„Az elpártoltaknak, akárcsak a vallásukat megváltoztatóknak, igazolni kell magukat. Ami a konvertitáknál pozitívba hajlik, az náluk negatív irányba tér el.” 1 – eme jellemzés akár a legújabb renegát szabadkőműves kitálaló célzatú művének krédója is lehetne. Burkhardt Gorissen, régebben a szervezet mönchengladbachi, aztán kölni páholyát irányító, majd onnan kiugró székmester emlékezése a Vatikán hivatalos bibliakiadója gondozásában jutott az olvasókhoz. A renegátság iskolapéldája Gorissené, jelesül, hogy az illető nem egyszerűen „dezertál” a szervezetből, amelynek befolyásos tagja, hanem rögvest „átáll” a túloldalra. Műve több szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt a témával összefüggésben háromoldalú járatlanságban szenvedő (se nem hitbuzgó katolikus, se nem aktív páholytag, se nem az „összeesküvés-leleplező” szerzők rajongója vagy kutatója) átlagolvasó nemigen gondolná, hogy eme örökrangadó változatlan hévvel folyik. Inkább azt vélné: a pápa által 1738-ban kiközösített páholytestvériség manapság aligha lehet olyan felkapott dolog, aminek élveboncolása céljából Szent Péter jogutódja bestsellergyanús „árulókönyvet” menedzsel. A kétszázvalahány oldalas memoárt viszont annak tudatában fejezi be: az ideológiai dzsihád ma is zajlik. Igaz, már nem akasztófával, börtönnel, cenzúrarendelettel, csupán a kánonjog és a média-kultúrharc eszközeivel vívják.

Persze aki napjainkban történt politikai gyilkosságok, elcsalt választások, globális tőzsdespekulációk, reaktorbalesetek, háborúk, államcsínyek zaftos műhelytitkait reméli Gorissentől, annak jobb, ha másra költi a pénzét. A könyvben még ennél gyengébb kivitelű jelenkori rémtörténetek sincsenek. Páholytagságának (s a páholyok belső életének) hétköznapi részletei a bulvárparanoia és/vagy politikai vérvádmítoszok fogyasztóinak bizonyára unalmas, vívódó értelmiségi szenvelgés. Amelyből hiányzik a kémtörténetek izgalma. Emberünk elfajzott reálértelmiségi, valahai kereskedő és üzemgazdász. Szabadúszó értelmiségi lesz, színdarabok, rádiójátékok (nem túl ismert, közepesen tehetséges, sztárszerzői babérokat nélkülöző) írója. Balközép intellektus, akinek tollát még e művének helyzetleírásainál is Tucholsky, George Grosz, Kästner, a weimari progresszió nagyjai vezetik. Nem tudja kinőni a középmezőnyt, de annyi azért van benne, hogy a neonácik is figyeljenek rá. Ők is olvassák, ellenük írt alkotásai megérnek nekik pár fenyegető hívást, valamint autója abroncsainak kiszúrását. Ekkor, a 90-es évek elején lép kapcsolatba az egyik páhollyal, aztán 1997-ben avatják be. A telefonkönyvben bukkan rájuk, üzenetet hagy a rögzítőn, visszahívják és meginvitálják. Kiábrándító egy titkos társaságtól, ugye? A véres horror- és akciófilmeken edzett olvasónak a beavatási rítusok, a szabadkőműves passió- és misztériumjátékok konkrétumokban bővelkedő emlékképei is inkább nevetségesek, mint félelmetesek.

A több mint évtizednyi páholytagság utáni kilépését nem követik retorziók. Leszámítva némi érzelmi zsarolást, amit szinte minden közösség bedob, ha lebeszélni kívánja az árulót. Gorissen nem játssza az üldözött mártírt. Könyve elején még a teóriagyártók ősi receptjét is sutba vágja. Arról próbál meggyőzni: „a szabadkőművesség régóta nem olyan fontos, mint amennyire saját magukról gondolják… Elvesztették már súgólyuk szerepüket a nagy világszínházban.”2 Később is számos ténnyel cáfol rá arra, hogy egy összetartó, befolyásos, világuralomra esélyes társaságról lenne szó. A szabadkőműves intrika befelé működik, nem a külvilágban. „A szabadkőművesek közt kevesebb szolidaritás van, mint egy farsangi egyesületben.”3 – idézi fel egyik tagtársa öniróniáját. No de akkor hol itt az összeesküvés? Gorissen szerint ott, hogy nincs ugyan valódi konspiráció, de a páholytestvérek úgy tesznek, mintha lenne, ezt akarják elhitetni a világgal. „Az összeesküvés-elméletekkel az a probléma, hogy a valószínűségnek mindig csak egyetlen szikráját tartalmazzák. Híveiknél a beavatottság illúzióját keltik. Ugyanezzel az illúzióval játszik a szabadkőművesség is… A szabadkőművesek csak ímmel-ámmal tiltakoznak ellene. Évszázadok óta jól élnek a titkolózásból és a nyilvános spekulációból…A titokzatoskodás érdekessé tesz”4

Ha mindez igaz, akkor is kevés. Mert hiába akarja magát valaki a ténylegesnél befolyásosabbnak (és veszélyesebbnek) láttatni, ez csak akkor sikeres, ha akad, aki hajlandó őt a valósággal dacolva ilyennek látni. A páholyok XVIII. század első felében történt alapítása után a titkolózás oka egyszerre volt pragmatikus és spirituális. Mivel az abszolutista kormányzás –népszuverenitás hiányában – titkosrendőrségen, titkos államtanácson nyugodott, „a szabadkőműves titokzatoskodás némileg az államvezetés titkos jellegének a tükörképe. A titkostársasági kultúra a polgári társadalom gyengeségének és lassan felgyülemlő erejének a megnyilvánulása. Ez volt az a szabad tér, ahol a korlátozott szólásszabadság mellett és nyilvánosság hiányában büntetlenül lehetett beszélni.”5 – diagnosztizál az eszmetörténész. A monarchia és az egyház reakciósai démoni fenyegetést láttak a páholyokban, s mindig akadtak, akik ezt a rémképet készek voltak büntetőjogilag is igazolni. Az egykori besúgó Martinovics Ignác, önnön jelentőségét felnagyító vallomásában ekképp tupírozódott a magyar jakobinusok gittegyletnyi csapata a birodalmat végveszélybe sodró földalatti hálózattá. Provokátorok, spiclik, hamis tanúk, kiugrott neofiták, fantaszták és kalandorok bőséggel voltak a szabadkőműveseknél. Csakhogy a világ nagyot fordult száz év alatt. Az ancien régime, illetve a Szent Szövetség Európájában egy koholt (vagy eltúlzott) vád tömlöcöt, bitófát jelentett a szabadgondolkodó testvériségnek. A XX. század előszobájában viszont az ilyen koncepció már bumerángként csaphatott vissza a pápa fejére. Gorissennél is felbukkan Gabriel Antoine Jogand neve, akit mint Leo Taxilt ismert meg a világ. Jogand-Taxil szintén kiugrott páholytag, aki 1886-ban ugyancsak közzétette visszaemlékezéseit. Melyekben leírta, hogy tagtársai a Sátánnal cimborálnak, egy démoni papnő celebrálása mellett orgiákat tartanak. Kötetét vették, mint a cukrot, XIII. Leó pedig egyházfői audiencián fogadta. Tíz évvel később azonban grandiózus önleleplezésben ismerte be: az egész szándékos kitaláció volt. „Egyedül a szabadkőművesek húztak hasznot Taxil szélhámosságából. Hivatalosan szentnek tartották magukat, és egyébként mindenből tisztán kerültek ki. Talán a háttérben mégis belekeveredtek a botrányba? Joggal kérdezhetnénk.”6 – vélelmez a „páholydezertőr”. Valamelyik páholyból indult volna a csíny? Nem bizonyított, de nem is lehetetlen. Ámde blamázs mégiscsak azért lehetett a dologból, mivel egyházi vezetőktől laikus hívőkig milliós tömegek hitték el a koholmányt. Hasonló lélektani beugratás történt 2000 februárjában, amikor a Napi Magyarország (a jelenlegi Magyar Nemzet ideológiai jogelődje) közölte Mink András történésznek a nyilasok és az ’56-os felkelők antikommunizmusa között pozitív előjelű analógiát vonó, kontinuitást feltételező dolgozatát.7 Melyet a lap tett közkinccsé, csakhogy Mink ezután feltárta: a párhuzam nyersanyaga a kádári ellenforradalom-koncepció volt. A ’44 októberét és ’56 októberét egyaránt magáénak valló szélsőjobboldali újságírás lépre ment, akárcsak Taxilnál a Vatikán.

Ilyen nincs, és mégis van: nagyjából így summázható Gorissen szabadkőműves világhatalommal kapcsolatos felfogása. Kínosan ügyel rá, hogy ne keveredjen a paranoid korpa közé, ugyanakkor igazolni kívánja: „Ezekkel” mégiscsak van valami baj. „Minden összeesküvés-elméleten túl van bizonyíték a szabadkőművesek politikai befolyására. Ők nem csak tollal alakították a francia forradalmat. 1848-ban IX. Pius pápának átmenetileg el kellett szökni Rómából, egy bizonyíthatóan szabadkőművesek által szította lázadás miatt. Mindegy, hogy hol volt zendülés a 19. században, a szabadkőművesek voltak megbízható partnerei. Rossz nyelvek állítják, hogy a szabadkőművesek azért viselnek rituáléik alkalmával fehér kesztyűt, hogy ne lássák a piszkos kezüket.”8 –írja, s műve ezzel kapcsolódik be a szabadkőművesekkel összefüggő prekoncepciós egyházi mitológia főáramába. Sőt, „…a szabadkőművesek a francia forradalmat nemcsak előkészítették, hanem aktívan alakították…”9 A polgári forradalmakban, a felvilágosodásban való egyéni szabadkőműves részvétel tény, eme történések háttérből zajló, központi szabadkőműves irányítása, manipulációja viszont korántsem az. S végképp a sötét horrorfantáziák világába tartozik, hogy mindez egy páholyokban kidolgozott terv lett volna.

De ha így lenne, morálisan azzal se nagyon tudnák satuba fogni a páholytestvéreket.

Ezek a forradalmak voltak a nyugati többpártrendszerű, parlamentáris jogállam bábái, helyi főszereplőik pedig Európa összes országában nemzeti hősök, akiknek tettei fent vannak a dicsőségtáblán. Több mint érdekes, hogy a katolikus nyájba megtérő Gorissen a zendülés, lázadás szavakkal illeti 1848-at, s nézőpontja alig tér el az akkori hivatalos egyházi felfogástól. Róma szinte mindenütt ellenségesen tekintett a polgári tömegmegmozdulásokra. (Magyarországon pl. Hám János esztergomi érsek pásztorlevélben ítélte el Kossuth forradalmi rezsimjét, hűségéről biztosítva a Habsburg-uralkodóházat.) A katolicizmus szemben állt 1848 „liberális nacionalista” törekvéseivel. A liberalizmussal azért, mert követelései (szekularizáció, a valláskritikát is magában foglaló gondolatszabadság stb.) veszélyeztették hatalmi, a társadalom fölötti ideológiai ellenőri pozícióit, a nacionalizmussal pedig azért, mivel akkor még a nemzetek fölötti birodalmak uralkodóinak legfőbb szövetségese volt. A nacionalizmussal időközben megbékült (főként, hogy az eltépte liberális gyökereit), a „kereszténynemzeti” jobboldal szerte a nyugati világban az egyház fegyverbarátja. A liberalizmus (valamint a liberális demokrácia) azonban továbbra is indexen maradt.

Simon Bolivár, Sebastian Francisco de Miranda, Domingo José Goncalves de Magalhaes, Mazzini, Garibaldi, Jose Rizal, Kemal Atatürk, Mirabeau, Danton, Robespierre, Kossuth és Kun Béla – sorolja Gorissen neofita hévvel a feketelistát. „Mindannyian páholytestvérek! Mindannyian egy földi paradicsom hirdetői, amely a valóságban pokolnak bizonyult.”10 – nem téve különbséget „nemzeti szabadelvű” költők, gondolkodók, reálpolitikusok és forradalmárok, a demokrácia atyjai, mérsékelt girondista liberálisok, jakobinus és bolsevik tömeggyilkosok, valamint a török bonapartista diktátor között. Kétségtelen, a szabadkőművesek és protezsáltjaik közül nem mindenki bizonyult később demokratának. Ez soha nem volt titok vagy tabu. A véreskezű jakobinusból Napóleon (majd XVIII. Lajos) rendőrminiszterévé – egyben a modern rendőrállam ősatyjává – vált Fouché páholytagsága vagy a Tanácsköztársaság legfőbb hóhéra, Szamuely Tibor szabadkőműves kapcsolatai mindig is tudottak voltak. Utóbbiról még a szabadkőműveseket betiltó pártállami diktatúra idején kiadott Szamuely-életrajz is említést tesz.11 De ahhoz már komoly rosszindulat (vagy igazolási kényszer) szükségeltetik, hogy a jakobinus uralom vagy a Tanácsköztársaság lényege, illetve egyes vezetőinek korábbi szabadkőműves mivolta között oksági viszonyt találjunk. (A rémuralom alatt a páholyok demonstratívan szüneteltették tevékenységüket, a Kun és Szamuely vezette a kommün betiltotta őket, s mind a jakobinusok, mind Kun, Rákosi vagy Szamuely a diktatórikus korszakuk előtt voltak a páholyok, szabadgondolkodó körök látogatói, utána már nem, sőt.)

A politikai katolicizmus „szellemi teokráciája” azonban nem hajlandó különbséget tenni a fenti politikusok életének, a forradalmak történetének liberális, polgári radikális, illetve jakobinus-bolsevik szakaszai, szabadelvű és szélsőbalos ateizmus között. Számukra mindez egyazon, a „szakrális aranykort” pusztulással fenyegető modernista rontásból fakad. Voltaire például „már a 18. században kiadta a jelszót az egyház kiirtására. A szabadkőműves világnézet propagandaminisztereként egy radikális istentagadásról prédikált, a tolerancia és a humanitás fedezéke alatt.” 12 – von kimondatlan párhuzamot Voltaire és Goebbels között. Állítja, hogy Robespierre támogatta az ateista Ész kultuszt. Nem zavarja, hogy valójában Robespierre a Legfelsőbb Lény kultusz megszállottjaként az ateistákat is üldözte, felszólalt az Ész kultusz beszüntetése mellett, javaslatára a konvent a terror csúcspontján határozatban ismerte el a lélek halhatatlanságát, egy Mars-mezei ünnepségen felgyújtotta az ateizmus és az önzés allegorikus szobrait. Az ateisták vezetőjét, Clootst letartóztatták és kivégezték.13 Hogy a kommunizmus mennyire nem örököse a szabadkőművességnek, az tudtán kívül maga Gorissen demonstrálja. Thomas Mann Varázshegyét úgy interpretálja, hogy abban a páholytestvér Ludovico Settembrini van kedvező színben ábrázolva az „istenállamot” vizionáló buzgó, neofita katolikus Leo Naphtával szemben. Csakhogy Naphta ihletője és modellje épp Lukács György kommunista filozófus. A kommunizmushoz, mint evilági valláspótlékhoz sokkal közelebb áll a totalitarizmus archetípusát, a teokrácia altípusait, illetve a totális világnézeti háborúk ideológiai nyersanyagát megteremtő zsidó-keresztény, valamint iszlám monoteizmus, mint a páholyok gondolatvilága.

Számos ilyen fals, csontig lerágott, önmaga cáfolatát tálcán kínáló történelmi hivatkozás van a műben. Ezekből a szabadkőművességről még negatív, hamis dimenzióban se tudunk meg semmi újat. A könyv, mint az önigazoló vallomások általában, nagyságrenddel többet árul el szerzőjéről, mint az általa leleplezni kívánt dolgokról. Gorissen „lelki rugózása”, szorongásai, magánemberi pillanatai fényt vetnek belső ösztönzőire (s rajta keresztül az egyházáéira is.) Magányos ember, ahogy visszaemlékezéséből kiderül, tartós párkapcsolata nincs. Semmiféle utalás bármilyen családalapításra, intim társas viszonyra. Nyilván a köztudottan csak férfiakat befogadó páholyba sem azért lépett, hogy nőkkel ismerkedjen. (A könyvben egy félmondat erejéig szóba kerül egy női páholy alapításának kezdeményezése, de ez a figyelemre méltó szál rögtön utána megszakad.) „Egy lelki otthon után vágyakoztam.”14 – írja, s ezt kezdetben meg is kapja a szabadkőműves léttől. Egyfajta plátói férfiszerelem aszexuális (illetve látens homoerotikus) közelsége jellemzi a zártkörű rítusok misztériumát. Gorissen élménylenyomataiból kidomborodik a párhuzamos halálfélelme és halálkomplexusa is.

Leginkább életszagú, katartikus részei memoárjának apja haldoklása („Láttam saját gyermekarcomat, apám arcát, tévelygő ateista pillantását, még halálában is holtan.”15) s egyik páholytestvére agóniája („Egy remény nélküli halál nem szép halál.”16), anyja súlyos betegsége, illetve önnön halálközeli, vélhetően pszichoszomatikus rosszulléte, mely kórházban végződik. A gyűlölve szeretett halálmisztérium (Schiller koponyája a páholynagymester Goethe asztalán) tudat alatt vonzza. Utána pedig taszítja, bele egy olyan „életpárti” hit karjaiba, melynek szent relikviája egy kivégzőeszköz, genezise pedig egy kivégzés. A gyötrelmes elszakadás is bizonyosfajta halálugrás. Elmúlástól való szorongása hajtja korábbi páholytestvérisége elleni olyan kirohanásokba, hogy az eutanáziát támogató szabadkőműveseket „kegyes halálkommandó”17 névvel illeti, a gyógyíthatatlan beteg halni vágyásának engedélyezését pedig a hitleri kényszereutanáziával állítja párhuzamba. Gorissen utólag a „relativizmus diktatúrája”18 (sőt, a relativizmus démonai) jelzős szerkezetekkel írja le a szabadkőműves veszedelmet. S itt van az a pont, mikor az ő egyéni pszichózisa az egyház globális neurózisának világegyetemévé tágul.

Elsőre nehezen felfogható, hogy lehetne a relativizmusnak diktatúrája? Hisz aszerint minden viszonylagos, tehát épp a diktatúrák legfőbb táptalaját, az abszolút igazságot, s az abból levezetett abszolút hatalmat tagadja. Csakhogy a fundamentalista kereszténység (általában az eszmetartalmától független ideológiai kizárólagosság) lényegileg, de facto akkor sem ismerheti el az „eszmék szabadpiacát” vezérelvnek, ha taktikai okokból, de jure respektálja. Egy totális (hite alapján élet és halál összes rejtélyének kulcsát megfejtő, végleges megváltást kínáló) ideológia nem nyugodhat bele abba, hogy az ő igazsága csak egy árucikk a sok közül a kirakatban. Mint ahogy abba sem, hogy nincs többé államvallási erőszakkal való árukapcsolás. A laikus egyén szabadon dönthet, hogy a dogmák közül melyiket fogadja el máig érvényes, vallási tartalmától függetlenül is használható bölcsességnek, s melyik az, amelyen csak röhög vagy borzong. A szabadkőművesség, a szabadgondolkodás egyrészt (visszanyúlva az antik-reneszánsz örökségig) megtörte az egyház sok évszázados intellektuális monopóliumát. Elfogadtatva az individualista, felekezetitől eltérő hit, az egyházbírálat, a valláskritika, végül a kétkedés, az istentagadás (korábban szigorúan tiltott) lehetőségét.

Valamint „megfertőzte” az egyházat is, ahol felütötte fejét egyfajta permisszív, kritpoliberális szellem. Később a pogány náci és bolsevik szovjet totalitarizmus egyházi autonómiát is fenyegető céljaival szemben is kénytelen volt a pápa elfogadni a forradalmakból született liberális nyugati civilizáció oltalmát. Most azonban (ennek hírvivője a Ratzingeridézetekkel telezsúfolt memoár is) a fundamentalizmus zászlóbontása történik. Az egyházon belüli viszonylagos liberalizmus tiltása (a jelenlegi pápa volt, aki korábban is megerősítette a szabadkőművesek kánonjogi elítélését), mindenfajta „deviancia és halálkultúra” üldözése, valamint a bűnös külvilág elleni ideológiai háború. A Vatikán sok évszázados eszmei pályaíve megelő(lege)zi, ugyanakkor túlélve is lemásolja a szovjet típusú állampártok ellenségkezelését. Kirakatperek, megtorlások, koncepciós összeesküvésvádak, majd amikor ez már nem lehetséges, akkor világnézeti harc az „ideológiai diverzió” ellen. Ma – Gorissen emlékirata is erről tanúskodik – Róma nem a kormánydöntő, világrend-szabályozó erőt, hanem a hallhatatlan lélek apokalipszisét, a hit potenciális gyilkosát látja a páholyokban. Freud után szabadon: ezt most egy illúzió jövőképe.

JEGYZET

1 Burkhardt Gorissen: Szabadkőműves voltam. Szent István Társulat – az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 2011. 198. o. (Továbbiakban: Gorissen, 2011.)

2 Uo. 10., 8. o.

3 Uo. 162. o.

4 Uo. 102., 7–8. o.

5 Miskolczy Ambrus: A modern magyar demokratikus kultúra „eredeti jellegzetességeiről” ,1790–1849. Napvilág Kiadó, Budapest. 38–39. o.

6 Uo. 108. o.

7 Mink András: Magyar ellenállás ötvenhat előtt. Napi Magyarország, 2000. február 19.

http://mno.hu/migr/magyar-ellenallas-otvenhat-elott-865602

A cikk születésének körülményeiről lásd: Mink András: A csíny. Élet és Irodalom, 44. évf. 9. szám. (2000. március 3.)

8 Gorissen, 2011. 105. o.

9 Uo. 136. o.

10 Uo. 35. o.

11 Simor András: Így élt Szamuely Tibor. Móra Könyvkiadó, Budapest, 1978. 24. o.

12 Gorissen, 2011. 172. o.

13 Hahner Péter: A nagy francia forradalom kisenciklopédiája. Bp., Minerva, 1989. 42, 88, 105.o.

14 Gorissen, 2011. 15. o.

15 Uo. 223. o.

16 Uo. 226. o.

17 Uo. 218. o.

18 Uo. 215. o.