magyarországon.

A Jobbik közben egyelőre elkerülte a parlamentbe kerülő RR legnagyobb veszélyét, a párt bomlását, és a „beérkezés” utáni drámai szavazatvesztést. Nagyságrendileg, s ez igazán Európában nem olyan gyakori, sikerült a parlamenti küszöbön hirtelen megnőtt szavazóbázist az első időszakban, a parlamentben is megőrizni.

A következő évekre a gazdasági kilátások Magyarországon rosszak, a stagnálás folytatódik. Következésképpen, a középrétegek tartósan pauperizálódnak. Más, a magyar politikai kultúrában könnyen érthető nyelvű lúzerpárt nincs a láthatáron. A szélsőbal a következő években sem lesz e tekintetben versenytárs, mert nyelvben (antiglobalizmus stb.) túlságosan értelmiségi, elitista. Ha Vona pártja – talán személyi ellentétekből következően – nem robbantja fel magát, a Jobbik közel- és közép jövője, biztosítottnak tűnik.

 

IRODALOM

A nemzetiségi és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának jelentése a 2011 márciusában történt gyöngyöspatai események és a hasonló jelenségek veszélyeiről. Budapest, NEKJOB 2011. ápr.19. 40. p. (www.kisebbsegiombudsman.hu)

Demos: Digitális populizmus Magyarországon: a Jobbik Facebook-követői. Budapest, Demos–Political Capital, 2012.

Grajczár István–Tóth András: Válság, radikalizálódás és az újjászületés ígérete – A Jobbik útja a parlamentbe. In.: Enyedi Zs. et al. (eds.) Új képlet 2010. Budapest, Demokrácia Kutatások Alapítvány, 2011, 57–92. Pp. (www.valasztaskutatas.hu)

Jesko József et al: A radikális jobboldal webes hálózatai. Politikatudományi Szemle 2011. 1. 81–101.

Karácsony Gergely–Róna Daniel: A Jobbik titka. A szélsőjobb magyarországi megerősödésének lehetséges okairól. Politikatudományi Szemle, 2011. 2.

Kovács János: Kormányképesség – a Jobbikkongresszus tanulságai. Budapest, Iránytű Intézet. Rövid elemzés, 2012. május 22. 7.p.

Republikon: A jobbik arcai, Budapest, Republikon Intézet, 2011. augusztus 3. 19. p. (www.republikon.hu)

Republikon: Pártok félidőben. Budapest, Republikon Intézet, 2012. június 20.

Tamás Pál: Táptalaj a szélsőjobbnak. Hetek, 2010. ápr. 26 (www.hetek.hu)

Tamás Pál: The Radical Right in Hungary: a Threath to Democracy? In.: Langenbacher N.–Schellenberg B. (eds.) Is Europe on the Right Path? Berlin, FES, 2011, 221—243.

TASZ: A TASZ gyöngyöspatai eseményekről készített árnyékjelentésének összefoglalója. Budapest, TASZ, 2011. 4. p. (www.tasz.hu)

Népszabadság, Metropol – Hungarian daily papers in Budapest.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.