A Szolnoki Művésztelep intézménye vitathatatlanul egyedülálló jelensége a magyar művészet történetének. Száztíz esztendős folyamatos fennállása, a jelentős alkotók sora, sikerekben és elmarasztaló megítélésekben egyaránt bővelkedő múltja sajátos tükörként szolgál egy viharvert évszázad tárgyilagos megítéléséhez. A művésztelep megújult formában ma is működik, és méltán törekszik arra, hogy az ország képzőművészeti életében elfoglalt szerepének érvényt szerezzen.

Ami Szolnokot országosan is ismertté tette –ezzel a címmel látott napvilágot 2012-ben egy reprezentatív kivitelű, gazdagon illusztrált kötet Szabó István tollából, amely közel tizenöt év hatalmas kutatómunkáját összegzi. A könyv alcíme: A Szolnoki Művésztelep történész szemmel – utal a nézőpontra, amely a vizsgálódás alapját képezi. A szerzőt tehát nem művészettörténeti, vagy esztétikai szempontok vezérelték, sokkal inkább a telep Szolnok életében betöltött szerepe, a művészek kapcsolata a várossal és lakóival, valamint az országos közvélemény reflexiói a korabeli sajtóorgánumokon keresztül.

Figyelembe véve azt, hogy a művésztelep az első ötven évben főként a nyári hónapokban volt alkotómunka színtere, érthető, hogy a Szolnokon született, vagy közvetlenül ide köthető művek későbbi nyomon követése kevés kivételtől eltekintve gyakorlatilag lehetetlen. Annak ellenére, hogy az itt dolgozó művészek jelentős része bizonyos értelemben szolnokinak is érezte magát, alkotásaikat pedig rendszeresen kiállították a város különböző helyszínein, a fellelhető adatok e tekintetben több, mint hiányosak. Vidéki település lévén nem álltak rendelkezésre olyan helyi hozzáértők, akik a telepen folyó művészi munka színvonalának megfelelő igényű dokumentációt elvégezhették volna. Ha mindehhez hozzávesszük a tényt, hogy a II. világháború során az épületekkel együtt a gyűjtemény java része és a telep üzemeltetését végző Szolnoki Művészeti Egyesület iratanyaga is megsemmisült, érzékelhetővé válik az előkészítő munka nehézsége, mellyel a szerzőnek szembesülnie kellett kutatásai során. Forrásanyagát megmaradt levéltári adatok, szolnoki napilapok, országos művészeti szakfolyóiratok, rövidebb életű periodikák idevonatkozó közlései képezték, melyeket a kolónia törzstagjai és vendégtagjai életrajzainak Szolnokhoz köthető adataival egészített ki. Rendkívüli alapossággal és elkötelezettséggel végzett munkája így egyben számos sajtótörténeti érdekességgel is szolgál.

A szöveg tíz részre bontva tárgyalja a telep történetét, melyek közül az első az előzményeket tekinti át, megemlítve a szolnoki várról (melynek területén később a művésztelep felépült) hadászati céllal, ámde művészi igénnyel készült 17–18. századi metszeteket, majd August von Pettenkofent, az 1848–49-es események hadifestőjét, aki azután a század második felében harminc éven át volt visszatérő vendége a városnak, páratlan elevenségű festményeken örökítve meg a táj levegőjét, a piacteret és jellegzetes figuráit. Az ő közvetítése által válhatott ihlető témává a művészek számára a színekkel telt alföldi vidék, és ez a vonzerő volt az, ami a későbbiekben egy állandó művésztelep alapításának a gondolatához vezetett.

A további részek sorra veszik az eseményeket a Szolnoki Művészeti Egyesület 1901-es megalakulásától és az épületek egy évvel későbbi átadásától 1956-ig. Az első időszakot itt is, akárcsak Nagybányán, a korábbi akadémikus kötöttségek alól felszabadulni vágyó plein air törekvések, valamint a nép hétköznapi életének motívumai felé fordulás jellemzik. Annak ellenére, hogy az összevetés művészettörténeti szempontból kézenfekvő, számos félreértésre adhat okot. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy bár igaz az, hogy Szolnokon nem jött létre a nagybányaihoz hasonló egységes szemléletű iskola, és ily módon talán az elemzők számára kevesebb támpont áll rendelkezésre a megítéléshez, de ez nem róható fel hiányosságként. A Szolnoki Művésztelep jelentősége és értékei más irányban keresendők. Ezek pedig leginkább a hely szelleméből adódó bensőséges légkör, a programoktól és kiáltványoktól mentes munka, a várossal és lakóival való szorosabb együttélés, és nem utolsósorban a napjainkig tartó folyamatos működés. Sajnálatos módon éppen ezeknek a jellemzőknek a szándékos, vagy jóhiszemű félremagyarázása az, ami a két háború közötti időszak későbbi elmarasztaló megítéléséhez vezetett néhány mérvadónak tekintett művészettörténész (Lyka Károly, Végvári Lajos) elfogult véleménye nyomán. A kolónia a konformizmus és provincializmus bélyegét kapta. Szabó István könyvének egyik legértékesebb mozzanata, hogy ezen jelenségek szemléletbeli, személyes és nem utolsósorban politikai hátterének alapos, kiválóan dokumentált bemutatásával rávilágít egyes évtizedeken át gyűrűző előítéletek méltatlanságára, visszahelyezve a Szolnoki Művésztelepet arra a rangra, ami megilleti.

A XX. század háborús rombolásai és politikai viharai ugyan kitörölhetetlen nyomokat hagytak a telep életében, a könyvből mégis egy olyan intézmény képe rajzolódik ki előttünk, amely minden külső és belső megpróbáltatás ellenére fennmaradt, és ezt éppen annak köszönhette – és köszönheti mind a mai napig is – hogy nem pusztán helyszínt nyújtott az ideérkező művészek számára az alkotómunkához, hanem szervesen bekapcsolódott a térség életébe. A kiállításokról, garden partykról és más társasági eseményekről szóló tudósítások megtöltötték a helyi lapok hasábjait, ugyanakkor ezek révén Szolnok neve az országos híradásokban is rendszeresen szerepelt. A festők, szobrászok a város életének közkedvelt figurái lettek, alakjukat számos anekdota örökítette meg, eközben pedig a helyi lakosság művészetszerető közönséggé formálódott. Az idézett hivatalos iratokból, beadványokból és levelekből felidéződnek a szervezés és működtetés mindenkori kérdései, a korabeli sajtócikkekből pedig előlépnek a legendássá vált alakok: Fényes Adolf, Aba-Novák Vilmos, a Pólya testvérek, Koszta József, Gácsi Mihály és a többiek. A kolónia történetét fémjelző művészek jelentősége közismert, a műtárgy hagyaték a hatalmas pusztulás ellenére is páratlanul értékes. Ám ezzel együtt elsősorban a fentebb említett értékek azok, amelyek a könyv lapjain keresztül Szolnok város büszkeségének, a száztíz éves művésztelepnek az arcát szeretetteljesen kirajzolják.

Szabó István a közelmúltban eltávozott. A kötet szerkesztésén halálos ágyán is dolgozott, de a megjelenését már nem érhette meg. 1966 óta volt a szolnoki Damjanich János Múzeum munkatársa. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy e helyütt méltatott gigászi munkáját pusztán hiánypótlóként aposztrofáljuk. E mű éppen akkora űrt tölt be közös történetünk szövetében, amekkorát varázsos személye hagy maga után azok életében, akik találkozhattak vele.