Értelmiségi biztonsági politikák

Az értelmiségi közlegénység (vagy -leányság) a régióban korábban alig tapasztalt biztonsága és viszonylagosan magas státusza e réteg emlékezetében ma is referenciapont maradt. A kor kevés valóban független értelmiségi elemzéseinek egyike: Konrád–Szelényi valószínűleg téved, amikor magát a rendszert is az értelmiség valamilyen (készülődő) uralmaként írja le. Erről az adott hatalmi konstellációban elméletileg sem volt szó, s a réteg viszonylagos biztonsága sem volt annyira unikális (egy másik félperiférán a latin-amerikai értelmiség is – legalább egy ideig – rendelkezett ilyesmivel nemzeti államaiban].

Ez a sajátos kötődés az államhoz – érdekes módon – nem került ellentmondásba a pártállammal szemben fellépő, a 60-as évektől a fennálló államformát hol csak kritizáló, hol elutasító mozgalmak, csoportok felfogásával arról, hogy az állami értelmiségi politikának valamiképpen része az intelligencija egzisztenciális alapjainak biztosítása.

E hit a jel szerint szinte töretlen maradt akkor is, amikor a disszidens értelmiségi csoportokat cenzúrapolitikával és munkaerő-piaci korlátozásokkal büntetve – nagyobbrészt a 70–80-as évek fordulójától pártállami hivatalnokok legális nyilvános létükben kezdtek veszélyeztetni. Az értelmiség e sajátos jelenlétét a hatalom peremén kísérelte meg akkor megfogalmazni a kritikai politökonómia nyelvén Konrád György és Szelényi Iván. Könyvük érdekes módon kultikussá vált a 80-as évekbeli nyugat-európai baloldali értelmiség egy része számára, de – nem csak cenzurális okokból – nem vált (azóta sem) reflexió tárgyává, értelmezett, vagy továbbfolytatott szellemi tradícióvá az érintettek az egykori állami intelligencija körében.

Az akkori értelmiségi elit élt is a ma már szerénynek vagy nevetségesnek, de akkor rendkívül fontosnak tűnő privilégiumokkal: a többiekéhez kedvezőbb információs és utazási lehetőségekkel, de sokszor s nemcsak az orosz esetben, kedvezményes lakáskiutalásokkal, de Magyarországon is akkori sorok nélküli autókiutalásokkal és még sok minden mással – még akkor is, ha egyébként a rendszertől saját helyzetértelmezésében – azt hitte, hogy elhatárolódik. Erről Szolzsenyicin is ír még a 70-es években, és egész programba rendezte össze ezzel a „bent vagyok, miközben azt hiszem, hogy kint vagyok” együttműködési rendszerrel szemben saját álláspontját. De Konrád György antipolitikájának is létezhetett egy ilyen „kollaborációkritikus” olvasata.

Az együttműködés

A rendszerváltás utáni kelet-európai hibrid, vagy részben autokratikus rendszerek megerősödésével már a 90-es években ismét felmerül az értelmiségi együttműködés problémája a nem teljesen demokratikus hatalommal. A rendszerváltás helyi ideológiáinak megfogalmazásában a legkülönfélébb oldalakon értelmiségi csoportoknak meghatározó szerepe volt. Ezek egy része később is ott maradt az új professzionalizálódott politika peremén. Befolyásuk változott, e csoportok maguk is bomlottak, lassan a rendszerváltás ideológusait e posztokon, műhelyekben egy új generáció politikai technikusai váltották fel.

Jelen rövid vitairatunkban azonban nem ezzel a réteggel foglalkozunk. Ők végül is megmaradtak a politikai rendszeren belül, vagy legfeljebb ahhoz kapcsolódó értelmiségi szerepekben. Természetesen, ez nem zavarta őket abban, hogy eközben magukat – részben ’89 előttről hátramaradt retorikákkal – függetlenként értelmezzék. Viszonylagos autonómiájuk persze, a politikai osztály egyik, vagy másik részével szemben valamilyen pontokon talán vitathatatlan is volt. Bennünket itt azonban nem ezek (s nem is a szakértelmiségiek iskolákban, kórházakban, közüzemi vállalatok működtetésénél, hanem a félfüggetlen kreatív értelmiségi elit forgatókönyvei érdekelnek. Azoké, akik egy téren belül eldönthetik, milyen mértékben és formákban fogadják el az együttműködés lehetőségeit az éppen aktuális rendszerrel. Nekik – az állam valós igazgatásába betagozódott szakértelmiséggel szemben – gyakorlatilag is talán vannak valamilyen alternatíváik. Ezért érdemes ezeket áttekinteni. Bennünket itt kizárólag döntések és motívumaik foglalkoztatnak. Máshol tárgyaljuk majd az e döntéseket feldolgozó identitásokat, az azokhoz tapadó retorikákat, indoklásokat.

A felépült posztdemokratikus rendszerben a tízes évek Magyarországán e kérdések nem absztrakt lehetőségek. Előbb vagy utóbb eldöntendő ügyekké válnak fontos alkotó és „szolgáló” értelmiségi csoportokban. A polarizált magyar szellemi életben az új Orbán-kormány első évében ugyanakkor én nem emlékszem olyan jól látható értelmiségi figurára, aki most hirtelen politikai oldalt váltott volna. Ilyesmit láthatóan a kormányoldal sem kívánt vagy kezdeményezett. Mintha az eddigi kormányoknál valahogy kevesebb értelmiségi szereplőre lenne szüksége. Lehet, hogy amúgy, úgy látja, van elég embere arra, amire most általában értelmiségiek kellenek. Másrészt lehet, hogy a rendszerváltás utáni évek-évtizedekben az átalakulás szereplői között túl sok volt az értelmiségi. Ezek természetesen az átalakulás előre haladtával fogytak, de az Orbán-kormány szimbolikus búcsújának részét képezheti a rendszerváltástól a körülötte közszereplő értelmiségiek láthatóságának bizonyos mértékű visszaszorítása. Végül, azt sem kell e ponton elfelejteni, hogy ez az értelmiségi réteg a 90-es években is nagymértékben meghatározta a politikai vélemények alakulását és meglehetősen gyors hangulatváltásaitól a korai Fidesz érezhette, hogy egzisztenciálisan, politikai jövője szempontjából is függ. S ezzel, vagy az ilyen függőséggel most strukturálisan is le akar számolni. Egyes csoportok, vagy esetleg személyek vonatkozásában e korábbi függőségek mostani strukturális felszámolásának perszonifikált, egyénekre kihegyezett formái is lehetnek.

Ilyen körülmények között az elhatárolódás, vagy annak elutasítása a progresszista oldalon csak nagyon sajátosan fogalmazódhatott meg alternatívaként. De hogy mégis megjelent, az talán olyan szövegekből, mint egy a Hálón elérhető, s sokak által aktívan terjesztett levelezésben, (amelyet (állítólag?) Schiff András és Kocsis Zoltán jegyzett) azért látható.

Tamás Pál
Kollaborációs terek

Az együttműködés és az elutasítás alternatíváinak áttekintésénél azért első lépésként érdekes tisztázni, hogy milyen együttműködési, kollaborációs terek nyílnak meg egyáltalán az új kormány oldalán? Nekik milyen mértékben van, lenne szükségük hiteik szerint „népfrontos” értelmiségiekre?

A Fidesz-rendszer vizsgálatánál mindenekelőtt fel kell ehhez tenni egy talán régimódi kérdést: kinek az uralma jelenik itt meg? Személyesen Orbán Viktoré, éhes vidéki vállalkozóké, a magyar oligarcháké (kik azok, hányan vannak, miben vágnak egybe az érdekeik egyáltalán, s miben nem?]. Vagy ezeké mind? Mennyire fogható fel (s ha igen miben igen, miben nem) az új államapparátus a „történelmi magyar középosztály” valamilyen reinkarnációjának? S végül is kik világképét jeleníti meg a rendszer jelenlegi stílusa, retorikája?

Egyszerű, s főleg konkrét válaszok e kérdésekre bizonyára nem léteznek. A kormányoldalon terjesztett hitek a döntések központosítottságáról, vagy az ellenzéki sajtó feltételezései a kormányzó eliten belül ellentétekről (azok valóságtartalmától függetlenül) nem válaszolnak kérdésünkre.

Az értelmiség valahol hagyományosan etikai kategória is, nem csak társadalomszerkezeti. Autoriter vagy olyan hírbe hozott rendszerekben, e vonatkozásban különösen érdekes lehet, hogy az értelmiség morális autonómiája (ha egyáltalán ilyesmi létezik) képes-e az államot is rávenni vagy inkább rákényszeríteni valamilyen önreflexióra. Hiszen ilyen impulzusok nélkül az saját létezésmódjait e kategóriákban soha sem vizsgálná. Az már további kérdés lenne, hogy ha ilyen önreflexió egyáltalán gerjeszthető, abban milyen szerepe lenne a kormányoldallal szorosan szövetséges, számára „belső”, udvari, s mekkora juthat egyáltalán a valóban független, de valamilyen akcióhoz megnyerhető „külső” emblematikus értelmiségnek.

A rendszerváltás utáni értelmiségi közszerepek alapvetően pragmatikusak voltak. Policy kategóriákban gondolkodtak, intézményeket építettek maguknak, és szövetségeseiknek pozíciókat szereztek. Moralizálni csak az ügynöklisták kapcsán kezdtek azokban különösen érdekelt publicisták. Egyébként ebben az összefüggésben érdekes, hogy ezek szerint 1989 előtt létezhetett politikai erkölcs, s valamilyen korábbi személyes választások ilyen kategóriákban később is megítélhetőeknek tűntek. De az 1989 utáni kollaborációs történésekre ez a politikai erkölcsi nyelv már nem vonatkozott s például a privatizációhoz kapcsolódó ügyeknél szinte egyáltalán nem bukkant elő. Máshol, például Lengyelországban egy ilyen pragmatikus korban is esett szó erkölcsről, de hát ott bizonyos katolikus hatások a laikus közírásban is megkerülhetetlenek voltak. Magyarországon, ha ilyen kérdések meg is fogalmazódtak hasonló közegben, a szélesebb politikai nyilvánossághoz nem jutottak el.

Elvben a Fidesz nemzeti programja bizonyos értelemben most rekonstruálhatta volna, persze konzervatív töltéssel ezt a moralizáló értelmiséget, de láthatóan egyelőre nem tette. Kérdés, hogy mert úgy hiszi, működtetett politikai PR rendszeréhez nincs is szüksége arra, vagy, mert eddig kormányzati idejének gazdasági és államszervezési szükségállapotaiban ez a probléma egyszerűen nem is szerepelt a napirenden.

A klasszikus modern után

Az nyilvánvaló, hogy a klasszikus modern Magyarországon 1989-ben nem fejeződött be, még csak nem is tetőzött, inkább csak abbamaradt. Egyes romjait sikerült konzerválni, másokat (például a nagyiparban) nem. A 90-es évek fontos humánértelmiségi csoportjai közül sokan azt hitték, hogy a posztszovjetizmusok egyben posztmodernnek is felfoghatóak és így akkor ezekkel a fizikai és mentális romokkal együtt simán átlépünk valamilyen új társadalompolitikai szakaszba. De hát a modern, néhány autógyár idetelepülésén kívül, legalábbis egy ideig nem épült tovább. Azt számtalan módon lehetett volna folytatni (befejezni?), de ilyesmire néhány tucat multin kívül senki sem vállalkozott s az ő kezdeményezéseik szükségszerűen nem álltak össze összefüggő rendszerbe és különben is inkább elszigetelődni akartak a kelet-közép-európai közterektől, mintsem befolyásolni azokat.

Ilyen előzmények után a jelenlegi kormány első, még az új gazdasági válságszakasz előtt meghirdetett nemzeti modernizációs programja kétségtelenül felfogható a modern egyfajta rekonstrukciós kísérletének is. Az államigazgatás átszervezésének stílusa, a hierarchikus függőségek megerősítése, a mindenre kiterjedő erőösszpontosítás szándéka egyenként nem is a késő modern, hanem annak egy korai, 19. századi modelljét hivatkozza újra és újra.

De hát a nemzeti erőtértől nagyobbrészt függetlenül az értelmiség különböző átfogóbb meghatározottságai a posztmodernben sok tekintetben egyébként is leépülnek, hiszen fragmentálódó értékvilágokban, egy sok tekintetben relativista szakaszban össztársadalmi morális funkciók nem, vagy csak nehezen működhetnek. Viszont nem zárhatjuk ki, hogy saját projektje egyfajta nem kívánt melléktermékeként viszont a Fidesz szemben találhatja magát egy új[ra) moralizáló értelmiséggel. Persze, ez így is inkább bosszúságként, és kényelmetlenségkent jelenik meg a nemzeti projekt számára.

A ’89 utáni két évtized a sokféle szabadság ígérete közül kettőt volt képes igazán megvalósítani – a (határon keresztüli) szabad mozgásét és a szabad fogyasztásét. Ha az új rendszer ezt a kettőt megőrzi, akármit is állít, tulajdonképpen 1989 szubsztanciális alapüzenetét nem számolta fel. És akkor a ’89 utáni etikai relativista (poszt]értelmiség is érezheti úgy, hogy abból, amivel valóban rendelkezik, nem vettek a legmeghatározóbbakat tőle vissza. A kritika jó része meg sem születik. Ezek a csoportok csak akkor fognak valóban szembetűnő módokon ellenállni, ha e kétfajta ’89-es személyes szabadságukat korlátozzák. Mások másmilyen szabadságai, amelyek igazán amúgy is inkább illúziók voltak, e réteget – szűkebb átpolitizált csoportokon kívül, különösen gazdasági válságok idején, láthatóan kevéssé érdeklik.

Mindeközben különböző értelmiségi szakmák műveléséhez eltérő mennyiségű pénz kell. Azok, amelyek e nélkül el sem indulhatnak, például a film, vagy a természettudományok, bizonyára jobban hajlanak majd az együttműködésre, mint azok, amelyek elméletileg kevesebbel is beérhetik. Ez persze, nem jelenti, hogy az irodalomtudomány vagy a filozófia nem tud pénzt felszívni, ha adnak neki. De tudjuk, öndefiníciói e forrásoktól függetlenek.

Persze, nemcsak az együttműködéssel, hanem azt hangosan nem vállalással is lehet sikert elérni. Ahogy valahol Jevtusenko írja: „úgy futok be egy pályát, hogy nem vállalom el közben azt”.

Ez egyes korszakokban bejön, másokban kevésbé. A posztsztalini szovjet modell hihette azt, hogy szüksége van értelmiségi legitimációra (máshonnan nem volt honnan ilyen segélycsapatokat szereznie). S ez a Jevtusenko-modellt életben tarthatta. A mai kulturális térben a jelenlegi európai periféria államának erre, vagy ilyesmire általában szüksége nincs.

Esztétika, vagy etika

Közben létezik, velünk van még egyfajta posztszovjet vagy posztszocialista értelmiségi szerepfelfogás: 20 évig meg lehetett maradni a hatalom közelében, de felelősséget érte vállalni azért nem kell. Közben sokak számára értelmiségi feladat marad egyfajta „sertepertélés” a hatalom körül, anélkül hogy a szerep tulajdonképpeni esztétikájáról szó esne.

A mai magyar világban érdemes lenne itt azt is megvizsgálni, hogy ez az esztétikai kérdés ugyanakkor mennyire egzisztenciális ügy? S kinél még mindig, s kinél esetleg már nem, nem annyira? Ha csak az előbbi, mozgathat, meghatározhat az esztétika. Ha nem, akkor olyan lesz – tudom, bizarr a hasonlat – mint a kóser étkezési szabályok életveszélyben, vagy szélsőséges helyzetekben. Az ilyen helyzetekben, közismert a teológiai álláspont: az egyébként meghatározó táplálkozási, tehát életvezetési szabályokat ideiglenesen fel lehet függeszteni. Lám, itt is, ha az együttműködés, a „szolgálat” egzisztenciális ügy, akkor az esztétikát is (ideiglenesen?) zárójelbe lehet helyezni.

Az egzisztenciális/esztétikai dilemma kezeléséhez, persze, két gyakorlati kérdéssel is meg kell próbálni tisztába jönni. Az államon kívül kitől lehet még a mai Magyarországon komolyabb értelmiségi projektekhez forrásokat szerezni? S ha véletlenül mégis, akkor milyen eszmékre kell közben hivatkozni? Sok választás nincs. Ha a versenyszektor nagytulajdonosaihoz fordul, akik, ez azért nyilvánvaló, a 90-es években meglehetősen szabadon értelmezett játékszabályok szerint jutottak mostani vagyonuk alapjaihoz, akkor is esztétikai nehézséggel találja magát az értelmiség szembe. A rosszillatú állammal szemben ezeket kell a függetlenség alternatíváinak meghirdetnie. Talpig férfiaknak, akik szabadon megszerzett vagyonuk egy töredékéből most hajlandóak az értelmiségi függetlenséget szponzorálni. Ezt persze megtehető, de az előzmények ismeretében legalább is az esztétikai problémák közben megmaradnak.

De hát közben látjuk, hogy a hatalom, amelynek nincsenek ellensúlyai, önmagába fordul. Abszolutizálja saját szokásait, belső klánszerkezetét, esetleg csak véletleneken keresztül kialakult szóhasználatát. S mert magáén kívül egyre kevesebb másmilyen nyelvet ismer, elvárja, hogy potenciális partnerei is azt használják. Itt nem nemzeti, vagy keresztény ideológiai elemekről, hanem az itthoni tükrök nélkül maradó hatalom belső logikájáról van szó. Nem az a kérdés, hogy a nemzeti konzervatív világkép zárna ki bármilyen mást. Ennek a sajátos világképnek nincs köze az ideológiához. S akkor, ha valami önkéntes döntéséből, vagy kényszerek hatására ehhez mégis csatlakozik, minél később jut el erre a pontra, egyre nehezebben teheti azt meg. Hiszen egy egyre hermetikusabbá váló hatalom nyelvét kell megtanulnia.

Meglehetősen paradox módon egy ilyen helyzetben egyre inkább a magyar (szlovák, román, lengyel) felhőszféráktól elhatárolódó, s humanista hírbe egyébként még otthon sem hozott multik válnak az „európai normák” képviselőivé. S talán ennek sem kenne feltétlenül ujjongani. Persze, kifinomult autokráciákban például a sokszor hivatkozott, vélt, valakik által talán egy kicsit irigyelt oroszban) adnak valamennyi pénzt a veszélytelen ellenfélnek, hogy kritizáljon. Így egyrészt messze földön láthatják, milyen mélyen demokrata az állami elit. Másrészt ez a társadalomkritika hozzászokik a forrásokhoz, s akkor majd annak adagolásával befolyásolni, talán szabályozni is lehet. Hol többet adnak, hol valamivel kevesebbet, azután megint többet. S hol előzetesen már valamit kell csinálni érte, hol nem. Az érdekeltek közben hozzászoktak a mégiscsak csurgatott javakhoz, s különösen szenvednek, ha azok mégis elapadnának. Másként jelentkezik a „hogyan tovább?” kérdése abban a csoportban, amely kialkudott magának valamekkora a pozíciót és legfeljebb arról kell döntenie, hogy azt folytatja, és más lesz azokban, akik ebben nem tudtak, vagy esetleg csak valamilyen technikai okokból nem akartak részt venni. A kelet-európai kritikai értelmiség (egy része?) még meg volt arról győződve, hogy az erkölcs a politika fölötti, s ezért arra hivatkozni a politikával szemben legalább csatákat lehet nyerni. Havel, Solzsenyicin, meg tudta magát a politikai erkölcs kategóriáiban is fogalmazni. Vagy lehet, hogy jó nyersanyagnak tűntek ahhoz, hogy őket a hidegháború végén ebben a formában forgalmazzák.

Nem tudom, hogy ezt akkor is lehetett valamiféle etikai politikának hívni, vagy a címke későbbi.

Az állam mint megszálló

A posztszovjet világban sokat beszélnek az államról, az állami elitről a helyi társadalmakkal szemben egyfajta megszállóként. Ott sem azt hiszik, hogy más nyelven beszélne, vagy hogy személyi okmányai nem hazaiak. Nem is arról van szó, hogy ki a jó orosz, ukrán, grúz vagy kazah. A „megszálló rezsim” kérdése mindenekelőtt azt jelenti, hogy az állami elit zárt, vagy gyorsan bezáródik, hogy a támogatást magának részben megvásárolja, részben erődemonstrációval szerzi meg, hogy világos különbséget lát maga és a többségi társadalom között, és hogy ezt a határt karbantartja, kezeli. Fokozatosan állandósítja. Kiépíti a két szféra közötti zsilipeket és algoritmizálja az átkelést, az akár ideiglenes bekerülést rajtuk.

A magyar kritikai értelmiségi beszédmód egyelőre nem használja a „megszálló” metaforát? Vajon miért? Mert a rendszert minden kritikája ellenére sem érzi idegennek? Vagy, mert a jelenlegi kormányzati elit elődjét nevezi idegennek, ezzel kizárja, hogy mások bármilyen indokokra hivatkozva ők annak nevezzék? Vagy, mert ez is divat, s befolyásos véleményvezér egyszerűen még nem tette trendivé?

Ez az állapot végül is a ’89 utáni értelmiségi beszédmódok egyik lehetséges zsákutcája. Szoktunk arról beszélni, hogy a progresszista hatalom részben irtózott az ideológiáktól, merthogy maga is korábban azokhoz ragadt, vagy hogy egyáltalán, liberalistaként nem tartotta azt felnőtt dolognak, amivel felelős hatalom egyáltalán foglalkozik. De hát a hatalom megrendeléseitől, pontosabban annak elmaradásától függetlenül nem voltak ott értelmiségiek sem, akik akkor is csinálták, mondták volna, ha ezt senki sem rendelte meg tőlük.

Az értelmiség közben persze, elvben 1989 előtt is kitermelt magának olyan közszereplőket, akikre később morális orientációként hivatkozhatott. Közben szinte teljesen mindegy volt, hogy közben mit írtak. Többnyire nem feltétlenül roszszat, de ez mindegy, mert a szakmai teljesítmény amúgy is inkább csak melléklegitimációként szolgált az ilyen összefüggésrendszerben. Jó volt, ha egy tiltakozó merandum aláírása mellé valaki oda tudta írni, hogy valamilyen rangos külföldi díj kitüntetettje, hogy fontos helyeken fontos tanszéket vezet. De nem ettől vált (valamekkora csoport számára, valamennyi időre) guruvá.

Kádárék 1958-ban kiegyeztek a népi írókkal.

Később Illyés, Csoori értelmiségi közintézmények voltak a 1989 előtti elit számára. Az ilyen szereplők a nyilvánosságból eltűntek. Sőt, maga a szerep is 1989–2010 között eltűnt. Lehet, hogy törvényszerűen, lehet, hogy sokszereplőssé téve a játékot, meg működhetett volna. A 2010-es állami médiakampány a „filozófusok pénzéről” a még megmaradt kritikai csoportokban ellenkezőjébe csapott át, s sajátos szimbolikus hőssé tette Heller Ágnest. Nemzetközi hírű filozófus életműve önmagában ehhez soha nem lett volna, paradox módon elég. Bár egyáltalán nem törekszik valamilyen autoritássá válni, a liberális pesti értelmiségi csoportok számára ítéletei, sőt egyszerűen véleménye különleges viszonyítási ponttá vált. Más miliőknek azonban ilyen távolabbról látható morális igazodási pontokként is felfogható csoporthőseik (talán a kritikai baloldalon TGM kivételével) sincsenek.

A helyzetet bonyolítja, hogy az 1989-es pártok összeomlásával a kritikai értelmiség jó része politikai hajléktalanná vált. Nem kevesen, részben a párt nélkül maradt liberálisok, s a politikai nyilvánosságban újonnan színre lépő fiatalok közben úgy hiszik, hogy ki lehet váltani a mai politikai osztályt, nemcsak a kormányzatot, hanem az ellenzéket is civil mozgalmakkal, vagy azokból kinövő új formációkkal ki lehet váltani. De hát a 2014-es választásokon is nyilvánvalóan pártokra fogunk szavazni. Civil reneszánszról, különösen a parlamenti rendszerrel szemben, mint értelmiségi projektről azért elég bizonytalanul lehetne egyelőre beszélni. Alternatív színterek itt megnyílhatnak, de ezek a következő időszakban nem fogják tudni ezt az „állammal, vagy nélküle/ellene” dilemmát maguk feloldani.

Kérdés, mennyire kell szeretni egy rendszert ahhoz, hogy együttműködjenek vele. Biztos könnyebb, ha szeretik, vagy legalább ha nem utálják, ha nem termel ellenanyagokat, de hát nem feltétlenül, akkor is lehet, ha számításból csináljuk mindkét oldalról és a számítás világos, jól látható és az indokok számon kérhetőek.

Kérdés, mindehhez mennyi bátorság kell. Igazi demokráciában a politikai akciókhoz nem kell személyes kurázsi – azon kívül, hogy az innovatív lépésekhez mindig kell valamilyen bátorság. De a szereplő számára személyes egzisztenciális kockázat ott elvben nem létezhet. A gyakorlatban, persze, s ezt ezekben a napokban mutatják független lapjaikat elhagyó főszerkesztők, eladásra felkínált fontos hetilapok, mégis. Tehát szükségszerűen léteznek fokozatok az állammal nem közvetlen függelmi viszonyban lévő közértelmiségi munkahelyeken is önállóság- és kockázatvállalásában. De hát itt túl kicsi a minta, hogy az eddigi esetből valamilyen kockázatvállalási szerepmodellek felismerhetőekké válhassanak.

Az orosz hibrid rendszer kialakításánál mindenkinek a magyarnál könnyebb volt a dolga. Putyinéknak voltak előmintáik, volt mire visszaemlékezni, voltak embereik a korábbi apparátusokból, s nem csak a belügyből, amikor a hatalmi vertikálist megcsinálták-helyreállították. Volt egyfajta virtuális programjuk. Nem voltak külső, nemzetközi, vagy nemzetek feletti keretek, amelyeket kötelezően be kellett volna tartani. S közben Jelcinek alatt az állam valóban irányíthatatlanná vált, a nyersanyagforrásokat szétprivatizálták és délen, a Csecsenföldön belső háború folyt. Az orosz ellenállás hiányát mindenféle habitusügyeken túl nagymértékben magyarázta, hogy Putyinnak reális alternatívája volt: az új üzleti osztály közvetlen hatalomátvétele. S ezt azért a közvélemény még az új keménységnél is kevésbé tartotta alternatívának. Az orosz belső hatalomátvétel sima volt, az adott helyzetben ellenállás a 90-es évek szabadságainak részleges korlátozásai miatt szervezetten nem létezett. Sokra a formálódó ellenérzések viszszaszorításához nem volt szükség. Elégnek tűnt két-három független tévécsatorna átvételére és két-három oligarcha kilökése a rendszerből (kit külföldre, kit börtönbe). A liberális értelmiségnek hagytak gumiszobákat, saját médianyilvánosságot, ahol kitombolhatja magát. Politikai pártjai kiestek a Dumából, úgysincs hova kikristályosodnia politikailag az elégedetlenségnek.

A magyar értelmiségpolitika mindeközben fragmentált. Hiányoznak összekötő nyelvei. Eredetileg azt hittük, hogy az érdekek és azok egyeztetése elég lehet itt. Az érdekek logikája nem köt össze igazán, a morál nem integrál, ahhoz túlságosan fragmentált. Most a kormányzat – talán csak végső elkeseredésében – a nemzettel próbálkozik. De a befejezett modern rész számára már nem érdekes. Valamilyen erőszakkultusz az ilyen integráció nélkül maradt társadalmakban összeköt. Ebből több van mindenütt a korábban megszokottnál, az állam alkalmazza, a munkaszervezés alkalmazza – még a tudományszervezési reformokban is. S bizonyára szükségszerűen ilyen lesz majd az ellenállás nyelve – nem okvetlenül fizikailag, hanem verbálisan, a kritikában, az egymással szembeállított politikai modellekben.

Átmeneti zónák

Kialakulhat, persze, valamilyen átmeneti zóna az új radikális etatisták és a többiek között. Olyan, korábban ballib média, amellyel kokettálnak, egyik liberális csoport, amelyet használnak, például a kultúrában, hogy a különböző jobbkonzervatív csoportok között válogatni tudjanak, hogy kiszorítsák az egyiket egy másik javára. Ez még jöhet, de nem lesz könnyű felvenni a fonalat, ahhoz túl hosszúra nyúlt-nyúlik a nyers konfrontáció. Bár egyfelől, lehet, hogy a dolog a kiéheztetés meghosszabbodásával ezen az oldalon változik majd. És érdekes módon Budapest, s az itteni forrásokból finanszírozott kulturális intézmények sajátságos színpadot képezhetnek egy új játékhoz (lehet, hogy valakik ezt majd párbeszédként fogják megélni). A Fidesz itt nem égetett mind ez idáig fel hidakat egy majdani kultúr- és értelmiségpolitikai játékhoz (magának is) olyan egyértelműen brutálisan, mint az országos politikában. Előbb vagy utóbb mindkét fél majd még hiheti, hogy használja a másikat, hogy tulajdonképpen túljár annak eszén. Ez persze, inkább kell az értelmiségnek, mint a másik oldalnak, mármint a hit. De azért a kormányzati oldalon egyes konzervatív csoportokat ez erősíthet majd azért másokkal szemben is. De változik e majd ettől az Orbánrendszer intézményi dizájnja? De hát arról annyit tudunk, mint egy külföldi elemző. Aki normativ szövegeket lát, de fogalma sincs, hogyan születnek. A ballib értelmiségnek fogalma sincs arról, hogy ebben a dizájnban kik milyen hús-vér szerepet játszanak és hogy milyen csoportoknak milyen személyes érdekeik, ambícióik lehetnek. Kitalál szembenállásokat, technicisták és ideológusok, vidékiek és országos politikusok, inkább polgári konzervatívok és erősebben janicsárhajlamúak, az utolsó években Orbán-„testközeliek” és az első Orbán-kormány ismertebb vezetői fejei között. Aktuális politikusneveket is rendel ezekhez. De nagyon kevés, aki a Fidesz-oldalról bőszen nyilatkozik (az oktatáspolitika az egyetlen talán, de ott sem hihető, hogy két politikus személyi ambícióinak különbsége lehet csak, csapatok nélkül, a vitatkozó oldalakon). Ez a tájékozatlanság egyébként már csak azért is érthetetlen, mert a ballib értelmiségből különböző időszakokban nem kevesen voltak korábbi szakaszokban politikaközelben és elvben tudhatják, még ha ma egyes elemeiben másként is csinálják a politikát, hogyan is kell az abban végbemenő folyamatokat elemezni. Az információt bizonyára nehezebb megszerezni, de azért nincsenek itt akkora falak, és a magyar politikai értelmiség, a kormányoldalon is szeret dicsekedni. Ő milyen befolyásos, hogy a nagy ötletek tőle jöttek. Mások meg kényszerből ezt vitatják ugyanott. Hát akkor legalább oda kellene minderre figyelni.

Ami ebből kijött, paródia eredeti minta nélkül. Persze, ezt a politikai osztály nem maga rakta öszsze, hanem mindkét oldal médiaértelmisége, műsorkészítők és az ott megszólalók együtt csinálták. S ebből is következően a valóság lecsupaszítása, a politika, a társadalmi lét technicista felfogása, szellemi víziók marketinglehetőségeinek abszolutizálása válik meghatározó, de nevén ritkán nevezett problémává. Közben meg azt hittük, így európaizáltunk. Ma már azt azért tudni lehet, hogy ez így valószínűleg tévedés volt. Kérdés, hogy ezzel szemben ki mer, s hogyan szembefordulni. Egy kognitív fordulat lenne itt az igazi kihívás. Tulajdonképpen az eddigi beszédmóddal kellene legalább részben ennek a progresszista értelmiségnek kiszállnia. A figyelem piacain akkor lesz majd ismét igazán helye, egy államilag túlszabályozott médianyilvánosságban is.

S akkor az értelmiségi erőterekben újrafogalmazódik a felelősség–bizalom–tekintély háromszög s ebből következően, s nem ezt megelőzően, vagy ettől függetlenül kell együttműködésről/ellenállásról önmagában beszélni.

Mentális tér

A magyar mentális tér az orosztól azonban számtalan ponton különbözik. Amíg a magyar értelmiségi ijedt, mert úgy érzi, nagyon nagy bajban van, addig engedelmes. Amikor már nem, azonnal kuruc szeretne lenni (nemcsak Béccsel, Moszkvával, Brüsszellel, hanem a Kossuth Lajos térrel szemben is).

Egyébként, mindeközben a jogrendszer gyors áthangolása mintha azt mutatja, hogy a klasszikus európai demokrácia intézményrendszerét „hibridizálná”, részlegesen áthangolni technikailag igen könnyű. Itt és most, különösen látható reformelit nélkül, rögtönzésnek tűnő, amatőrnek álcázott jogi tervezetek tömegével 10-12 hónap alatt meg lehet csinálni. Addig meg eltart a meglepetés és a rémület valamilyen keveréke. A meglepetés eloszlik, a spontán rémület természetszerűen fogy, tehát valameddig fenntartani, újraépíteni kell valamilyen szinten. Ehhez bizonyítani kell, hogy az átallás automatikus védelmét a kormányzati oldalon sem biztosít senkinek. Következésképpen a középszinteken is, a kormányapparátusok, a saját csapatok fegyelmének biztosítására is valameddig keménykedni kell. Erről a pályáról azután nehéz lekerülni. Végül is létezik rémületmenedzsment, minden megszálló rezsim próbálkozott ilyesmivel. Önmagában azonban ez nem túl sikeres, ha mellé nem kínálnak fogódzókat a kollaborációhoz. S a dolog kis dolgoknál kezdődik. Végül is a Vichy-Franciaországban sem kötelezte senki a lányokat arra, hogy kávéházakba járjanak a német tisztekkel. És 1945 után is Bajorországban jól jöttek a húskonzervek és a cigaretta azokban a családokban, ahol a lányok amerikaiakkal töltötték a hétvégeiket, de azért mégis többről, másról volt szó, mint csak nyers túlélésről.

A dolog itt még más fázisban van, nincsenek helyek, ahova a katonák meghívhatnák a másneműeket, vagy ilyenek azért természetesen vannak, de még nem szabad nekik. Nem kaptak kimenőt. Mondhatjuk, hogy nem lehet tudni, hogy mi lesz, hogy fognak viselkedni a lányok, amikor már hívhatják őket. Illetve, nagyon is tudjuk, ezt kizárni hazafias neveléssel nem lehet. De legalább meg lehet próbálni, hogy legyenek alternatív szórakozóhelyek, ahova a katonák nem szívesen mennek, és egy csomó hazafias leány azért tálalhat magának partnereket. Persze, a katonáknak kedves és őket nem szívesen kiszolgáló helyek térképe a megszállt városokban változik. És a tiszti klubok, és a nyilvános szórakozóhelyek különböző típusai között egész rendszer épül ki. Amely persze dinamikusan változik, de akkor is. Amíg erre jogi lehetőségek vannak, meg kell próbálni a függetlenség hétvégi szigeteinek fenntartásával.

Most meg a helyzet egyszerű, a Fidesz nem akar senkitől semmit: nem édesgetnek oda, nem kínáltak semmit, nem osztogatnak semmit (posztokat igen, de azokra törzseikből még van elég jelentkező). A kutatásban nincsenek jelentős pályázatok, így azután nincs is kihívás, hogy leálljunk-e velük? Hol? Milyen terepeken? 1998-ban még lehetett jelentkezni, volt hova? De most, a fizetős helyek már foglaltak. Könnyebb függetlennek lenni, ha nem akar senki sem megvásárolni. De esetleg mindez nem marad feltétlenül így. S akkor mi lesz?

Most még léteznek demarkációs vonalak, és ezeket mindkét oldalon nagyjából ugyanott látja. Ezek a mieink, azok meg már nem. Egyesek számára ezek világosan kirajzolódtak, mások esetleg azokat még/már alig látják.

Van, aki úgy hiszi, hogy a kormányzó elit nem túl vonzó, sőt egyáltalán nem, akkor legalább kínáljon fel pénzt, lehetőleg sokat. Ez történik egyébként most az orosz szellemi életben. Itthon most éppen nagyon nincs miből, illetve kormányzó elit annyira meg van győződve arról, hogy ő az igazi, hogy egyáltalán nem ajánl fel semmit a törzsértelmiségién kívül (azokat ki kell fizetni, ezek meg örüljenek egyáltalán, hogy életben hagyjuk őket) az átállóknak.

Tegyük a szívünkre a kezünket. Ki nem menne el, ha hívnák „Tusványosra”: Erdélybe, a nyári táborba. Megnyugtatnánk magunkat, hogy ha mi is szereplünk ott, akkor színesebbé válik az ideológiai ajánlat, s hogy eljuthatunk ott olyanokhoz… De hát nem hívnak, legalábbis jó pár éve, nem. Nem az számít, hogy elmész vagy nem – mondják mások, hanem, ahogyan ott beszélsz. Úgy látszik, nem az a kérdés, hogy vannak e fokozatok, a passzív hallgatástól a megerősítő kérdések feltételéig. Hanem az, ha ezekben az ügyekben lassan tudatosakká válunk, akkor erről a tudatosságról, egyáltalán, el merünk-e kezdeni beszélni.