Elmesélve természetesen nem hatnak ezek az opuszok annyira, de azért másfelet illusztrációként megpróbálok felidézni. Az egyik filmben Jude Law (aki 2010-ben kapta meg a fesztivál elnökének különdíját Karlovy Varyban) reggel a háza előtt konstatálja, hogy az autója, pontosabban az autócsodája orrdíszét ellopták. (Ez nyilván a londoni fosztogatások előtt történhetett, mert amúgy feltehetőleg vitték volna az egész autót.) Mire a színész bősz telefonálásba kezd, s az ő reakcióiból kikövetkeztethetjük, hogy a vonal túlsó végén hosszadalmas és drága műveletnek ígéri valaki a becses tárgy pótlását. Mire Jude Law rövid gondolkodás után bemegy a sufniba, valamelyik hátsó polcról előkotorja a Karlovy Varyban kapott díjat, leporolja, odacsapja néhányszor, majd elkezdi fűrészelni a talpát. A következő képsoron meg már azt látjuk amint büszkén feszít az autójában, melynek orrdísze helyén ott virít a Karlovy Vary Filmfesztivál díja.

Ebben a sokrétegű, rafináltan szofisztikus reklámban ott van a csehek utánozhatatlan öniróniája, hiszen kifejezetten irigylésre méltó, hogy nem úgy gondolnak a fesztivál szobrára, mint valami érinthetetlenül szent ereklyére, hanem a mindennapokba szervült, emberhez idomult tárgyként, amelyik éppígy marad élő. Nemhogy nem kell ájult tisztelettel leborulni előtte, de lehet önironikusan ábrázolni, lám Jude Law garázsából is félre dobott, porlepte holmiként kerül elő. Amelyik hirtelen funkcióváltáson megy keresztül, és fényesebben ragyog, mint eredeti kontextusában. Ami mindennél jobban kiemeli a fesztivál jelentőségét, s azt, hogy szomszédaink mennyire büszkék a Karlovy Vary-i seregszemlére ma is.

Egy másik epizódban Andy Garcia hazatérve zárva találja a házát, és nem egészen konvencionális módon a díjjal töri be az ajtót. Vagyis ő is „használja” a szobrocskát eléggé eltérő célokra, mint amire az predesztináltatott. Ahogy más epizódokban Jiri Menzel, Milos Forman vagy Vera Chytilova a nagy cseh rendezőtriász tagjai. És vélhetőleg ez a titka annak, hogy maga a fesztivál is annyira élő, nyitott, mozgalmas, nem rideg, szertartásszerű. Természetesen itt is megtaláljuk a ceremoniális eseményeket, a szigorú protokoll szerint működő alkalmakat, de az egész fesztivál hangulatos, pezsgő, emberi.

Persze az sem véletlen, hogy bevezetőben az önreflexív rövidfilmeket méltattam, ugyanis a fesztivál versenyfilmjeinek mezőnye ez évben nem volt különösebben erős. Nem teljesen világos, hogy milyen kritériumok szerint válogatták be az alkotásokat, mert miközben többségükben európai filmek voltak jelen a mustrán, volt a mezőnyben izraeli és amerikai film is, viszont ázsiai vagy dél-amerikai egy sem. A Szabó István elnökölte zsűri éppen a John Madmony által rendezett Boker Tov (Restauráció) c. izraeli filmnek ítélte a fődíjat. Úgy mondanám, korrekt film, amelyik egy család küszködésének emberi drámáját, illetve a szerelmi szenvedély okozta konfliktusokat komoly empátiával ábrázolja.

A fesztivál programjában amúgy is azok voltak a legérdekesebb filmek, amelyek valamilyen emberi drámát, konfliktust állítottak fókuszba. Ebből a szempontból különösen izgalmas volt a Die Unsichtbare c. német film, amelyik bizonyos szempontból extrém viszonyokat ábrázol szándékosan steril, már-már laboratóriumi körülmények között. Az alaptörténet szerint egy társulat próbafolyamatát látjuk, ahogy egy avantgard darabot igyekeznek színre vinni. A társulatot irányító rendező abból a szempontból érdekes figura, hogy tulajdonképpen az egész film során nem derül ki egyértelműen, vajon egy üresfejű pozőrrel, vagy egy kísérletező művésszel van dolgunk. Így azt sem tudjuk meg, hogy koncepciója nagy horderejű vízió vagy szimpla blöff. A rendező személyiségét szinte „megerőszakolva” próbálja átalakítani és a szerephez idomítani Fine Lorenzet, ami belső feszültséget, és már-már végzetes konfliktust okoz a főszereplőnőben. Egyenetlenségeivel együtt is figyelemre méltó alkotás Christian Schwokow filmje, amelyben Stine Fischer Christensen kimagasló színészi alakítást nyújt. Róla biztosan fogunk még hallani.

A legérdekesebb film azonban a Martin Donovan rendezte Collaborator volt némi meglepetésre, hiszen Donovant eddig – elsősorban Hal Hartley filmjeiből – színészként ismertük. Ebben a műben is vállal egy szerepet, a befutott drámaíróét, aki Los Angeles-i otthonába érkezik vissza, talán a gondolatait összeszedni, esetleg pihenni, vagy találkozni egykori szerelmével, de ez szinte mindegy is. Valójában a szülői házba tér meg, vagyis az eredethez, ahol azonban nemcsak anyja várja, hanem a szomszédja is, akivel vélhetőleg valamikor együtt nőttek fel, tán barátok is lehettek. S aki most alkoholistává züllött páriaként tengeti mindennapjait. S akit, mint később kiderül, a rendőrség is köröz. S mikor a házhoz jönnek érte, a régi haver túszul ejti Longfellow-t, a drámaírót, amiből végletes, szó szerint drámai szituáció kerekedik ki, verbális lélektani párbajjal és helyzetgyakorlatokra emlékeztető színpadi betétekkel tarkítva. Ráadásul Donovan beépít egy kis politikai hitvitát is a szüzsébe; az amerikai agresszióról szóló balos értelmiségi attitűd a fegyverre esküvő ösztönös patriotizmus ellen. A Collaborator azért érdekes film, mert bizarr módon keverednek benne a műfajok és motívumok: túszdráma a lélektani élveboncolással, kamaradarab az intellektuális pamflettel – s a mozi mégis szerves egésszé áll össze.

Versenyen kívül vetítették a kanadai rendező páros, Mathieu L. Denis és Simon Lavoie alkotását, a Laurentiet, amelyik felkavaró erejű kísérleti film a frusztrációról, a kiúttalanságról, az ember és a társadalom érzelmi elsivárosodásról, kiüresedéséről. Régen láttam ennyire ledöbbentően sokkoló filmet, amelyik a fikció eszközeivel képes ábrázolni a mindennapjainkban minket fenyegető nihil és irracionalitás veszélyeit.

Szerencsére ennek a hangulatnak éppen az ellenkezőjét tapasztalhatta az, aki elmerült a fesztivál gazdag programjaiban és Karlovy Vary látnivalóiban.