parafa raga

para – magamnak föltett kérdések dala

parázni vagyok. mondom a nejemnek amikor felhív. aha

elmész parázni egy kicsit? elmés dolog-e?

esténként amikor senki az égvilágon nincs

az utcán csak te meg egy hajléktalan punk

akinek még a kutyája is lilára festett szőrrel járkál

paranormális jelenségeket levadászni

az álom-hálóról a pánik-állatkert net-ketrecében

mind hamis mind hülye és mind intézeti

aki ilyenkor csillaghullás idején inkább televíziót bámul

én elmegyek te elmész ő elmegy

te nem vagy paranormális öregem –

ufó vagy? nem? vagy ufótlanított a Kádár-kor?

magyarán kiherélt-e szellemileg teljesen?

vagy maradt még spiritusz a véredben

hogy csak úgy kiállj a Hyde Park sámlijára

megmondani a frankót a náci csőcseléknek akár

vagy besavanyodtál örökre mint egy volt titkos ügynök

hogy tiltakozol minden tiltakozás ellen

aki úgy tünteted fel magad hogy megjavultál

miként áltatod megint magad hogy semleges lehetsz

független de ugyanakkor jócskán besározódott alak

aki megfigyelt másokat és most közéletteleníti

a létformáját mint egy futurista

vagy még annak is anakronisztikusan cinikus?

pedig itt a Herta Müller – paradigma

para

parafa raga

hogy meg kell írni kíméletlenül a titkokat

mert világosságot csinál a publicisztika

hát ne parázz –

mondom magamnak mint egy pszichológus

aki betegei elől egy versbe zárkózik éjjelente

hogy másik énje – a célszemély – ne találjon rá immár

hogy visszafigyelje csakazértis –