Amikor szinte óránként változik a helyzet, mint most éppen Magyarországon, akkor nagyon nehéz összefoglaló helyzetjelentést készíteni, mert amire az összegző kiterjedne, az a következő óra történései következtében más arculatot ölthet. De még nehezebb ilyen körülmények közt megfogalmazni: mi várható, hiszen minden jövőt alakító feltétel a szokásosnál is képlékenyebb, s nagyobb bizonytalanságot hordoz. Elérkeztünk odáig, hogy költőivé szublimálódnak az olyan, a magyar gazdaságot kívülről és belülről alakító kérdések, minthogy mi lesz az euró sorsa, mi lesz a dollárral, mennyire fékeződik le a világot a válságból kipenderítő kínai motor, marad-e az Orbán–Matolcsy fémjelezte szituatív, improvizáló gazdaságpolitika, vagy átalakul a kormányzati felállás, mert és ezért meg tudunk állapodni a valutaalappal és Brüsszellel, vagy megállapodás hiányában még mélyebbre süllyedünk. De meddig és hogyan? Nincsenek vagy csak dadogóak a válaszaink. Ám azt tudjuk, hogy a magyar gazdaságban még nem értük el a fordulatot jelentő mélypontot, még mindig csak lefelé tekergünk a spirálban anélkül, hogy talajt fogva el tudnánk rugaszkodni – fölfelé.

A helyzetértékelés koordinátáinak megadásával kérnék felmentést az utókortól arra nézve, ha rosszul értékelnék. Amikor ez az írás készül, az unió kormány- és államfői összehoztak egy olyan megállapodást, amit az angol és a magyar miniszterelnök kivételével mindenki elfogadott, ám délutánra kiderült, hogy Orbán Viktort félreértették (vagy ő értett félre mindenkit), mert mi is elfogadjuk, csak nem úgy, és nem akkor …, s vég nélküli magyarázatok kezdődnek az így meg úgyról. Ám ettől még nem tudjuk maradéktalanul kitörölni azt a fekete pontot, amit a kormányfő az ország számlájára újfent begyűjtött úgy általában az unióban, de különösen legerősebb potenciális támogatónknál, a német kancellárnál.

S történt ez éppen akkor, amikor vissza akarjuk magunkat kuncsorogni az IMF védőszárnya alá, ahova csak Brüszszellel együtt döntve fogadnak újra bennünket. Orbán Viktor ma éppen jól betartott az unió belső köreinek, néhány sallernál és kokinál is többet osztott ki, aztán ezt a bumerángként ránk visszahulló potenciális fiaskót megpróbálja –legalábbis befelé – elkommunikálni.

A helyzetmeghatározáshoz tartozik az is, hogy tanulmányírásom idején kezdődött meg a második Orbán-kormány első fölbomlása azzal, hogy a kabinet tekintélyes oszlopa, Fellegi Tamás bedobta a törölközőt. A fejlesztési miniszter elég intelligens és bátor volt ahhoz, hogy felmondja a tovább már nem vállalható szolgálatot.

A minap felmerült problémákkal definiált helyzetben, és az esztendőről eddig ismert adatok alapján a magyar gazdaság állapotáról a következő megállapításokat tehetjük.

A 2011-re kirajzolódó növekedés kb. a fele lesz a kormány által egy évvel ezelőtt vártnak. S nem azért, mert a nyakunkra nőtt az euróválság, vagy mert bizonyos külső körök összeesküdtek ellenünk. A lemaradás elsősorban abból adódik, hogy a kormányzati gazdaságpolitika nem tudta az álmai szerint alakítani a belső piaci feltételeket (amire tankönyvszerűen nem is volt esély). Magyarán: a globális válság a külső piacainkon kiiktatódott, amennyiben folytatódott a külső kereslet növekedése, a belső piacokon azonban a receszszió tovább élt, s ez lehúzza az egész gazdaság teljesítményét. A gyenge növekedésért nem a külső körülmények, az euróválság elhatalmasodása okolható – mint teszi ezt a kudarc eszkalálódásával egyenes arányban a kabinet –, hanem a kormány átgondolatlan, improvizatív, ötletelésekből összefércelt gazdaságpolitikája. A viszszamenőleges hatállyal is törvénykező kabinet, amely megrendítette a jogbiztonságot, s amelynek –akárcsak a Praktikernek – mindenre van két ötlete. Csakhogy a folyamatossá vált ide-odakapkodás teljesen kiszámíthatatlanná tette azt a gazdasági környezetet, amelyben a cégeknek, a növekedés hordozóinak vállalkozniuk kellene, ezért nem is vállalkoznak, nem is ruháznak be. A vállalkozói tőke inkább kifelé vette az irányt az országból, miközben ugyanezen okból elapadt a külföldi tőkebeáramlás. Magyarországon befektetni extrakockázatúvá vált, mert nem tudni, a ma érvényes szabályozókon holnap hol csavarnak váratlanul egyet.

Petschnig Mária Zita
A kormány 2010 őszén hétszázalékos beruházásnövekedésre látott esélyt 2011-ben a magyar gazdaságban, számítva az Új Széchenyi Terv gerjesztette lendületre, az uniós pénzek egyszerűbb és gyorsabb elérhetőségére, a mérséklődő kamatlábakra, a bővülő keresletre, a globális válságban elmaradt fejlesztések pótlási igényére. Noha ezt a prognózist akkor mindenki túlzottnak tartotta, azt azért senki nem gondolta, hogy a nagy elhatározások ellenére a beruházások még 2011-ben is jelentősen visszaesnek. Akkor, amikor az unióban és a környező országokban is mindenütt pörög az állóeszköz-fejlesztések motorja, ami elengedhetetlen feltétele a válságból való kijövetelnek, a versenyképesség javulásának, azaz a további jó növekedési kilátásoknak. A magyar gazdaságban folytatódó beruházászuhanás különösen súlyos, hiszen nálunk már a 2006 második felében kikényszerülő költségvetési stabilizáció miatt is zsugorodtak az állóeszköz-fejlesztések, versenyhátrányunk e téren hat éve halmozódik.

2011-ben csupán néhány feldolgozóipari ágazatban mutatkozott beruházási növekmény, a zömében az exportra termelő, egyedi alkukkal, költségvetési forrásokkal is megtámogatott területeken (járműipar). Ám ezek a fejlesztések szigetszerűek maradtak, keresletük nem gyűrűzött tovább a magyar gazdaságban, miáltal tovább erősödött a duális szerkezet. De kockázatossá teszi az egyoldalú autóipari fejlesztéseket, ha Kína kevesebb személygépkocsit kíván a jövőben Németországtól vásárolni. S azzal is számolnunk kell, hogy a bizonytalan hazai helyzet miatt az új kapacitásokkal belépő multicégek tartózkodni fognak a magyar beszállítókkal való kapcsolatok kiépítésétől.

A hazai KKV-k előtt nem nyílt fejlesztési tér se a piacok, se a források oldaláról. Pályázatokon való részvételi esélyeik nem javultak, a hitelforrások viszont elapadtak vagy/és megdrágultak. A beruházások harmadik negyedévi adatai már visszatükrözték a válságadókkal sújtott nagy cégek fejlesztéseinek visszaesését is.

A válságadókat az elszabott, rossz gazdaságpolitika primitív költségvetési korrekciójaként vetették be 2010 őszén, visszamenőleges hatállyal. Az ágazatokra kirótt extraadók miközben hozzájárulnak az államháztartás kiadásainak finanszírozásához, olyan növekedési deficitet váltanak ki, ami aláássa a költségvetési deficitcsökkentő pálya fenntarthatóságát. A nemzetközi hitelminősítők és Brüsszel rosszalló véleményének kialakításában, s nem kevésbé a piacok bizalomvesztésében – többek között – ez játszott szerepet. A válságadók közül a bankadó nemcsak a pénzintézeteket, de a hitelezési aktivitás kikényszerülő visszavételével az egész gazdaságot sújtja. Ráadásul a hitelkínálat mérséklődéséhez a kormány más intézkedései is hozzájárultak. Így a pénzintézetek működési keretszabályainak átszabatása, az időben elhúzott jelzálog-érvényesítési moratórium, s utolsó koporsószögként a fix árfolyamon előírt végtörlesztés, majd lehetőségének folyamatos kiterjesztése, amivel egyenes arányban nő a bankok vesztesége. A hitelező bankok további veszteségét vetíti előre a Gazdasági Versenyhivatalnál kierőszakolt vizsgálat eredménye, ha a hivatal igazolja a kartellezés gyanúját. De az ország leminősítése is rontja a pénzintézetek helyzetét, hiszen azt szinte automatikusan követi a finanszírozók leminősítése, s ennek következtében megdrágul a forrásszerzés.

A bankok ellen folytatott ádáz szabadságharc – amely november elején megtorpanni látszott, majd néhány hét után újult erővel folytatódott – a nemzetgazdaság egésze elleni támadás, hitel nélkül ugyanis a hitelpénzrendszer nem működik. És nem működik. Látjuk ezt a fojtogató körbetartozásokban, a csődök és felszámolások felszaporodásában, a vállalkozások aktivitásának visszaesésében, s összességében a belső piacok kitartó pangásában, recessziójában. Normális esetben a cégek hitelek felvételével is bővítik tevékenységüket, hogy nagyobb haszonra tudjanak szert tenni annál, mintha csak saját forrásaikra hagyatkoznának. Nálunk azonban 2011-ben nem voltak normális viszonyok, a vállalati hitelállományok növekedésével szemben a cégek pénzügyi megtakarításai szaporodtak, ami a termelésből való kivonulás, a dezinvesztíció legbiztosabb jele.

De ebben az évben a háztartások sem viselkedtek úgy, mint ahogy azt a kormány tervezte. A kabinet 2010 őszén, a költségvetési tervezethez készült prognózisában a lakosság vásárolt fogyasztásának négyszázalékos bővülésével kalkulált, ám ezzel szemben jó, ha nem folytatódik a zsugorodás. Az Orbán–Matolcsy duónak talán ez a legnagyobb fiaskója. Nem jött be a csodareceptjük, az adócsökkentéssel való növekedésbeindítás, amiből majd nemsokára bestoppolódik az adó visszavágásával keletkező költségvetési lyuk. 2011-ben a növekedés és a stoppolás is elmaradt, hiába figyelmeztetett ennek veszélyére megannyi elemző. A személyi jövedelemadó kiengedése az adójóváírás korlátozásával, a vállalatokra kiszabott béremelések végrehajtásával együtt sem tette fogyasztóképesebbé a munkavállalók négyötödét. A maradék húsz százalék pedig, amely az üzleten valóban jól járt, nem tudott ellensúlyt adni. Így 2011-ben előáll a magyar gazdaságban az a példátlan eset, hogy a nemzetgazdaság egészében kimutatott reálbér-növekedés ellenére a háztartások fogyasztása stagnál. A fogyasztási döntéseket ugyanis nemcsak a jövedelmek befolyásolják, hanem a várakozások is.

Egy nemzetközi felmérés szerint 2011-ben Magyarországon volt a legalacsonyabb a fogyasztói bizalmi index, amin semmi csodálkozni való nincs. S nemcsak azért, mert hagyományosan a legpesszimistább nemzetek közé sorolódunk, de azért sem, mert a munkapiaci kilátások az egymilliós munkahely-teremtési program beígérése ellenére szemernyit sem javultak. A nyugdíjas lét életfeltételeinek kapaszkodói a nyugdíjrendszer átalakításával elbizonytalanodtak, az állami egészségügyi ellátás további romlása viszont biztossá vált. S mindezeken túlmenően egymillió, devizalapú hitelben eladósodott háztartás nyomasztó kérdésévé vált a gyengülő forintárfolyam. Sem a személyi jövedelemadó kiengedése, sem a magánnyugdíjpénztári megtakarítások után kifizetett reálhozamok (230 milliárd Ft) nem tudták felpezsdíteni az elbizonytalanodott létfeltételek mellett a háztartások költekezését. Az egyének is megélték, hogy bármikor bármi megtörténhet – annak ellenére, hogy a kormány váltig hajtogatta: vége a megszorítások korának.

A lakosság nemcsak folyó költekezéseinél, de a beruházásainál is óvatos volt. A lakásépítés így 2011-ben jó, ha a fele lesz a már múlt évben is tízezerrel csökkenőnek. A kiadott építési engedélyeknél is hasonló a helyzet. A 2011–2012. évi 10-15 ezer új lakás a rendszerváltás óta a legalacsonyabb éves teljesítmény, ennél még a transzformációs válság idején, a kilencvenes évek elején is jóval több épült évente.

A lakossági hitelezés szinte teljesen leállt. Aki tehette, hitelt törlesztett. A növekedést serkentő fogyasztási többletek ekként kölcsönfelvételi többletekből sem tudtak generálódni. A háztartások nagyfokú óvatossága fogyasztási, beruházási, hitelfelvételi, megtakarítási döntéseinél előre látható volt. Csak a gazdaságpolitikát vezető tandem nem akarta látni, mert a zsákutcába vezető csodareceptet vissza kellett volna vonni. Nem ez történt, hanem – ma már tudjuk – rögeszmésen ragaszkodnak az arányosnak és igazságosnak hitt személyi jövedelemadó-rendszerhez, aminek a visszavonhatatlanságát az alaptörvényben is le akarják fektetni. A nyilvánvaló kudarcnak állítanak emlékművet, gőgösen lenézve a realitásokat. Pontosabban ehhez az emlékműhöz szabdalják össze vissza a realitásokat, mert a költségvetési hiányt csökkenteni kell. A magán-nyugdíjpénztári megtakarítás zömének bekebelezése után a meghirdetett fiskális konszolidációból eddig csak fűnyírást láttunk és adóemeléseket, meg újabb és újabb adók kivetését. Az adórendszer bonyolultabb lett, mint valaha, a söralátétgyártóknak is befellegzett. A tíz kisadó megszüntetése ellenére nőtt az elvonási címek száma és a centralizáció mértéke, amin az átkeresztelések (hozzájárulás) sem segítettek. De ismét ki kell jelentenem: még nem tudjuk, mi vár ránk, hiszen hamarosan új költségvetési előterjesztést nyújt be a kormány a parlamentnek.

A 2011. évi növekedést tehát sem a beruházások, sem a háztartások fogyasztása nem támogatta. Ami keresleti oldalról húzta, az az exporttöbblet volt, főként a multinacionális cégek részéről. Az év folyamán azonban ez is lanyhult, ahogy a külső konjunktúra befelhősödött. Noha exportunk magas importhányaddal pörög, az import emelkedése elmaradt a kivitel növekedésétől, s így tetemes, soha nem látott méretű áruforgalmi többlet keletkezett a külkereskedelmi mérlegben, aminek hatására befizetési többlet realizálódik a folyó fizetési mérlegben is a magyar gazdaságra egyébként jellemző passzívum helyett. Ezt a rendkívüli külső egyensúlyjavulást tartja a kabinet az egyik fundamentális sikernek. Ám ha nem összefüggéseiből kiragadva nézzük a külső aktívumokat, akkor kiderül, hogy hátterükben a recesszióban lévő belső piacok kieső importkereslete húzódik meg. Vagyis a siker korántsem felhőtlen, sőt, nem is kamatoztatható. Hiszen a folyó fizetési mérleg aktívumát nem tudjuk a forint erősítésére átváltani, mert a bizalmatlanságból eredő piaci döntések ezt felülírják.

A 2011. december első dekádjáig rendelkezésre álló adatok szerint a mezőgazdaság kivételével a magyar gazdaság valamennyi ágazatában recesszió van, beleértve az exportra termelőket is. Két egymást követő negyedévben került ugyanis száz százalék alá a „növekedés”, de több ágazatban már harmadszor regisztráltak visszaesést. A mezőgazdaságban megtermelt hozzáadott érték húsz százalékot meghaladó bővülése az előző évek súlyos visszaesései után (mély bázis) állt elő a viszonylag jó időjárásnak köszönhetően. A termésátlagok nem voltak kiugróak, de ez is elég volt ahhoz, hogy a nemzetgazdaság egészében növekedés látszódjék. A 2010. évinél jobb szántóföldi, valamint zöldség- és gyümölcstermés mellett azonban az állattartás és az állati termékek előállítása stagnált. A belső piacokon folytatódó válságot igazolták az ipar továbbra is csökkenő belföldi értékesítései. A szállítmányozás terén is csak a külföldi megrendelések szaporodtak, a kiskereskedelmi forgalom nem tudott belendülni. De a legnagyobb vesztes továbbra is az építőipar volt, amelynek teljesítménye a kilencvenes évek végének szintjére süllyedt. Történt ez nemcsak a lakásépítések zuhanása miatt, hanem azért is, mert a kormányzati döntések leállították vagy/és lelassították az infrastrukturális fejlesztéseket.

A 2011 egészében az isteni gondviselésnek és az exportpiacok húzóerejének köszönhető másfél százalék körüli növekedés jóval elmarad kelet-közép-európai versenytársainkétól, a baltiakról nem is beszélve, de az osztrák sógorokétól és a német gazdaság dinamikájától is. Holott ha felzárkózni akarunk, akkor nekünk kell magasabb ütemet produkálnunk a felzárkózási célpontnak tekintetteknél. Az eurózónától már tavaly is nőtt a távolságunk az egy főre jutó bruttó hazai termék alapján, 2011-ben leszakadásunk folytatódása várható. Nagy valószínűséggel ebben az évben már a lengyelek is leköröznek bennünket és a sarkunkban vannak a litvánok. Valószínű, légyölő galócát ehetett Orbán Viktor – mint a sámánok szokták tenni, hogy bódulatba jöjjenek –, amikor nemrég azt nyilatkozta, hogy 2014-re Magyarország lesz a régió legversenyképesebb országa. Látomásnak nem rossz, csak semmi köze a realitásokhoz. Biztos versenyképesség-rontó realitás például az innovációt szolgáló források határozott megcsapolása…

A miniszterelnök a realitásokat nem hajlandó tudomásul venni, úgy gondolja, akarattal minden megoldható. Még mindig Magyarország újjáépítésének nevezi azt a káoszt, ami döntései nyomán az országban elhatalmasodott, és csodálkozik, hogy nincs hozzá fogadó közeg. Nem érti, miért nem értékelik a piacok, hogy elkötelezte magát az államadósságráta-csökkentő pálya mellett, miért minősítenek le bennünket, amikor szerinte dicséretet érdemelnénk. Összeesküvést, az ország elleni támadást sejt a rossz bizonyítványt kiállítók és lebegtetők mögött. Mindig másban, mindig külső okokban van a hiba. Holott a megérdemelt bizonyítványt maga hozta össze. Hiteltelenségét eredményező fordulataival és azzal, hogy nem vette figyelembe: a gazdaság szereplői nem rángathatók károsodás nélkül úgy, mint ahogy ezt politikai gyakorlatában megszokta. A gazdaságban sztochasztikus módon jutnak kifejezésre a törvények. Ugyanannak a döntésnek más körülmények közt más lesz a hatása, és minden döntésnek van mellékhatása, aminek a súlyát szintén mérlegelni kellene. Orbán Viktor és lovagja mindig csak egyetlen dimenzióban gondolkodott, ha gondolkodott. 2010 közepétől, a valutaalap „kipaterolásától” már egyértelműen csak vagdalkozott. S ezt nevezte „nem szokványos” gazdaságpolitikának, ami reményei szerint nemsokára világszabadalom lesz. A vagdalkozás most már ott tart, mint a mesében: ha rossz helyen vágják le a sárkány fejét, nyomban hét nő a helyébe…

Orbán Viktor azon túlmenően, hogy alkalmazott unortodox politikájával befektetőriasztó, kiszámíthatatlan gazdasági környezetet keletkeztetett, valamennyi döntésével rongálta a növekedés alapjait, és ezzel szűkítette a foglalkoztatásbővülés lehetőségét. Ha pedig nincs növekedés, akkor nincs költségvetési bevételtöbblet sem, akkor az adósságráta-csökkentő pálya csak egyre nagyobb, társadalmi áldozatokkal folytatható. Különös tekintettel arra is, hogy a hitelességét vesztő kabinet által a bóvli kategóriába (és tovább) süllyesztett gazdaság meglévő adósságának megújítása is csak egyre drágábban finanszírozható. A kamatszolgálat ma százmilliárdokkal nagyobb annál, mint akkor lenne, ha Orbán Viktornak a társadalompolitikai vízióján túl lett volna egy egészen szokványos gazdaságpolitikai elképzelése is. Ha nem az álmodozásairól elhíresült közgazdászt választja társául, ha nem gőggel és erőszakos akarattal, hanem alázattal és türelemmel lát neki (de hisz ez a két tulajdonság abszolút hiányzik belőle, mit kérek én itt számon?) akár még az ország újjáépítéséhez is, hallgatva a jobboldali szakértői műhelyekben kikristályosodott javaslatokra.

Orbán Viktor úgy vélte, és ebben Matolcsy György erősítette, hogy van könnyebb út a reformoknál, amit a piacok, a befektetők a költségvetés konszolidációjaként vártak tőle. Első perctől kezdve csak mozgásterének azonnali bővítésével volt elfoglalva, s ha akadályba ütközött, a korlátok lebontásával. Szabadságharcai ezt célozták, nem az ország függetlenségét, hanem saját akaratának könnyebb érvényesítését.

Az eredmény 18 hónapnyi kormányzás után lesújtó, közelebbről: katasztrofális. 2010 áprilisához képest egynegyedével, egyötödével gyengébb a forint, az állampapírok magasabb és növekvő felárak mellett adhatók el, azaz drágul az ország finanszírozása, a Moody’snál negatív kilátásokkal kerültünk a bóvli kategóriába. A másik két hitelminősítőnek ugyanez a véleménye, de nyilvánosságra hozatalát még lebegteti. A kamatpálya és az infláció felfelé vette az irányt. Az ország csődkockázati mutatója magasabb, mint a globális válság kitörésekor volt. A devizatartalékok apadóban, viszont az IMF-hitel fel nem használt részéből megvettük a Mol irányításához szükséges pakettet (kicsit drága munkahelyteremtés), aminek kb. az egyharmadát elbuknánk, ha finanszírozási gondok miatt el kellene adnunk. A növekedés a nulla-mínusz felé tart, amivel az egyensúlyi célok tartása is veszélybe került. Úgy tűnt el a 2960 milliárd forintos magán-nyugdíjpénztári vagyon, mint pelikán csőrében a kishal, s ebből se növekedés, se adósságcsökkenés nem lett. A bankok többsége tönkretéve, a végtörlesztés kiterjesztése az utolsó csepp a pohárban. A nagy rendszerek, az oktatás, az egészségügy padlóra küldve, a közigazgatás szétverve, az önkormányzatok kiismerhetetlen káoszban. Hogy ekkora lesz a csődhalmaz, azt Orbán legádázabb ellenségei sem tudták elképzelni. De nincs helye a kárörömnek, mert a kár mindannyiunké. Ezek után kellene szólnom arról, hogy mit lehet várni 2012-ben, az Orbán Viktor által az elrugaszkodás évének elkeresztelt esztendőben. Lehet, hogy csalódást fogok okozni az olvasóknak, de őszintén meg kell mondanom, hogy nagyon kevés fogódzónk van a közeljövő alakulását illetően. Ami egyértelműen látszik, az nagy-nagy sötétség: alagút a fény végén. Alapkérdés, hogy meg tudunk-e állapodni és miről a valutaalappal és az Európai Bizottsággal. Két olyan intézménnyel, amelynél sikerült a gyufát rendesen kihúznunk. Magyarország megmentése – mint ahogy ezt az erre hivatottak elemzéséből megtudhattuk – nem kardinális kérdés az unióban. Nem vagyunk tagjai az euróövezetnek, és nem tartanak összeomlásunk esetén a fertőzésveszélytől, mint azt 2008 őszén számításba vették. Leírtak bennünket, nem számítunk.

Ha Orbán Viktor folytatja az ország nevében vívott szabadságharcot, mint ahogy erre legutóbb is erős hajlandóságot mutatott, és emiatt nem kerül alánk az IMF védőhálója, akkor zuhanórepüléssel tartunk a görög út felé. Ha létrejön valamilyen megállapodás, akkor könnyebb a helyzet.

Amivel biztosan számolnunk kell, az a külső piacok húzóerejének gyengülése, és a nagy külföldi tőkebefektetések elmaradása. A bankok hitelezési aktivitásának visszafogása is elég pontosan kódolható, mint ahogy az erős keresleti korlátok ellenére is növekvő infláció az adóemelések nyomásának hatására. A reálkeresetek viszont a kormány zsarolásával kierőszakolt béremelések ellenére is csökkennek, a szociális jövedelmek reálértékei még inkább – talán csak a nyugdíjak kivételével. A tovább szűkülő piacok a megdrágított munkaerővel együtt újból elbocsátásokhoz, cégbezárásokhoz fognak vezetni. A foglalkoztatás csak a kényszerközmunkák következtében növekszik, ha növekszik, ám a kapott éhbérekből nem lesz nagyobb a vásárlóerő.

Az új költségvetés ez idő szerint még csak egy álom, valószínű, egy rossz álom. Ha Orbán Viktor nem adja fel szeretett vívmányát, az egykulcsosnak mondott adórendszert, akkor további adókra, adóemelésekre kell számítanunk, illetve a kiadási oldalon a fűnyíró felpörgetésére.

Vagy így, vagy úgy, de nagyon cudar esztendőnek/esztendőknek nézünk elébe. Lehet, hogy négy év múltán visszatekintve, még 2011-et kell majd tartanunk a ciklus legeredményesebb évének.