Már jóval a fesztivál megkezdése előtt, a program közzétételekor látni lehetett, hogy idén erős verseny és vonzó versenyen kívüli filmekből áll a 68. Mostra Internazionale D’Arte Cinematografica mezőnye. Sokat ígérő volt a rendezők névsora, a filmek stáblistája pedig igazi sztárparádét ígért. Azt is sejthettük, hogy idén sok kosztümös alkotás és benne még több kosztüm nélkül mutatkozó ismert vagy ismeretlen tehetség vár ránk a Lídó nyárvégi fülledtségében izgalmas perceket kínálva a fesztiválközönségnek, ugyanakkor nem kis fejfájást okozva majd a filmforgalmazóknak. Nem tudni melyik is nehezíti meg manapság jobban a terjesztők dolgát, a régi korokat megelevenítő kosztümös drámák, vagy az ádámkosztümbe bújtatott férfiszereplők. Mostanában úgy tűnik a 3D-s akciómozik és fantasztikus filmek látványorgiájára kiéhezett fiatal közönség nem vevő a letűnt korok ódon viseleteire és avíttnak tűnő erkölcseire, hacsak nem valami szirupos Jane Austen-feldolgozásról van szó az ügyeletes tinibálványokkal a főszerepben. A meztelenség a fiatal közönség védelme érdekükben lett száműzve a vászonról, különösképpen a full frontal nudity, azaz a szemből felvett teljes meztelenség, főképp, ha férfi meztelenségről van szó. A 18-as karika mindig is egyenlő volt a bevételkieséssel és abból mostanában az internetes letöltéseknek és kalózmásolatoknak köszönhetően amúgy sincs sok. A marketingesek kedvenc szlogenje, miszerint „sex sells”, azaz, hogy a szexszel mindent el lehet adni, a filmre már korántsem egyértelműen igaz. Velencében ismét azt láthattuk, hogy számos alkotónak nem szab korlátokat a forgalmazók elvárása és a fesztiválközönség legnagyobb örömére merész és változatos alkotásokkal érkeztek a Lídóra.

Kérdéses, hogy az üzleti oldalról nézve mit lehet kezdeni Roman Polanski, Carnage című drámájával, mely ugyan se nem kosztümös, se nem meztelen, de ettől mégsem lesz jobban eladható a négyszemélyes kamaradráma, még ha kiváló színészek összehangolt és a legapróbb rezdülésekig kimunkált összjátékáról van is szó. Yasmina Reza The God of Carnage című drámája egy modern amerikai történet osztálykülönbségről, ellentétes értékrendekről, szülői aggodalomnak álcázott érdekütközésről, versengésről és nem utolsósorban házastársi viszályról. A történet szerint egy iskolai verekedés során a Cowan család (Kate Winslet és Christoph Waltz) sarja megsebesíti a Longstreet házaspár (Jodie Foster és John C. Reilly) szeme fényét.

Egy verőfényes délelőtt a négy felnőtt azért jön össze, hogy civilizált módon rendezzék az eseményeket. Amint az a kiinduló helyzetből sejthető, találkozásuk minden lesz, csak éppen civilizált nem. Az emberi természet a maga leplezetlen valójában tárul fel a két szülőpár egymással való összecsapásában, melyben a házaspárok kivetkőzve önmagukból, fokozatosan levetve minden jó modort és udvariasságot megpróbálnak nyertesen kikerülni az egyre kellemetlenebbé váló szituációból. A helyzetet csak rontja, hogy a férjek és feleségeik közötti összhang is pillanatok alatt darabokra hullik. Elég a legkisebb szikra és az elfojtott indulatok, ki nem mondott sérelmek elemi erővel és kontrolálhatatlanul törnek a felszínre rég túllépve és messze túlmutatva a kiváltó okon. Polanski filmre vitt színháza statikus ugyan és látszólag nem is akar többnek mutatkozni, lefilmezett színháznál, de a négy kiváló színésznek és a jól megírt darabnak köszönhetően ennél többre nincs is szükség, mert a Carnage így is remek szórakozást kínál az első perctől az utolsóig.

Madonna bármibe fogjon is, az biztos, hogy hatalmas felhajtás kíséri minden megmozdulását. Jelenleg nincs nála nagyobb sztár, aminek az átka, hogy bármit is tegyen le az asztalra az embereket leginkább mégiscsak a viharos magánélete, húszévesnek látszóra feszített és botoxszal feltöltött arca és nagy műgonddal minimálisra csökkentett testzsírszázaléka érdekli. Méltánytalan ez, hiszen a W. E. egy tisztességesen megcsinált nagyjátékfilm, parallel történetvezetéssel és bámulatba ejtő figyelemmel a legapróbb részletekre is, különösen, ami a díszletet, a berendezést és a szereplők ruháit illeti. Nem mestermű, sőt ezer sebből vérzik, főként a színészek gyengesége miatt, de mégsem írható le csupán egy kézlegyintéssel. A történet cselekménye két szálon fut. Egyik szál a kétszeresen elvált amerikai származású asszony Wallis Simpson (Arabella Green) és az érte a trónról lemondó VIII. Edward (James D’Arcy) kapcsolatát eleveníti fel, míg a másik szál egy unatkozó New York-i feleség (Abbie Cornish) és elfoglalt férjének elhidegülését követi végig, mely során egy biztonsági őr (Oscar Isaac) lop majd némi romantikát az asszony életébe, aki megszállottja a XX. század legnagyobb románcának. Madonna filmes eszközhasználata gyakran erőltetettnek tűnik, mintha mindenáron meg akarná mutatni mit is tud. Maximalizmusát tükrözi, hogy hét teljes éven át kutatta Wallis és Edward kapcsolatát és három évet töltött a történet megírásával, melyben Alek Keshishian is segítségére volt. Ennyi precizitás láttán viszont még égbekiáltóbb bakinak tűnik a menekülttáborban született, de kezdetektől fogva az Egyesült Államokban nevelkedett orosz bevándorló hamis akcentusa, aki ráadásul annak ellenére, hogy biztonsági őrként keresi a betevőt, kétszintes apartmanban él, koncertzongorával, amiből természetesen bármikor csodálatos dallamokat képes előcsalni és mellesleg Rilkét olvas szabadidejében. Nyilvánvaló, hogy ezzel Madonna csak a tehetős feleség és a férfi közötti osztálykülönbséget akarta hangsúlyozni, illetve azt, hogy a szerelem minden akadályt legyőz, de ez esetben a rendezőnő saját szentimentalizmusa csapdájába sétált bele. A W. E. legnagyobb hiányossága azonban mégiscsak a színészvezetésben rejlik, amihez Madonna láthatóan nem sokat ért, mindemellett nyilvánvaló, hogy a szereplőket inkább külsejük és a történelmi személyiségekhez való hasonlóságuk alapján választotta ki, mintsem tehetségük alapján. Éppen ezért az eredmény olyan, mintha valaki mozgóképre rögzítette volna a Vogue magazin egyik divat összeállítását, azt viszont olyan precizitással, hogy azt Anna Wintour (az amerikai Vogue főszerkesztője, egyben az Ördög Pradát visel Mirandájának ihletője) is megirigyelheti.

Hasonlóan polírozott és sokat ad a részletekre a kanadai származású David Cronenberg rendező is A Dangerous Method című filmjében, ami Carl Jung, Sigmund Freud és Jung pacienséből először a szeretőjévé majd kivételes tehetségű pszichoanalitikussá előlépő Sabine Spielrein háromszögét eleveníti fel. Cronenberg mindig is vonzódott az emberi természet rejtett titkaihoz és a destruktív megszállottsághoz, ami elvakítja figuráit. Ismerve az alaptörténetet és Cronenberg életművét merészebb és sötétebb tónusú filmet vártam volna, helyette azonban a 80-as években felvirágzó kultúrörökség filmek nyomdokaiba lépve, a rendező leginkább a kosztümökre és a tárgyi környezetre fordított figyelmet. A Sabinát alakító Keira Knightleyt elfenekelik ugyan egyszer-kétszer, de ennek ellenére oly szemérmes a film, ahogy azt a hagyományokra építő nagyközönségnek szánt kosztümös drámáktól megszokhattuk. Természetesen, Keira Knigthley sztárimázsához már ez is soknak tűnhet, de ez csak szaporítja a kérdőjeleket, hogy akkor miért is éppen őrá esett a választás, hiszen ebben a filmben minden eddiginél hamisabbnak és égbekiáltóan tehetségtelennek tűnik. A válasz valószínűleg a közönségben rejlik, illetve a finanszírozók megnyerésében, akiknek kellett egy igazi húzónév a Jungot alakító Michael Fassbender és a Freudot alakító Viggo Mortensen mellé. Knightley a kosztümös filmek ügyeletes sztárja, akivel manapság mindent el lehet adni és, úgy tűnik, az emberek többségét egyáltalán nem zavarja, hogy színészi eszköztára csupán az ajakcsücsörítésre korlátozódik. Olyan, mint egy szép hajas baba, akit mindenféle selyembe meg csipkébe lehet öltöztetni és az emberek máris tódulnak miatta a moziba. Talán éppen ezért kellett Cronenbergnek, mert a Knightley nélkül befektetőt és forgalmazót is nehezebben talált volna, a hölggyel éppen ezt a rizikót küszöbölte ki, de ezzel egyúttal a merészséget és izgalmat is kilúgozta a filmből. Az eredmény egy megelevenedett képeskönyv, romantizált karakterekkel, sok pszichológiai fejtegetéssel és modoros előadásmóddal.

Sokkal problémásabb Steve McQueen filmje, ami nem kosztümös darab, sőt talán a legnagyobb baja, hogy főhőse Brandon (Michael Fassbender) leginkább kosztüm nélkül látható a filmben. McQueen előző filmje az IRA tagjainak éhségsztrájkjának emléket állító Éhség (2008) mai napig az utóbbi évek legerősebb filmélményeként él bennem, nem csoda, hogy nagyon vártam McQueen második rendezését, hogy vajon meg tudja-e ismételni azt az elementáris és döbbenetes hatást, amit az Éhség váltott ki. Nos, a Shame méltó követője az Éhségnek, még, ha nagyon más is. A történet főhőse egy jól menő cég alkalmazottja, aki a New York-i gazdag, jóképű és egyedülálló férfiak látszólag korlátlanul szabad életét éli, ami ez esetben nem jelent mást, mint alkalmiszex-kapcsolatok, prostituáltak, internetes pornóoldalak, de ha úgy adódik munkahelyi önkielégítések végeláthatatlan sorát. Hősünk nem is vágyik ennél többre és főként nem látja, hogy ez a látszatszabadság mennyire saját vágyainak és azok azonnali kielégítési kényszerének börtönébe zárja. Hivatlanul beállító húga és egy bimbózó munkahelyi románc döbbenti rá Brandont az érzelmi kötődés teljes hiányára, és az igazi intimitás képtelenségére, mely külön hangsúlyt kap, amikor a mindig tettre kész férfi felsül annál kolléganőjénél, akivel pedig kölcsönös a szimpátia és akár komolyra is fordulhatna a dolog kettejük közt, de Brandon átmeneti impotenciáját inkább egy prostituálttal oldja. A film a szexuális érintkezésnek a lehető legszélesebb spektrumát vonultatja fel, az érdekes mégis az, hogy ezek az együttlétek soha nem az intimitásról, a kapcsolódásról szólnak, sokkal inkább annak hiányáról és személytelenségéről, ami, ahogy azt McQueen is kiemelte, ugyanúgy börtönbe zárhatnak és megnyomoríthatnak valakit, mint előző filmjében, az Éhségben a börtön falai és a fizikai szabadság korlátozása. McQueen pedig gondoskodik róla, hogy az intimitás hiánya megfelelő nyomatékot kapjon a rá jellemző távolságtartó, megfigyelő beállításoknak és a hideg kékesszürke tónusú képeknek köszönhetően. Míg a Cronenberg filmben Fassbender visszafogott és talán túlságosan is modoros volt, McQueen kamerája előtt, akinek a kedvéért az Éhségben csont és bőrré koplaltatta magát, most nem csak a testét. de a lelkét is lecsupaszítja és ismét döbbenetes erejű alakítást nyújt, amiért meg is kapta a legjobb férfialakítás díját a fesztivál zsűrijétől.

Michael Fassbender 2008-as bemutatkozása óta az egyik legfoglalkoztatottabb férfiszínésznek számít, és hasonló a helyzet kolléganőjével Jessica Chastainnel is, aki szintén rövid időn belül Hollywood legkeresettebb tehetségévé lépett elő, akit sokan már most a fiatal Meryl Streephez hasonlítanak, mindehhez pedig még lélegzetelállítóan gyönyörű is, így nem csoda, hogy alighogy feltűnt a vásznon, máris ez egyik legfoglalkoztatottabb színésznő, aki csak 2011-ben hat filmben dolgozott. Velencében is több alkotásban láthattuk, köztük Ami Canaan Mann Texas Killing Fieldsében és Al Pacino versenyen kívül bemutatott Wilde Salomejában. Ez utóbbi a fesztivál egyik legnagyobb sikere volt, mely nem annyira Pacinónak köszönhető, aki nem egyszer alaposan túljátszotta a szerepét, sokkal inkább a film formai megfogalmazásának és a már említett fiatal színésznő játékának. Pacino mindig is elkötelezett híve volt és a mai napig maradt is a színháznak, rendez és játszik is rendszeresen különböző teátrumok világot jelentő deszkáin, sőt legtöbbször filmre is rögzíti az előadásait. Munkamódszerében az a különös, hogy alig pár nap alatt veszi fel a jeleneteket, de aztán évekig vágja, majd újravágja az anyagot. A Wilde Salome kísérleti dokumentumfilm, mely egyszerre dokumentumfilm egy rendhagyó színházi előadásról, annak keletkezéséről és filmre viteléről, valamint arról, ahogyan a színész Oscar Wilde nyomába ered Írországban, Londonban és végül Franciaországban. Ez utóbbi a film igazán gyenge pontja. Pacino, még arra sem képes, hogy maga nézzen utána megszállottsága tárgyának, asszisztense pedig Oscar Wilde lakóháza helyett először rossz címre vezeti a színészt. Humoros epizódnak szánták, de inkább csak arról árulkodik, hogy a színészóriás ugyanúgy ezüst tálcán vár minden segítséget az őt körülvevő népes apparátustól, mint ahogy Salome is így követeli Keresztelő Szent János fejét. Ameddig pedig lesz, aki kiszolgálja, minek is mozdítaná a színészikon akár a kisujját is. Ez némileg levon abból a maximalista és részletekre odafigyelő megszállott alkotó képéből, amit Pacino magáról szeretne kialakítani, ráadásul szemmel láthatóan élvezettel tobzódik szerepében, amit rajta kívül nem sokan élveznek. A film legemlékezetesebb jelenetei azokból a pillanatokból adódnak, amikor a kamera az előadást rögzíti, ahol dráma van és szenvedély. Pacino, mint a kéjvágytól feltüzelt Herodes király megbabonázva bámulja Salomét, kamerája pedig ugyanezzel a megszállottsággal követi a valóban igézően szép színésznő minden rezdülését.

A megszállottságról, a gyűlöletről és a szerelemről szól Emily Brontë regénye az Üvöltő szelek (Wuthering Heights), mely számos feldolgozást megért már, noha az alkotók mindig a regény filmre vitelének nehézségeiről, sőt lehetetlenségéről beszélnek. Andrea Arnold, akinek Oscar-díjas rövidfilmje a Darázs csakúgy, mint az Akvárium című nagyjátékfilmje is a brit szocreál drámák hagyományaiból építkezett így némileg meglepő volt, hogy a rendezőnő most kosztümös adaptációba fogott. Az eredményt látva viszont megállapíthatjuk, hogy Arnold most sem tért el radikálisan a korábbi filmjeitől, annál inkább eltért viszont a Brontë-regénytől, mellyel sokan nem tudtak mit kezdeni. A korábbi feldolgozásokkal különösen a híres/ hírhedt 1992-es Üvöltő szelekkel ellentétben (a kritikusok átkozták, a közönség kedvelte Ralph Fiennes és Juliette Binoche kettősét), melyben a szenvedélyes szerelmi szál volt inkább kidomborítva és külön érdekessége volt, hogy Binoche játszotta Cathy Lintont és Catherine Earnshaw-t is. Nem volt egyértelműen pozitív Arnold adaptációjának a fogadtatása sem, részint a hosszú játékidőnek, részint annak köszönhetően, hogy filmje sokkal jobban magán hordozza a rendezőnő kézjegyét, mint a Brontë-regény jól felismerhető vonásait, és ez adott esetben igen komoly eltéréseket eredményezett, ami sajnos a színészi karakterformálásra sem mindig hatott pozitívan. Andrea Arnold, mint előző filmjeiben, most is a társadalom peremén lévőkre összpontosított, arra, hogy mi lesz abból, aki hátrányos helyzetből indul és szülei, nevelői elhanyagolják, vagy rosszul bánnak vele.

Éppen ezért a rendezőnő Heathcliffet választotta a filmje főszereplőjéül, az ő története bontakozik ki előttünk, annyi csavarral, hogy ez esetben nem egyszerűen egy talált gyerekről van szó, hanem egy olyan talált gyermekről, aki még ráadásul színes bőrű is, így pusztán bőrszíne miatt is folyamatos bántalmazásnak van kitéve, nem csoda, ha mindez megkeményíti és éppolyan kegyetlen felnőtt válik belőle, mint amilyenek gyerekkorában vették körül. Nem is a regénytől való ilyetén eltérés, illetve a faji kérdés belekeverése a legnagyobb baj. Sokkal inkább az, hogy a rendezőnő, mint korábban, most is amatőr, vagy pályájuk elején álló színészekkel dolgozik, akiket többnyire kiválóan vezet és bámulatos alakításokat képes kihozni belőlük. Ez esetben azonban ez csak a film első felében, a gyermekszereplőkkel működik, de a felnőtt Cathy és Heathcliff már korántsem mondható sikeres választásnak, ami nagyon sokat ront a végeredményen. A remekbe szabott operatőri munka viszont mindenképpen a film javára írható, nem csoda, hogy Robbie Ryan meg is kapta érte a legjobb operatőrnek járó díjat. Az intimközeli felvételek és drámai hatású tájképek dinamikája különös atmoszférát teremt ennek köszönhetően a zordon vidék és az abban dúló érzelmek ugyanolyan egységet alkotnak a vásznon, mint Brontë regényében.

Idén a fesztivál fődíját, az Aranyoroszlánt, Alexander Sokurov Faustja nyerte, mely a már említett Üvöltő szelek-adaptációhoz hasonlóan egyéni látásmódot tükröző feldolgozása Goethe művének. Sokurov szándékosan a sorok közötti olvasatra, mintsem magához a goethei sorokhoz való hűségre helyezve a hangsúlyt. A szinte már-már fullasztó atmoszféra egyaránt köszönhető magának az alapműnek valamint Elena Zhukova díszlettervezőnek és Bruno Delbonnel operatőr közreműködésének (ez utóbbi felelt többek közt az Amélie csodálatos élete és a Harry Potter és a félvér herceg látványvilágáért) és akkor Wagner zenéjéről még nem is szóltam. Mindez Faust kétkedésének, vágyainak és törekvéseinek közegét adja, az emberét, aki Istentől és embertől nem félve titokban hullákat boncol, annak reményében, hogy felleli az emberi porhüvelyben a lélek helyét, és akit ugyanilyen megszállottság kerít hatalmába, amikor megpillant egy fiatal lányt. Örök nyugtalanság és kielégíthetetlen tudásvágy kíváncsiság, éhség és szegénység hatja így lép szövetségre a mindig a nyomában járó groteszk kis alakkal, aki kísérője és kísértője is egyben. Sokurov saját bevallása szerint ez az utolsó része annak a tetralógiának, melyben a hatalmat veszi górcső alá. Az első három rész valós történelmi személyiségekről szólt: a Molokh Adolf Hitlerről, a Telets Vladimir Iljics Leninről, a Solntse pedig Hirito császárról. És, hogy mi közük van ezeknek az embereknek az irodalmi alakhoz, Fausthoz? A rendező szerint a könnyen hihető szavak csábítása és a hétköznapok boldogtalansága. Sokurov meggyőződése, hogy a gonosz bárhol és bármilyen alakban újrateremtődhet és a legkönnyebben a boldogtalan emberek képesek életre hívni, akik a hétköznapok boldogtalansága elől a hatalom bástyája mögé menekülnek és innen irtják mások boldogságának még a csíráját is. A rendező saját bevallása szerint mindennek a lényegét Goethe ragadta meg legjobban. Ő az, aki arra int minket, hogy vigyázzunk a boldogtalan emberekkel, mert a „boldogtalan emberek veszélyesek.” A boldogtalan emberek, akiket Fausthoz hasonlóan az egyszerű vágyak és az olthatatlan kapzsiság tüzel. A Faust kétségtelenül próbára tette a közönséget, melynek egy része igencsak hamar menekülőre fogta, hiszen sötét tónusú, fullasztó légkört áraszt a film, mely, mint egy sűrű és sejtelmes köd telepszik a nézőre és Goethe németül felhangzó súlyos sorai sem éppen oldanak ezen. A kosztümös kitartáspróbának aposztrofált alkotás azonban kétségtelenül nagy kihívás elé állítja a nézőket és a forgalmazókat, ugyanakkor komoly művészi értékeket képvisel, ami felejthetetlen emlékké varázsolja.

Noha a Mostra az elmúlt huszonöt évben igencsak mostohán bánt a magyarokkal, és ezen nem sokat változtat Tomas Alfredson mozija a Tinker, Taylor, Soldier, Spy, sem, noha a film cselekménye Budapesten indul a 70-es években és rögtön az első képkockákon feltűnik Mucsi Zoltán és Kálloy Molnár Péter is. A szövevényes kémtörténetben mindenki gyanús, senkiben nem lehet megbízni, mert mindenki egy kicsit más, mint aminek mutatja magát, de leginkább mestere szakmájának: a hírszerzésnek, figyelemelterelésnek és álcázásnak. John Le Carre 349 oldalas regényét lehetetlenség filmre vinni, bár egy tévésorozat már próbálkozott vele, Alfredson viszont inkább az állandó éberségből, figyelemből és paranoiából kialakuló hangulatra fekteti a hangsúlyt a cselekményben, melyben sakkjátékosként tologatja figuráit, taktikusan húzva az időt, hogy aztán a legutolsó pillanatban adhasson mattot a nézőnek. Gary Oldman, Colin Firth, John Hurt és Kathy Burke tűnnek fel a főbb szerepekben, mint a brit titkosszolgálat legbelsőbb köreinek emberei, akik között áruló van, ami tüzeli az ügynökök egyébként is gyanakvó természetét és állandó figyelemre és kombinálásra készteti őket és velük együtt a nézőt, aki egy pillanatnyi figyelemkihagyás miatt könnyen végleg elvesztheti a fonalat. A szövevényes kémtörténet szálai inkább csak bonyolódnak, minthogy kibogozódnának a film játékidejének többségében, a megoldás pedig most is, mint várhatóan, a legapróbb és sokszor jelentéktelennek tűnő részletekben lakozik. A kulcs a lojalitás, a magasztos eszmék és az azokhoz való ragaszkodás, no és a szerelem. Ez utóbbira Alfredson épphogy csak villanásokban utal, mégis sikerül úgy lebegtetni előttünk mindvégig a történet folyamán, hogy nem lepődünk meg, amikor kiderül, hogy éppen ez adja kezünkbe a megoldás kulcsát.

Velence idén pazar és buja programot kínált a párás meleghez méltóan fülledt erotikával, tomboló érzelmekkel, korhű díszletekkel és csodás jelmezekkel és mindenekelőtt jól összeválogatott és erős versenyprogrammal, mely egyaránt eszünkbe juttatott régi klasszikusokat, de kortárs irodalmi alkotásokat is felfedeztetett velünk. Némelyikük lehet, hogy problémát jelent majd a forgalmazók számára, de a fesztiválközönség mindenképpen vevőnek bizonyult a merész alkotásokra.