A most tárgyalt könyv rendkívül fontos vállalkozás, címe: A lengyel irodalom története; a két kötetben a kezdetektől egészen a hetvenes évekig nyomon követhető a lengyel irodalom alakulása. Nem ritka, hogy egy szépíró irodalomtörténetet ír, számos példa akad erre, elég a magyar irodalom régmúltjából kikeresni a megfelelőt, mindjárt itt van Arany János vagy Szerb Antal: A magyar irodalom története című alkotása. Alkotásnak nevezem, mert képtelen dolognak tartanám, ha egy író, költő, aki szerencsés esetben számol azzal, hogy az általa vizsgált irodalmi alakulások későbbi epizódjaiban jut neki fejezet, egy ilyen szerző objektív, szigorúan tudományos módszerrel közeledne a tárgyalt korszakok és alkotók kölcsönös viszonyához, elfelejtődne írás közben a saját vélemény, saját olvasói elvárás éber működése.

Milosz, könyvében lebilincselő, egyetemi katedrán megirigyelt nyelven és vonzóan lendületes stílusban beszél az irodalomról. Korszakokra bontott fejezeteiben először az adott kor kulturális-történelmi háttérét vizsgálja, majd elemzése után jut el az irodalom, a szerzők, a művek bemutatásához. Középiskolai tankönyvek szerkezetét idézi ez a típusú, első látásra szokványosnak tűnő eljárás, keményfedelű, súlyban tekintélyes egyetemi tankönyvekét, de mint a hátsó borítón olvasható idézet mutatja: a szerzőt a könyv írásakor nem a tudományosság igénye vezette.

Alcímül nyugodtan odaírhatták volna a főcím alá: a lengyel irodalom története kezdőknek, mindenkinek és bárkinek, nem középiskolás fokon.

A lengyel költészet Puskinja, Adam Mickiewicz mellett a lengyel irodalom apostolai, Boleslaw Lesmian, Wyspianski, Zbigniew Herbert, Mrozek és néhány, kevésbé ismert szerző megismerése enyhíthet a magyar olvasó kíváncsiságán, a lengyel irodalom mélyebb rétegei iránt tanúsított tudásszomján. Aki vállalja a felfedezést, bóklászást a lengyel irodalom nemegyszer homályba borult, a történelem veszélyes díszletei betemette folyosóin, egy szál zsinórról lógó, csupasz villanykörte megvilágította emeletein, szélesre nyílt, napsütötte terein, jobb kalauzt sehol nem találna, mint Milosz, jobb könyvet az övénél nem vehetne kézbe.

A szerző szigorúan a műfaj elvárásainak tesz eleget, az irodalom történetéről beszél, az esszéisztikus töprengés, fejtegetés iránya felé kalandozás sajnos kimarad a két kötetet kitevő könyvből. Pedig mennyire szeretjük, magyar és európai olvasók, amikor Milosz esszét ír!

Itt másról van szó, másképp. A fogalmak megmagyarázása, a történelmi események alakulása és alakulásuk következménye egy okos tanár stílusában vannak előadva, igényesen, érdekesen, az ember képzeletben megbabonázott szemmel ül a szép fekvésű Jagelló Egyetem világos, nagy ablakú előadótermében és hallgatja a lengyel irodalom nagy hatású szerzőjét a lengyel irodalom történetéről.

Krakkóban, a Wawel északi kapujánál található egy lovas szobor, Tadeusz Kosciuszko, a lengyel történelem meghatározó, zaklatott életű szabadságharcosának szobra. Róla is beszél Milosz, anekdotaszerűen, mint annyi mindenkiről; a történelmi személyek, írók, költők hősökké, regényszereplővé avanzsálva kerülnek közel az olvasóhoz, az olvasó szeme előtt filmként pereg a „figurák” élete, a változatlan élességgel exponált alakok vonulása a könyv színein keresztül.

Nem igazán vagyok az ehhez hasonló szavak, könnyedén leírt kijelentések híve, viszont A lengyel irodalom története esetében óhatatlanul ideillőnek érzem: a néhány száz oldalas könyv olvasmányos, olvasóbarát. A végére hagytam, bár illett volna rögtön az elején említenem, hogy a könyvet Mihályi Zsuzsa fordította, a szöveget az eredetivel pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Lengyel Tanszékének docense, Pálfalvi Lajos tanár úr vetette egybe.